Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

19. fejezet Uram, mond miért?

Komolyan néztünk egymás szemébe. Tudja.. Hogy az Isten áldja meg! Honnan a francból tudhatja? Escalus mondta el neki? Vagy Tybalt tette volna? Nem... A bátyjám ilyet nem tenne.
-Mindent láttam Portia- folytatta- láttam ahogyan hozzád ér a mocskos kezeivel, ahogy az ajakival végigsuhan lágy bőrödön. Megfordult a fejemben, hogy ott helyben leszúrom... Milyen jogon mer hozzád érni?! Te meg miért nem tettél ellene semmit?! Ágyékon rúghattad volna! Nem tetted! Nem tetted, ha Tybalt nem megy arra akkor azt sem bántad volna ha ágyba visz!
Rohadtúl fájtak a szavai, a könnyeim végigcsordultak az arcomon, megállás nélkül. A szám résnyire nyitva volt. Beleremegtem, beleremegtem abba amelyin indulatokkal mondta. Szégyeltem magam, de be kell látnom, hogy minden szava igaz. Tennem kellett volna az ellen, hogy hozzámér. Undorodom magamtól és mostmár Mercutio is tőlem. Gratulálok Portia, sikerükt megutáltatnod magad a férjeddel. Elengedte az arcom és távolabb állt. Ő is könnyezett. Előre léptem kicsit, majd megtorpantam.
-Mercutio... szerelmem... Annyira sajnálom...- mondtam elcsukló hangon.
-Ne hívj így!- kiálltott rám.- Mit sajnálsz, hm? Késő bánat, Portia! Gondoltál volna erre akkor amikor hagytad, hogy egyetlen egy mozdulatával hozzádérjen!
Nyeltem egyet. Szentséges Szűz Mária! Utál, érzem minden szavában, hogy gyűlöl engem. Bolond voltam és most mindent megkapok... Mindent megkapok amit érdemlek. Keserű lett a szájízem. Nagyon rossz volt ilyenek látnom... Sóhajtottam, majd közelebb leptem hozzá.
-Mercutio... Ha igazán szeretsz akkor ennyi nem állhat nekünk az utunkba... Te magad mondtad mindig, hogy minket semmi és senki nem tud szétválasztani.
-És mi van akkor ha tévedtem? Mi van ha minden túl korán történt? Lehet, soha nem is szerettelek...
A szavai... A szavai belémvésődtek. Jobban fájtak, mint egy tördöfés, a szememből vadul hullottak a könnyek és meghátráltam. Ha komolyan gondolja... Márpedig látom rajta, hogy igen, akkor... Akkor... Nyeltem egyet. Egy világ omlott össze bennem, annak a reménye, hogy lesznek gyerekeink...
-Komolyan mondod, Mercutio?
-Komolyan mondom, Portia. Kár volt, hogy feleségül vettelek. Megbántam. Nem is tudom hogyan bíztam egy Capulet lányban. Rómeónak is az csavarta el elsőnek a fejét és most neki is az a felesége, de majd megtudja milyenek is vagytok... Tudhattam volna, hogy ilyen könnyűvérű vagy.
Nem tűrhetem ezt tovább! Lendűlt a kezem az arca irányába és felpofoztam. Beleremegtek még az ajkai is. Vér szökött emiatt az arcába, a tenyerem helye pirosodni kezdett. Odarakta a kezét és simogatta. Nem bántam meg azt, amit tettem. Megérdemelte, tudom. Nem tűrhetem, hogy ilyet mond. Holnapra már semmi helye nem marad annak a büdös pofonnak, de azok a szavak amelyeket nekem mondott örökre a lelkembe vérődnek. A szavak még évek múltán is ugyan olyan módon fájnak, mintha frissek lennének. Frissek is, ezeket nem lehet lezárni. Örökre a lelkünbe vésődnek és sok minden fog rájuk emlékeztetni. A pofon csak most fáj neki, de nekem a szavak örökre fognak. Heves és gyors mozdulatokkal kezdtem lehúzni az ujjamról a gyűrűt melyet azon az éjszakán húzott fel az ujjamra. Soha nem hittem volna, hogy két nap házasság után ilyen fog velem történi. Én hülye, tényleg elhittem, hogy szeret engem. Hallgatnom kellett volna Tybalt szavaira... Miért van neki mindig igaza?
Sok bajlódás után sikerült lehúznom az ujjamról a gyűrűt. A mutató és a hüvejk ujjam közé fogtam.
-Rendben, Mercutio. Ahogy te akarod- felé doptam a gyűrűt.-Tarsd meg, nekem semmi szükségem nincs már rá. Soha többé nem akarlak látni! Tűnj el az életemből! A házasságunk mostantól semmis!- kiálltottam, közben csorogtak a könnyeim, de nem foglalkoztam velük.
Hátat fordítottam neki, de moccani nem tudtam. Nem tudtam egy lépéssel sem odébbmenni. Sóhajtottam egyet. Megint éreztem magamon a tekintetét, azt a csalódott tekintetét, mint aznap, aznap amikor kimentem a temetőbe. Ő kezdte, ő mondta ki először, hogy nem szeret. Én csak folytattam. Ne hagyd magad Portia. Gyors, de bizonytalan léptekkel kezdtem hazafele menni. Az arcomon folytak a könnyek és piros is lett, mert a a szél az arcomba fújta.
-Portia...- hebegte.
Ez volt az utolsó dolog amit hallottam, nem is számítottam másra. Magassarkúban eredtem futásnak. Nem érdekelt, hogy akar e még valamit. Nem tudtam volna tovább hqlallgatni, hogy semmisek az érzelmei. Milyen érzelmek?! Azt mondja lehet, hogy soha nem is szeretett. Háh! Az mégjobb. Milyen jó színész... Szóval minden egyes mozdulata, tette és szavai csak színjátékok voltak? Hogy én megkora egy barom vagyok! Tybalt mindent megmondott, mindent megmondott és igaza is lett! Miért nem tudtam hinni neki? Igaza volt, ő csak meg akart engem védeni egy csalódástól és mivel nem hallgattam rá, az a csalódás bekövetkezett. Csalódtam magamban, benne és Istenben. Milyen Isten az aki a szenvedésem majd a vesztem akarja? Úgy érzem nem csak Ő hagyott el, hanem az Isten is. Nem fogom sokáig bírni ezt az érzést, nem fog menni. Bele fogok őrülni a szavaiba. Szokták mondani, hogy a szó elszáll az írás megmarad. Nem! A szavak is úgyan úgy megmaradnak. Valakinek a lelkében meg fognak maradni és marní, csípni, égetni fogják a lelket. Sokan az ilyen szavak hatására keményednek meg. Vasba zárják a szívűket. Tybalt is ilyen, nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Sokan azt terjesztik róla, hogy nincsenek érzései. Hatarozottan állíthatom, hogy ez nem igaz. Ő is ugyan úgy érez, mint akárki más. De ha ezt megtudja... Mercutionak annyi! Mi az Istenért érdekel még mindig, hogy mi lesz vele? Mi lenne?! Lesz ami lesz. Magának kereste Tybalt haragját. Megérdemelne akár egy tört is... És még a nénikém "családi" vacsorát tervezett! Bementem a Capulet házba. A nénikém és a bácsikám az asztalnál ültek és beszélgettek valamiről. Amint hallották az ajtót záródás rám néztek. A szemeim ki voltak sírva, az ajkam és az arcom piros volt.
-Portia...- állt fel Capulet.
Legyelintettem egyet, hogy hagyjon békén. Szaladtam felfele a lépcsőn és sírni kezdtem. Nekik mit mondjak? Azt, hogy a férjem faképnél hagyott?! Nem... Nem szabad megtudniuk, szégyenként élnék meg. Pedig ez nem szégyen, az a szégyen amit Mercutio csinált. Elhitette velem, hogy szeret, hogy valójában szeret. Hazudott nekem... Ha... Ha valójában szeretett volna akkor ennyi nem állhatna közénk... Azt sem mondhatom, hogy csak az indulatok beszéltek belőle, de azt viszont igen, hogy belőlem azok. Mérges és szomorú voltam, de nagyon. Játszadozott velem, pontosan úgyan úgy, mint minden nővel! Egy kis ostoba, olcsó szajhának képzelt! Felmentem a lépcső tetejére és mentem a szobámhoz. Összeütköztem egy mellkassal, Tybalté volt. Nem néztem fel rá, semmit nem mondtam, csak mentem tovább. A vállán keresztül nézett rám, sóhajtott egyet. A bácsikámék kíváncsiskodva jöttek fel. Tybaltra néztek.
-Ezt meg mi lelte?- kérdezte a bátyjám.
Capulet és Capuletné megvonták a vállukat, jelezve, hogy nem tudják. A könnyeim újra kicsordultak. A mesékben minden olyan jól történik, miután összeházasodnak a hercegek és a hercegnők, jönnek a gyerekek és örökre együtt lesznek. Több gond is van ezzel, sem én sem ő nem vagyunk hercegek és hercegnők. Már nincs olyan, hogy mi, csak én meg ő. Ennyi. Bementem a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Egyedül vagyok, teljesen egyedül vagyok. Leültem az ágyam közepére és cipőstől felhúztam a lábaim. A szemem megakadt az asztalon lévő tőrön. Olyan egyszerű lenne, még lehet nem is fájna, de ahogy annó apám mondta mindig, az aki önnön kezével oltja ki az eletét, gyáva. Lehet igaza van, de azért valljuk be, ahhoz is bátorság kell, hogy valaki magába szúrja a kardot vagy leugorjon valahonnan. Az öngyilkosok nem csak magukat, hanem a családjukat is bántják. Ilyenkor mindenkiben benne van az, hogy ,,Mi lett volna ha épp időben észrevesszük...". Ugyanakkor vannak akiken még az sem segíthet, csak az a bizonyos ember aki miatt bánatuk van. Hallottam én már több dologról is...  Kettős szerelmi öngyilkosságok... Nekem... Nekem nem szabad ilyenre gondolnom. Apám szerint a leghősiesebb halál az, amikor a csatamezőn esünk el. Ez is az, nem? Az élet csatamezeje. Azok is ugyan olyan bátran halnak meg akik betegségben hunynak el, mert csatát vívtak a betegsegük ellen. Hülyeségnek gondolom, hogy különbséget tesznek ember és ember között, pusztán a kinézetük és a körülményeik alapján. Gazdag vagy szegény, szép vagy csúnya, ezek az olyan dolgok amik nem fontosak. Mellettem hevert a tegnap esti baba... Tényleg, azt mondtam, hogy a Tybalt babájit rendbe rakom... Semmi kedvem hozzá, ahogy ahhoz sem, hogy beszéljek vele. A székre pillantottam. Még mindig ott van az inge... Az az ing aminek olyan kellemes az illata és rá emlelékeztet... Meg kell szagolnom! Nem! El kell felejtenem... Semminek nincs így értelme. Újra sírni kezdtem némán. Nem így képzeltem én el ezt a napokat, azt hittem egy kellemes családi vacsoránk lesz, majd együtt fogjuk tölteni az éjszakát. Tévedtem, folyamatosan csak tévedek. Az arcom a tenyerembe temettem. Ugyan olyan hideg volt a szobámba, Tybalthoz meg féltem átmenni, hiszen nekem állna. Mást alig tudna mondani csak azt, hogy ,,Én megmondtam... Én figyelmeztettelek". Felálltam és odamentem az asztalomhoz. Kerestem egy gyufát és egy illatgyergyát, az régen mindig lenyugtatott, ahogy Mercutio illata is. Nyeltem egyet és megint csopogni kezdtek a könnyeim. A már meggyújtott gyufát eloltották a könnyeim. Lepergett minden a szemem előtt, tényleg gyors volt, de azt hittem, hogy igazán szeret. Tévedtem. Egyre többször fordul elő. Tévedni emberi dolog, de úgy érzem, hogy nélküle nem vagyok ember, nélküle senki vagyok. Meggyújtottam egy új gyergyát és azonnal elkezdtem magamba szívni az illatot, levendulás volt. Nem szabad arra gondoltam, hogy mennyire hiányzik, és ami a legfontosabb, nem szabad meghunyázkodnom. Bár már semmire nincs semmi esély. Sóhajtottam egyet. Odamentem a székhez és a kezembe vettem, már majdnem emeltem volna az orromhoz, hogy érezzem, azt az andalító illatot, mikor eltoltam. Csak mégjobban előhozná a könnyeimet. A szekrényem elé léptem, kinyitottam és belöktem. Szívem nem volt ahhoz, hogy kitobjam, de el kell magamtól taszítanom. Közben az egész szobát bejárta a levendula, nyugtató illata. Maximum másoknak, én még mindig nem voltam nyugodt és volt egy olyan erzésem, hogy nem is leszek az. Kikaptam egy hálóinget, majd kioldottam a ruhám és azt is belöktem. Ez is rá emlekeztet... Ezt a ruhát sem fogom többé hordani. Sóhajtottam egyet, kioldottam a ruha alati fűzőt és azt is beraktam. Magamra vettem a kis lenge hálóinget. A virágokra néztem. Már ezek is el voltak hervadva. Szerencse, hogy azok a rózsák már nem voltak meg, mert kidophattam volna őket, pedig a virágokat csak akkor szoktam amikor már teljesen meghalnak. Leültem az ágyamra és falakat kezdtem nézni. Azon az éjszakán nyomott annak a falnak. Akkor láttam először a szemében a vágyat. Ó, Istenem! Azok a vonzó kék szemei... Fogadni mernék, hogy holnap egy másik névől lesz az oldalán. A hajamba túrtam, majd tépni kezdtem. Magamat ostoroztam mindenért, pedig ő mondta ki először. Sóhajtottam egyet és megegyszer a hajamba téptem. Felálltam majd elindultam kifele a teraszomra. Megtamaszkodtam az erkélyem korlátjában és csak bamultam a hideg éjszakába. Felnéztem az égre, már fent voltak a csillagok. Tiszta éjszaka volt, már ebből lehetett látni, hogy holnap milyen jó idő lesz. A szemem Verona falain akadt meg. Arrafele mentünk egy napja... Pontosan egy napja. Akkor még milyen boldogok voltunk... Vagyis... Lehet, hogy csak én voltam boldog. Azt mondta, hogy soha nem szeretett, de akkor minek vett el? Teljesen mindegy. Engem már nem érdekelhet. A szemem egy fa mellett is megállt, akkor amikor a bál volt, ott csókolt meg... Úgy érzem, hogy a számára ez az egész egy komédia volt. A bál óta nem gyógyult ki a részegsegből, csak mostanra. Újra megindultak a könnyeim, de már hangosan zokogtam. Nem érdekelt, hogy valaki meghall, az a legkevesebb. A madarak is felrepültek a sírásomra a fákról, a kutyák ugatni kezdtek. Viszont én csak ezeket a hangokat hallottam, azt nem, hogy a szobámban nyitódott az ajtó. Sem azokat a kecses lépteket, pont úgy, mint egy macska. Átlepett az üvegen, majd csak akkor vettem észre, amikor megsimogatta a hátam. Még mindig zokogtam és magamban szidtam magamat. Lágyan ölelt magához és szó nélkül. Még nem kérdezte meg, hogy miért sírok, ez eddig. Reméltem, hogy nem is fogja. Megsimogatta a hátam és erősen ölelt magához. Vegigsimított kicsit a hajamon, a fejem a nyakába helyeztem és oda is nyomtam piros arcom. Mind a ketten némák voltunk, van amikor a csend a legnagyobb orvosság. Ez a pillanat is oda tartozott. Volt egy olyan érzésem, hogy az arcán egy önelégült mosoly ült. Biztos vagyok benne, hogy nem felejtette el a "jóslatát". Újra zokogni kezdtem, mégerősebben ölelt.
-Mi a baj, Portia?- kérdezte.
Nyeltem egyet. Hát már érdekli is, mondjuk ezt lehetne természetesnek is venni. Nem akartam neki elmondani, hiszen mégjobban örülne annak, hogy neki volt igaza. Mint mindig, mostmár belátom. Mit kerteljek én neki?!Sóhajtottam egyet és szipogtam. A torkomon gombóc volt.
-Az, hogy életem szerelme örökre elhagyott... Te tudsz a házasságunkról, felbomlott. Mercutio faképnél hagyot engem!