Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

13. fejezet A párbaj

Ez Tybalt és Mercutio...Ó Szentséges Istenem! Gondolkodás nélkül ugrottam át az erkélyem falát. Amint a földet érte a lábam eszeveszettül kezdtem rohanni a főtér irányába. Ha ezek leszúrják egymást nem állok jót magamért! Barmok! Tapogatni kezdtem magamat futás közben, hogy van e nálam fegyver. Volt már arra példa, hogy egy teljesen véletlen ruhámban találtam egy bökőt. Szerencsére ez a ruha is olyan volt, az oldalán a fűző közé felkötve ott csüngött egy tőr. Nem rántottam ki, csak akkor fogom ha muszáj. Nem akarom sem a jövendőbelim sem Tybaltot bántani. Szeretem mind a kettőt csak másmilyen módon. Rohantam ahogy csak tudtam, ahogyan csak a lábam bírta. Lihegtem és már zihálni is kezdtem, nehezen vettem a levegőt. Már láttam őket, nagyon jól láttam. Bár ne láttam volna! Kergetőztek, Tybalt pedig a tőrét markolászta. Rómeó is futott odafele. Ellökte egymástól a két fiút.
-Emberek állj!- kiáltotta- Nincs ehhez jogotok! Verona hercege nem tűr az utcákon rendbontást! Mercutio, Tybalt fejezzétek be és dobjátok le kardjaitokat.
Mercutio lihegve állt meg, ő hallgatott most kivételesen Rómeó szavára.
-Átkozott Montaguek!- sziszegte Tybalt- Bolondok vagytok ha azt hiszitek, hagyom, hogy befertőzzétek a Capulet nevet!- Mercutiora szegezte a kezét és a kezével együtt a bicskát.- Veled kezdtem, drága Mercutio majd veled Rómeó. Védd magad!
Újból nekirontott. Verekedtek, de nagyon keményen. Mercutioról már csorogtak az izzadság cseppek. Gyorsan forogtak a kezükben a kardok. Nem lehetett eldönteni ki az erősebb. Szitkos szavakat lehelt ki a szájuk, mind a kettő rosszul vette a levegőt. Ide hallottam Tybalt szívverését. A földre kerültek fegyvereik, puszta kézzel rontottak egymásnak. Majd Tybalt hirtelen egy titkos zsebből előrántott egy tőrt. Mercutiora nézett majd a méterekkel arrébb lihegő fiúnak rontott. Nem álltam messze. Meg kell akadályoznom! Meg kell akadályoznom, hogy leszúrja az én Mercutiom! Közéjük rohantam. Mintha fel se tűnt volna Tybaltnak, hogy én is ott vagyok. Közel volt, egy hirtelen mozdulattal meglöktem. Én balsors bolondja! A tőre egyenesen a vállamba szúródott ahogy meglöktem. Felordítottam. Ő a földre esett és minden bizonnyal lehorzsolta a kezét és a teste bizonyos részeit. Kihúztam magamból a bökőt, minél több ideig van az ember testében annál rosszabb, tapasztalat. A földre dobtam. Kellett nekem ilyen ruhát felvenni...A vállam teljesen csupasz volt. A sebből pirosan ömlött a vér.
-Te világ barma!- üvöltöttem rá Tybaltra- Mit gondoltál, hogy majd le fogod szúrni?! Megvesztél Tybalt, de nagyon! Tudod, pontosan tudod hogyan érzek iránta te meg képes lennél megölni őt?! Ha rám nem is gondoltál volna, hogy mi lesz velem ha megölöd akkor magadra legalább...Ha megölted volna a herceg felakaszt!
Megrázta a fejét, nem hitt a szemének, hogy én állok itt előtte.
-Annyira...De annyira sajnálom Portia- hebegte- de az lenne a legjobb ha most elvinnélek orvoshoz.
Felnéztem rá, egy ruha darabbal törölgette lefele a vérem. Már a ruhám is olyan volt, alá is folyt. Mercutio sokkoltan állt mögöttem. Megmentettem, már az sem érdekelne ha itt ezen a hideg kövön véreznék el. Rómeó lihegett ahogy mindenki. Én is furán vettem kissé a levegőt. Láttam ahogy a herceg fut kifele a kastélyból, biztos látta és hallotta a balhét amit csaptak. Én még mindig véreztem és ahogy ezt meglátta összeszorította a fogait. A szeme a vállamtól egészen a vértócsáig és a tőrig ment le.
-Ki kezte e véres perpatvart?!- kérdezte idegesen- Hogyan eshetett meg ez a hiba, hogy Portia Capulet testébe tőrt szúrt valaki?!
-Herceg- kezdtem bele- minden az én hibám. Az én hibám, hogy most itt vérzem. Az előzmények nem fontosak. Amint megláttam, hogy a bátyjám és Mercutio verekednek hát közéjük ugrottam. Így Tybalt tőre, Mercutio szíve helyett a vállamba vésődött.
-Áh...Szóval Tybalt tette- morogta.
-Nem!- mondtam határozottan- Tybalt, senki nem tehet semmiről! Az én meggondolatlanságom miatt ázik Verona főtere a véremben.
-A verekedés...Melyikőtök kezte?- szétnézett a fiúk között.
-Tybalt...-mondta Benvolio.- Kezében puszta karddal tartott felénk. Szitkos szavakat lehelt rólunk és leginkább Rómeóról és Mercutioról. Erre Mercutio azonnal felmérgesedik és egymásnak esnek az utcán...Aztán jött Portia...
-Dugulj el vagy kivágom a a nyelved!- fenyegetőzött továbbra is Tybalt.
A herceg intett a kezével, jelezve, hogy mindenki maradjon csendben.
-Rendben...Tehát ez uttal mindenki szabadon elmehetm, de az aki mégegyszer lázadni mer, Halálfia! Portiát pedig valaki kisérje el az orvoshoz, nem akarom, hogy mégtöbb vér folyon Verona utcáin. Főleg nem, hogy az övé- ezzel sarkon fordult.
Visszament a kastélya melegébe. Szerencsés, én meg még itt fogom csorgatni a vérem.
-Gyere...Elviszlek az orvoshoz- sóhajtott Tybalt.
Mercutio mellénk állt. Levette magáról a kabáját és rám terítette. Megsimogatta kicsit a vállamat és a hajamba puszilt, majd Tybaltra nézett.
-Nem...Köszönjük. Éppen elép problémát okoztál, Szép Tybalt.
Valami kéztetés arra vitt, hogy rálépjek Mercutio lábára. Felszisszent kicsit. Azt sem hagyhatom, hogy valaki a bátyjámat sértegese! Ha őt sértegeti akkor engem is. Felneztem a vöröském arcára.
-Ne szítsd tovább a tűzet, jó Mercutio... A végén akkora láng lesz, hogy egy ember nem fogja tudni megállítani- Tybalt fele fordultam- menj haza. Nekem nem lesz semmi bajom. Voltam már rosszabb állapotban is.
Sóhajtott egyet és sarkon fordult. Elindult a Capulet ház fele. Könnyebb volt meggyőznöm, mint valaha gondoltam is volna.
-Mercutio- mondtam újra- kérlek, ne bántsd Tybaltot.
-De Ő kezte!- kiálltotta megdöbbenve.
-Tudom, nagyon jól tudom. Ahogyan azt is, hogy milyan amikor felkapja a vízet, de a szavadiddal csak tovább hergeled. Nem akarom sem a te, sem az ő halálát.
Sóhajtott majd bolintott egyet.
-Gyere, menjünk már Portia...Én meg azt nem akarom, hogy neked legyen valami bajod. Főleg azt nem, hogy miattam vérez el.
Óvatosan ölelt magához és elindultunk. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Mercutionak semmi baja nem lett és csak is ez a lényeg. Éreztem magamon a tekintetét, én viszont a térkövet néztem. Szürke, szürke és unalmas, mint Escalus. Elhaladtunk a kastélya előtt is. Az első alkalom, hogy felemeltem a fejem, mégpedig az ő szobájanak ablakára. Ott állt, ott állt és nézett kifele. Ebben a pillanatban bevillant valami a fejembe. Teljeséggel olyan, mint egy öreg vénasszony. Áll, néz ki az abalkon és ha már lát valamit rohan is kifele. Értem én, hogy ő a herceg, de ez már akkor is szánalmas amit csinál...Milanóban nincs ilyen! Don Pedronak nem kell ott állni az ablakban, hogy most vajon mi történik a városba. Oda mehet ahova csak kedve tartja. Nagyon sokat lovagultunk ki együtt és nem kellett sietnünk, hogy visszaérjünk Milánóba. Néha úgy érzem, hogy Verona sokkalta másabb, mint más itáliai városok és ez nem csak a szépségében mutatkozik meg. Sok más dologban is. Szeretem, igen, szeretem Veronát, de ha itt kéne leélnem az életem nagy valószínüséggel beleőrülnék. Viszont azt is tudom, hogy Mercutio nem igazán hagyná el a várost. Lenéztem a vállamra. Már Mercutio vörös kabátján is atütott a vér tócsa. Felpillantottam rá, könnyeket láttam a szemében ezért pislogtam párat, hogy meggyőzödjem jól látok- e. Könnyesek a szemei, gondolom magát okolja. Pedig ő nem tehet róla, én magam is azt tettem volna amit ő, de ezzel nem akarom alá adni a lovat. Megsimogattam óvatsan a kezét.
-Ne aggódj- a hangom nyugtató volt- nem lesz semmi baj. Voltak már ennél sokkal súlyosam sérüléseim. Ennyit igazán kibírok.
Megsimogatta óvatosan a hajamat és bele is puszilt.
-Sok vért vesztettél...Bírsz járni? Ne vigyelek?
-Nem..Nem kell Mercutio. Tudok járni- nyomtam egy puszit az arcára majd sétáltam tovább.
Egész Veronán át kell mennünk, ugyanis Lőrinc barát nem csap pap, de még ő a gyógyító is. Egyfajta orvos ő itt a városban és a templom a temető fele van. Nem mentünk olyan gyorsan, én jól tudtam, hogy egy hirtelen mozdulat és mégjobban vérezni kezdek. Mercutio támogatta minden egyes léptem. Olyan fél óra múlva sikeredett beérnünk a templom előtti kis kertbe. Olyan régen voltam már itt, szinte elfelejtettem, hogy milyen gyönyörű. Hátul van egy csodálatosan szép baraczkfa. Most virágzik, biztos, hogy gyönyörű. A szép rózsaszín szirmok, virágos barna kérge. A méhek igen csak kedvelhetik. Ha lenne valahol itt egy kaptár akkor nagyon finom mézet lehetne csinálni. Bementünk a templomba. Nem voltak bent a hívek, még a barátot sem láttam. Reménykedtem, hogy a vérem nem fogja szennyezni e Szent helyet. Leültetett engem a legelső sorba.
-Maradj itt, kedvesem. Azonnal hívom a barátot- ezzel elindult egy kis szobába.
Lőrinc atya mindig ott van amikor nincsenek nála a hívek vagy nem ment el gyógyfüvet szedni. Kiskoromban olyan sok időt töltöttem el itt, vele. Főleg a szüleim halála után. Szétnéztem a kis imaházban. Talán ez és az én szobám az egyetlen dolog ami nem változott Veronában. Ugyan olyan fehér színben pompázik. A festmények a falon, az ablakban a mozaikok. Virágok, papír tekercsek. A gyönyörű orgona amin akár szoktak is játszani. És a padok is ugyan olyanok voltak. Néhány helyen még ki is volt téve a Biblia. A gyóntató fülkére néztem. Amikor még a szüleim nem adtak el és csak rendezvényeken harcoltam akkor mindig itt gyóntam meg a bűneim. Itt kértem bocsánatot Istentől, hogy kioltottam önnön kezemmel egy életet. A barát tudja minden titkom, félelmem. Az az ember aki talán a legjobban ismer engem és a lelkemet. Sietős lépteket hallottam, recsegett a padló.
-Portia, lányom. Hát mibe cseppentél bele?- kérdezte.
Láttam, hogy a mögöte haladó Mercutio kezében már hozta is a lavor vízet és benne a rongyokat.
-Semmiség, atyám- mondtam mosolyogva.- Elnézést kérek, hogy a visszatérésem pillanatában nem jöttem ide, Isten házaba, de úgy érzem több izgalomban volt részem e kis idő alatt, mint Milánóban egy év alatt.
-Ugyan, semmi baj lányom. Elhiszem, hogy nagyon sok a meselni valód, de az most sokkal fontosabb ami veled történt. Nem akarlak lefarasztani.
Lerakta Mercutio mellém. Az atya belenyúlt a vízbe, miután a rongy magába szívott egy kis vizet kivette és valamennyire kifacsarta. Lassan elkezte törölgetni a még vérző sebem. Gondos volt, igazán gondos. Néha felszisszentem, mert megnyomta. Lehunytam a szemeim és tűrtem a fájdalmat. Azzal vigasztalgattam magam, hogy nincs semmi bajom. Hiszen már annyiszor ez előtt is átéltem, hogy a testembe egy tőr szúródott. Csak há egy probléma van ezzel, még mindig ugyan annyira fáj. Gyengéden csinálta, mint mindig és mindenkivel. Mercutio felé fordult.
-Menj fiam vissza a szobámba. Az asztalomon van fertőtlenítő és géz, mind a kettőt hozd ki.
Mercutio bólintott egyet és vissza is indult. Rám nézett majd a vízbe mártotta újból a kis szakadozott rongyott. Kimosta, az eddig teljesen tiszta vízet az én bíborvörös vérem befertőzte. Arcát figyeltem közben. Vonasait mély ráncok torzították, tökéletesen tükrözte az idő múlását. Az emlékeimben fiatalabbnak tűnt, de itt az ideje, hogy felnőjek. Nem élhetek örökre az emlekeim fogságában. Meg kell tanulnom, hogy változnak az idők, minden és mindenki öregszik.
-Igazak a hírek?- kezdte el újra a vállam törölgetni.- Tényleg Mercutio felesége leszel?
-Igen, atyám. Ezek nem csak puszta szóbeszédek. Az leszek, és az én akaratomból is. Maga tudja a legjobban, mindig is az volt az álmom, hogy szerelemből tudjak házasodni.
Elmosolyodott.
-Lehet, szerelmetek által a két család is kibékül. Mercutio ugyan nem Montague, de jóban van a családdal. Abban is biztos vagyok, hogy Rómeó és Benvolio lesznek a keresztapák ha majd Isten gyermekekkel áldja meg a frigyeteket.
-Igen. Pontosan tudom.
-Tybalt hogyan reagált?- mosta le rólam az alvadékot.
-Maga is láthatja- sóhajtottam- ez történt velem. Ő és Mercutio most, nem is olyan régen csaptak össze a főtéren. A szobám erkélyéből láttam, hogy párbajoznak én meg rohantam. Éreztem, hogy Mercutio élete miatt közéjük kell ugranom. Így ment belém Tybalt tőre. Vállalná az esküvői ceremónai levezetését?
-Természetesen.
Mercutio visszajött a kezében a korábban már emlíett tárgyakkal. A barát átvette és a kis rongyra rakott a fertőtlenitőből. Mercutio a kezét nyújtotta amit meg is fogtam. Tudtam, hogy elége fog csípni, de ez mondhatni jó. Elkezte törölgetni, azonnal felszisszentem. Csípett, nagyon meg meg is nyomta rendesen a sebet. Fogtam a vöröském kezét.
-Azt hiszem jó lesz. Nem fog elferdőződni- átvette a fáslit és elkezte betekerni a vállam vele.
Nemsokára végeztt is. Már nem véreztem.
-Köszönöm szépen atyám- mondtam mosolyogva.
-Ugyan Portia, de legközelebb sokkal jobban vigyázz magadra.
Bólintottam egy aprót, de nem érti, hogy azért tettem, hogy mind a bátyjám mind Mercutio életét megvédjem.
-Ugyan már atyám- legyintettem- volt már nekem ennél sokkal súlyosabb sérülésem is. Ez már szinte meg se kottyan.
Kiegyenesedett. Ő fogta a kezébe a lavort és újra felém fordult.
-Ha teheted, a napokban látogas meg Portia. Szívesen hallgatnám vén fejemmel a történeteidet.
-Mindenképp atyám- álltam fel a padról.
Kitárta a karjait egy ölelésre, de én ránéztem a vállamra. Kuncogtam egyet.
-Most ez nem igazán alkalmas. Majd legközelebb bepótoljuk. További szép napot atyám!
Ezzel elindultam kifele a templomból. Mercutio meg szaladt utánam, mint egy kiskutya. Felkapta a kabátját még a padról és azzal a kezében szaladt utánam. Amint sikeredett utolérnie rám terítette és féloldalasan magához ölelt.
-Hazakisérsz?- néztem fel rá.
-Persze. Még maradok is. Annyira sajnálom azt ami veled történt- sóhajtott.
-Szóra se méltasd. A lényeg, hogy ennél a karcolásnál nem lett nagyobb baj.
Mentünk tovább szótlanul. Kellemes meleg volt Mercutio ölelése ami most igazán jól esett. Már alig vártam, hogy a bácsikámék nyaggatni fognak ezzel, hogy már megint mibe keveredtem. Annyira utálom amikor az én saját ügyeimbe akarnak belefolyni. Amíg Verona nem pletykál a dologról addig talán nincs baj. Bár lehet, hogy hetek kérdése míg eléri a Capulet-házat valami pletyka. Átvágtunk egész Veronán. Elmentünk ugyan azon helyszínek mellett. A herceg kastélya, szökőkút, a főtér, a főtér még mindig az én vérembe ázott. Majd egy nagyobb eső elmossa, gondoltam. Haladtunk felfele arra a dombra amelyiket a ház állt. Tekintetem felemtem rá. Nagyon nagy nyüsgés volt. Nem értettem miért. Júlia esküvőjére készülődnének? Áh, nem hiszem. Bementük a házba. Nagybátyjám, a nagynéném és egy szinte idegen úr ült a hallban. Illedelmesen mérten őt végig. Hosszú, sötét barna haj. Sötét barna szemek. Magas és izmos testalkat. Köppeny volt rajta. A nyakában egy kereszt lógott. Egy 30-as évei végén járó férfi ült ott.
-Csakhogy mégre hazajöttél Portia!- jópofizott Capuletné.- Az úr szeretne veled kicsit beszélgetni.
Ezzel felállt és elém lépett. Elállt a lélegzetem. Miért van itt? Miert pont ő?
-Öröm számomra az új találkotás, kedves Portia- mondta mosolyogva.- Nagyon hiányzol a milánói rezidenciámról.
Nyomott a kezemre egy kézcsókot. Mercutioval kezett fogott. Egy kicsivel sem lettem nyugodtabb. Méterekkel magasabb volt nálam. Lenézett a válamra.
-Újabb harci seb? Szívesen meghallgatnám majd a történetét.
-Semmi különös- mondtam- csak Veronában kis viszály támadt.
Sóhajtva bólintott egyet. Mit várt? Szabadságon vagyok. Odament az ajtóhoz majd kinyitotta.
-Fontos dologról kell veled beszélnem, Portia. Az áthelyezéseddel kapcsolatban.