Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

20. fejezet Ők segítenek...

Felnéztem az arcára. Láttam, hogy kicsit meg van lepődve. Nyelt egyet, majd mégszorosabban ölelt magához. Nem szóltunk egymáshoz, ezt találtuk orvosságunknak. Lefagyott a mosoly az arcáról, tudtam, hogy együttérez velem. Nem szívtelen, igenis hatalmas szíve van. Nagyobb, sokkal nagyobb, mint Mercutionak. Lassan felkapott és elindult velem a szobába. A lábaim a dereka köré fontam és a nyakában zokogtam tovább.
-Sss... Nyugalom Portia... Menjünk le, vacsorázzunk meg.
-Nem vagyok éhes...- szipogtam.
Sóhajtott egyet. Az ujjával eloltotta a gyergyát. Stabilan tartott. Felvette azt a babát ami az ágyamnál hevert, a kezembe nyomtam és elindult velem kifele. Ahogy kinyitotta az ajtót hallotta, hogy valakik hátrálni kezdenek. A nénikém hallgatóztak. Nyeltek egyet amint megláttak minket, Tybalt nyakában zokogtam. Capuletné megsimogatta a hátam és nyomott a hompokomra egy puszit. A bátyjám a szobája fele indult velem. A keresztszüleim sietősen követtek minket. Tybalt a nagy gazella lábaival gyorsan haladt. Felemeltem a fejemet a vállából és lenéztem. Magasabban voltam, mint eddig. Talán kicsivel alacsonyabban voltam. Émelyegni kezdtem, biztos a sírás és a faradtság miatt. Hányingerem is volt, alig ettem ma valamit... Csak a reggelinél. Tybalt a szabad kezével, azzal amivel nem tartott, elkezdte simogatni a hátamat, hogy ezzel is nyugtató hatással legyen rám. Visszabújtam a nyakába. Magamba szívtam az illatát. Szeretem, de az Ővét sokkal jobban. Többé nem érezhetem az illatát... Mostmár bántam, hogy nem kell holnap indulnom Aragoniába. Mostmár magam mögött akarom hagyni, örökre Veronát. Bevitt a saját szobájába és lerakott az ágyra. A nénikémék is bejöttek. Letöröltem a könnyeim. Capuletné mellém ült és szorosan magához ölelt. Ilyen is régen volt... Ők sem szóltak semmit. Olyan volt ez, mint aznap amikor bejelentették, hogy édesapám meghalt. A gyászkor szoktak ilyen csendben lenni. Nyugtató volt kicsit a nénikém ölelése. Jobban bújtam hozzá.
-Annyira sajnáljuk Portia- mondta könnyes szemekkel Capuletné.- Ha tudtuk volna, hogy ez lesz... Ó Istenem...
Capulet is leült. Megsimogatta a hátam, de tudtam, hogy ő nem érezi annyira át a helyzetet, mint Tybalt vagy a nénikém, viszont, magát hibáztatja, hogy beleegyezett.
-Igen... Nem kellett volna ilyen hamar döntést hoznom. Sajnálom, de... Lenne egy dolog ami segíthetne a bánatodon. Fogad el, a herceg közeledését. Egy új kapcsolat eltudná veled feletetni a régit.
Tudtam, hogy ezen a témán fogunk kibukni. Újra sírni kezdtem a nénikém vállán. De hiszen én nem szeretem Escalust és nem akarom elfelejteni Mercutiot. Mindig a remény hal meg utoljára. Sóhajtottak, mind a ketten simogattak tovább. Nem akarom, hogy csak egy emlék legyen... Igen... Én még mindig szeretem, hiába nem viszonozza. Soha nem is viszonozta. Kezdett rajtam úrá lenni az álmosság. A szemeim ragadtak lefele. Álomba sírtam magam, majd Capuletné vállán helyezkedtem el. Éreztem rajta azt a finom, drága kölnit. Bántotta az orrom, nem szeretem az ilyen tömény illatokat. Mindig hányingerem támad tőlük... Éreztem ahogy lefektet és szépen rámhúzza a takarót. Nem volt tőle ez szokványos, gyerekkoromban sem takart be, soha. A bajban tudjuk meg, hogy kik is állnak mellettünk. Nyomott egy puszit a homlokomra, amitől muszáj volt elmosolyodtam. Kedves, nagyon kedves. Most először érzem azt, hogy a nénikém szeret. Lágyan megsimogatta az arcom és sóhajtott egyet.
-Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Számunkra még nem is akkora szégyen, de Mercutionak igen. Azt meg nem akarom, hogy Portia összetörjön.
-Már így is össze van- ült Tybalt az ágy szélére.- Faképnél hagyta. Meg kell bűntetnem őt...
-Meg ne öld!- kiálltott rá Capulet.- Akkor csak mégjobban összetörne. Nem akarom, hogy a gyász vagy a szakítás miatt elhanyagolja magát. Ezért kellett szóba hoznom a herceget. Várja őt és igazán szereti...
-De te nem érted, hogy Portia mit akar!- csattant fel a bátyjám.- Jól tudod, hogy soha többé nem lenne képes Escalussal együtt lenni. Ő tehet arról, hogy a bohóc lemondott róla! A takonypócban is hatalmasat csalódtam, pedig tőle nem vártam volna el semmit. Ez akkor sem fair, hogy a herceg "mániája" miatt hagyja magára...
-Teljesen igazad van, öcsém- sohajtotta Capulet- Istenem... Mi jöhet még? Nem elég szegénynek ez az áthelyezés, de még ez is itt van...
Sóhajtottak, majd mind csendben maradtak. Én már szinte békésen aludtam, de mindent hallottam amit mondtak. Kicsordult egy könnyem. Ők tényleg szeretnek, ők segítenek... Csak aludtam, nem akartam volna felkelni, mert akkor belefolyok a beszélgetésbe és újra sírni kezdek. Arcom könnyek fogják torzítani... Sok mindent kibírtam már életemben. Súlyosabbnál súlyosabb tördöféseket, korbácsolást, ostort érezni magamon, de kétség kívül az a legrosszabb amelyet a szívünkben érzünk. Ez az üresség és a hiány. Ez a két dolog egyszere a legrosszabb. A hiányérzet felemészt. Már lassan négy napja nem ölelt úgy magához, mint régebben. Nem csókolt meg, nem foglalkozik velem. Kihunyt benne a láng. Én tehetek erről. Neki cseszettül igaza van... Ha nem hagytam volna Escalusnak akkor most Ő is velem lenne... Magamnak köszöngetek mindent. Érzetem, hogy az ágy könnyülni kezd, Capuletné felállt róla. A férjével elinduktak kifele. Ketten maradtunk Tybalttal. Összekuporodtam az ágyon, de aludtam tovább. A sírás miatt nagyon fáradt voltam. Pihenem kell, vagy össze fogok omlani. A bátyjám a kezét lassan a karomra rakta. Felfeküdt mellém, megfordított és a mellkasához ölelt. Mindig is tudtam, hogy szeret, hiszen én is testvéremként szeretem őt. Sőt! Már olyan, mintha az lenne, ezért néha szólítom bátyjámnak ő meg a húgának.
-Tud Portia,- kezdte halkan- hogy rám bármikor számíthatsz, akármi is törtenjék én mindig veled leszek.
Nyomott egy puszit az arcomra, amitől megint sikeredett elmosolyodtam. Rakott egy kevéskét magára a takaróból, majd a nyakamba bújt, magához ölelt és elaludtam. Ezt kellett nekem, Tybalt szerete és egy kis alvás. Miután már éreztem a nyakamnál a meleg levegőt akkor váltam telejsen nyugodtá. Kikapcsoltam az agyam és semmire nem gondoltam, de álmodtam. Istenem... Pont róla álmodtam. Újra együtt voltunk, magához ölelt és megcsókolt. Kicsordult álmomban egy könnycsepp a szememből. Annak reményében, hogy nem Tybalt fekszik mellettem hanem Mercutio, a mellkasához bújtam, már fent voltam, a szemeim ki voltak nyílva, de azt éreztem, hogy Tybalt még alszik. Nem akartam felkelteni, neki is kell a pihenés. A mellaksába furtam a fejem. Agyalni kezdtem. Ő biztos, hogy nem gondol rám és ez bánt engem. Lehet, hogy már egy teljesen másik nővel alszik... Összebújva és előtte, ők ketten... Nyeltem egyet. Minek rágódok én mar ezen? Hiszen mind a ketten nyiltan kimondtuk, hogy nem kérünk soha többé a másikból! A szavam nem másíthatom meg. Hogyan nézne az ki, hogy Portia Capulet egy olyan férfi után fut aki látni sem akarja? Szégyenletes lenne... De mit nekem a szégyen? Semmi nem ér semmit hogyha ő nincs velem. Csak kár, hogy ő teljesen máshogy érez. Lassan álomba sírtam magam, újból. Most békésebb voltam, de Tybalt ingjét egy helyen átáztatták a könnyeim. Éreztem, hogy ő erre megébredt. Megsimogatta a hátam és a hajamba puszilt. Erre csak megjobban bújt hozzám. Az álát megtamasztltta a fejem búbjánál. Észrevette a mellettem lévő babát. A kezébe fogta és egy apró mosolyra húzta a száját. Lassan közénk rakta, egyből magamhoz öleltem. Gyerekkoromban ez nagyon sokat segített. A fejem a baba hajába hajtottam. Már kezdett ismerős lenni, az illatából. Régen mindig magamhoz öleltem vagy csak játszottam vele. Ez a kis rongybaba segített valamelyest túltennem magam a szüleim halálán. Akkor a váláson miért ne tudna? Békésen aludtam tovább, már szuszogtam is. A babát folyamatosan öleltem magamhoz. Olyan volt az illata, mint a régi könyveimnek. Egyáltalán nem az a poros szaga, csak az a kellemes régi. Megnyugtató volt az az illat. Feljöttek a régi boldog emlékeim. A babát még apukámtól kaptam évekkel ezelőtt. Játszottam is vele akkoriban, nagyon sűrün. Visszagondolva, annak ellenére, hogy eladott egy addig vad idegen embernek, igazán jó apuka volt. Szeretett, bár édesanyám nem ismerhettem meg, soha. Képeket már láttam róla, apa és a bácsikám mutatott párat, de semmi más emlékem nincs róla.
Reggel hamarabb keltem Tybaltnál. Kinyitottam a szemeim és felnéztem a mellettem fekvő fiú arcára, hogy meggyőzödjek róla, hogy ő e. Ő volt. Mást akartam, de ebben a helyzetben ne válogassak. Az arcába lógott néhány kósza hajszála. Gyönyörű fekete haja van, olyan csodálatos. Elnyúltam az arcáig és lassan a füle mögé tűrtem. Ettől kis mosoly bújt meg a szája sarkában. Olyan édes mosoly volt. Átölelt és a nyakamba bújt. Ott szuszogott tovább, olyan aranyos, mégha nem is akarja bevallani. Megsimogattam a haját, majd beletúrtam. Szeretem amikor ilyen álmos még, mert játszhatok a hajával. Egy pillanatra megfagyott a kezem. Ugyan így játszottam Mercutio hajával is... Nyeltem egyet, majd felsóhajtottam.
-Mi lenne ha ma kilovagolnánk? Attól kitudnád engedni a gőzt... És kimenne a fejedből minden- kérdezte Tybalt.
Megrémültem. A testem megrezzent a szívem az ijedtségtől gyorsabban kezdett verni. Nem tudtam, hogy fent van, meg nem is számítottam rá. Újra a haját kezdtem birizgálni, nem érdekelt, hogy hagyja e vagy nem.
-Nem rossz ötlet- feleltem.- Menjünk.
-Előbb reggelizzünk meg...
Sóhajtottam egyet. Elváltam a karjaitól és felültem az ágyon. A hajam tiszta kóc volt, a szemem alatt ott voltak a sötét karikák. A hajamba túrtam, pont egy kóc-ba. Nem kívántam enni, nem ment volna le semmi a torkomon. Még a tea sem. A torkomon olyan csomót éreztem ami megaakdályoz abban, lelkileg, hogy egyek valamit.
-Nem vagyok éhes- szálltam le az agyról és kezembe fogtam a babát.- De te nyugodtan reggelizhetsz. A szobámban leszek.
Ezzel ki is mentem. Hallottam még valami olyasmit Tybalt szájából, hogy ,,Ha ezt akarod játszani...". Én nem játszom. Ha egy falat sem megy le a torkomon akkor nem lehet belém nyomni. Egyépként is, eltudom dönteni, hogy mi a legjobb nekem. Nem vagyok már olyan kisgyerek akire minden percben vigyázni kell. Mercutio mégis az orromnál fogva vezetett. Pedig én hogy aggódtam érte... Vajon a Montague barátai beszélték volna tele a fejét? Benvolioból kinézem, de Rómeóból már nem. Óvatosan és halkan mentem végig a folyasón. A Dajka jött velem szembe. Felnéztem rá, a szemeim kisírva, a sok sírástól be volt esve az arcom... Láttam, hogy egy kicsit megrémült, majd azonnal magához ölelt. Tudom, hogy tudja. Semmi kedvem nem volt most vele ezt az egészet megtárgyalni. Csak szipogtam egyet.
-Annyira sajnálom- mondta- remélem tudod drága Portiám, hogy én melletted állok...és szeretlek.
Bólintottam, jelezve, hogy tudom, de mit sajnál? Azt sajnálja, hogy én meggondolatlan voltam? Én futottam egy olyan férfi után aki nem szeret? Nyomtam egy puszit az arcára majd továbbmentem. Öleltem magamhoz a kis rongybabát. Jelen pillanatban úgy nézhettem ki, mint egy szomorú kisgyerek. Mind a kettő voltam. Bementem a szobámba és leraktam az ágyamra a kis játékot. Maganra öltöttem egy nagyon egyszerű ruhát, rá egy fekete csukjás köppenyt. Ha véletlen ott van, nem akarom, hogy lássa milyen állapotban vagyok miatta. Nem érdemli meg, hogy amiatt sírjak, mert ő elmondta nekem az igazat, soha nem szeretett. Egy szalaggal összefogtam a hajam, hogy az úton ne lobogjon vagy lógjon a szemembe. A lábamra felhúztam egy harisnyát arra pedig a lovagló cizmát. Volt rajta egy apró sarkantyű, nem szoktam használni. Elég fájdalmas szerencsétlen lónak. Maxim meg követi a parancsaim. Meg fogom mondani Tybaltnak, hogy menjünk egy lóval. Félek, hogy leszédülök. Kinéztem az ablakon. Verőfényes Napsütés, csak kár, hogy nem tud felvidítani. Kimentem a szobámból és elindultam a lépcső irányába. A cselédek összesúgtak a hátam mögött, pletyka rólam és róla. Tudom, hogy minek tartanak, már én is annak tartom saját magamat. A korlátot fogtam, remegő, csontos kezeimmel. Nem szabad visszaszólnom, mert akkor megint meglesz rólam a véleményük. Miért érdekel az, hogy másik mit gondolnak rólam?! Teljesen mindegy! Az egyetlen ember akinek igazán érdekelt a véleménye szarik rám! Ez nagyon bánt... Az ebédlő ajtajából, egy almával a szájában Tybalt jött ki. Teljesen fel volt ő is öltözve. A lépcső aljánál egymás mellé álltunk égy együtt indultunk ki az istálóba. Felnyergelte Maximot, de nem nézett egy másik lóra sem. Szóval ő is ugyan arra gondolt, amire én. Egy lóval fogunk menni. Lassan felemelt engem Maximra és mögém ugrott. Megsimogattam a lovam nyakát. Nem féltem tőle, adtam is neki oda egy puszit.
-Annyira sajnálom, hogy elhanyagoltalak, Max...
Megrázta a fejét. Picit elmosolyodtam. Tybalt kezében volt a kantár, így elindultunk. Szorosan néztem magam elé. Ahogy kiértünk a fényre meg kellett masszíroznom az orrnyergemet. Megfájdult kicsit a fejem. Sóhajtottam, majd szippantottam egy kicsit a levegőböl. Friss és üde... Kellemes volt az idő, talán még túl meleg is. A fejemre húztam a kapucnit, hogy másik ne lássak a szemeimet. Nem mentünk olyan gyorsan, de szépen haladtunk. Elmentünk a város főterénél. Ott voltak, mind a hárman. Mercutio egyáltalan nem úgy nézett ki, mint aki szerelmi bánatban szenvedne. Nevetett és hatalmas mosoly volt a száján. A földön ült és figyelte a többit. Benvolio valamiért hátat fordított Mercutionak, aki kihasználta az alkalmat, hogy felugrojon a hátára. Meg is tette. Nevetett, de úgy szívből. Örül, hogy megszabadult tőlem. Púp voltam a hátán. Jött arrafele egy lány. Szép, formás volt. A vöröske megnyalta a száját és a lány fenekére csapott és még meg is markolta. Könnyek szöktek a szemembe. Elfelejtett, én már csak a múltja vagyok. Egy baba amely már nem tetszik neki, ezért kidopja. A lánynak lendült a keze és pofonvágta. Kiragadtam Tybalt kezéből a kantárt, egy másodpercre találkozott Mercutioval a tekintetünk. Vágtára fogtam a lovamat. Gyűlölöm!