Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

1. fejezet Találkozás

Vágtattam Verona kapui felé. A lovam dobogásán az oldalamon lógó kard csengésén kívül semmilyen más mesterséges zaj nem volt. A szél belekapott a hajamba és a ló sörényébe is. A körülöttünk lévő növények gyönyörűek voltak. Látszott, hogy már javában nyár van. A fák élénken világítottak. Hihetetlen, hogy a zöld mindent kiemel ami a környezetben van. Mindent beborított a fáknak és a természetnek az a jellegzetes illata. A gyümölcsfákon a még éretlen, de kifejlődött termés lógott. A nyári alma fákon már ott volt a finom, lédús gyümölcs. A szántóföldeken kint dolgoztak a parasztok, locsolták a növényeket. Jó érzés volt ezt látni újra földeket és nem csak házakat, na meg a fákat és a pozsgás, nyugodt életet. Hiányzott már ez az érzés, lehet, hogy a kereszt szüleim csak túloztak amikor azt mondák, hogy Verona teljesen más lett. Mindegy is...Ma a saját szemeimmel láthatom. Gyorsabb vágtára fogtam Maximot. Ott akartam már lenni Veronában. Vártam és izgatott is voltam. Elém tárultak a kapuk, a hatalmas kőfalak. Ez itt Verona. Már láttam Escalus herceg kastélyának tornyait, azokat a tornyokat amelyekben kiskoromban szórakoztam. Bementem a kapukon. Leugrottam Maximusról, a kantárját a kezembe szorítottam. Összehúztam magamon a fekete köpenyt, a csukját felraktam a fejemre. Olyan voltam mint egy apáca akinek el kell rejteni testi adottságait. Szétnéztem a főtéren. Csak néhány szolgálót láttam akik végezték az uruk parancsát. Szerelmes férfiakat akik szerelmük hálójából másztak ki. Idős asszonyokat akik a piacra sietnek, vagy gyónni a baráthoz. Éppenséggel az is lehetett, hogy a herceghez tartanak, panasz nap van ma. Egy ismerős arcot sem láttam, az útra már nem igazán emlékeztem. Nem tudtam mit csinálni, így elindultam arra az útra amelyet úgy láttam, hogy tökéletes lesz. Egy csoportosulást láttam, az utcán. Odamentem. Meglepődve láttam, hogy kik verekedtek össze. Négy szolgáló, kettőt ismertem közölük, a nagybátyámhoz tartoztak. Ekkor vettem észre egy ismerős arcot, előre tört a tömegben. Benvolio...egy ifjú Montague. És...a tulajdon rokonom, Tybalt. Kivont karddal tartott a Montague felé.
-Karddal állsz e szolgák közé?! Gyere hát és és nézz szembe a halállal!- mondta ingerülten a fekete hajú Capulet.
-Tybalt...Én békét szerzek-mondta a nyugodt Montague-Vagy gyere és mi válaszuk el őket.
Tybalt neki rontott. Vívtak egymással, de nem lehetett eldönteni melyik fél az erősebb vagy a gyengébb. Tybaltnak van egy sajátos technikája, ahogy mindenkinek. Megmarkoltam az övemen csörgedező fegyvert. Ha most kivonnám és leütném kardjaikat, lehet valamelyik megsebesülne. Nyeltem egyet. Előre léptem.
-Tybalt! Kardodat a földre!-kiáltottam a tőlem már megszokott parancsot.
Rég volt már mikor ilyet kiáltottam neki. Felfigyeltek rám, így befejezték a harcot. A herceg, Capuleték és Montaguék szaladtak a helyszínre. Mind rám, a "titokzatos idegenre" néztek. A Capuelt ifjú felhúzta szemöldökét.
-Ugyan kicsoda maga?-kérdezte és próbált a köpenyem alá nézni. Maxim lerántotta rólam az álcám. Feltűntek kék szemeim, sötétbarna hajam és piros ajkaim.
-Tybalt...Hat év alatt elfelejtetted gyerekkori játszótársad?-néztem fel rá. Capuletnének könnybe lábadtak a szemei. Odajött hozzám és végigsimított az arcomon, majd magához ölelt. A vállán keresztül Tybaltot figyeltem le volt sokkolva a történtek miatt, de éreztem és láttam is, hogy ő is engem néz. A nagynéném elvált tőlem, legombolta a köpenyen és végigmért.
-Gyönyörű nő vált belőled, Portia- mondta mosolyogva. Felnéztem a hercegre ő is engem nézett. Kis pír lepte el az arcom. Nem így akartam, hogy lásson mikor visszatérek Veronába. Teljesen más helyzetet képzeltem el. Capuletné visszament a férjéhez. Escalus elém lépett, Maxim meglökött és én átöleltem a herceget.
-Örülök, hogy újra láthatlak Portia-mondta és megsimogatta a hajam. Éreztem azt az erős illatát, melyet már oly sokszor volt szerencsém megtapasztalni. Az a kedves drága parfümje amit kisgyerekkoromban mindig is szerettem magamba szívni. Ami igazán le tudott nyugtatni az az ő parfümje. Akaratlanul is elmosolyodtam.
-Szintén, hercegem-mondtam majd elváltam tőle. Tybalt felé rohantam a nyakába ugrottam.
-Te hiányoztál a legjobban!-mondtam. Magához ölelt. Elmosolyodtam, belebújtam a nyakába.
-Isten hozott Portia-mondta és megsimogatta a hátam. A Montague lelépett, gondolom hányingere kerekedett a mi kis családi összejövetelünktől. Visszaindultunk a Capulet birtokra. Ámulva néztem az új Veronát, az emlékeimben minden szebb volt. Talán...Talán ez normális is...Élőben minden olyan fekete. Nem olyan mint Milánó, de hogy ez baj-e nem tudom eldönteni. Nem néznek egymásra a szolgák, nem törődnek semmivel csak elvégzik a munkájukat. Látszott, az arcomon, hogy csalódott vagyok a látvány miatt. Tybalt átölelte a vállamat.
-Majd hozzászoksz. Nagyon sok minden változott mióta elmentél-mondta nyugodtan. 
Még mindig hoztam magammal Maximot. Sóhajtottam egyet. A házhoz értünk, minden beugrott az emlékeimbe, hogy mi merre van.
-Most már boldogulok...De...Nekem van egy halaszthatatlan elintézni valóm-mondtam.
-Megint oda akarsz menni?-kérdezte a nagybátyám.
-Igen...Megígértem nekik, hogy mihelyt visszatérek Veronába meglátogatom őket-mondtam és felültem Maximra- Vacsorára itthon leszek-indultam el a temető fele. Nem mentem gyorsan, direkt szét akartam nézni a városban. Sok minden változott, elhaladtam Escalus palotája előtt. Felnéztem a nagy fekete épületre, magát a herceget is láttam. Ott állt az egyik szoba ablakában, gondolom az övé, és nézett kifele. Amint meglátott engem elmosolyodott, de én mentem is tovább. Ha a temetőbe akarok menni, akkor a Montague-ház előtt el kell mennem. Sóhajtottam egyet. Magam elé néztem, három jómadarat mertem felfedezni. Két Montague és egy...Mercutio...a herceg unokaöccse. Végigmértem a fiút. Vörös tincsei szanaszét álltak, sovány, de izmos volt az alakja. Egy sima fehér ing és egy vörös kabát volt rajta. A ház falánál nyomott egy hanyag kézenállást, majd a talpára ugrott. A két társához ment.
-Benvolio még egy hölgy sem panaszkodott a külsőmre Veronában. Sem Velencében. Sem Padovában-a sikamlós megjegyzést Mercutio szemöldök vonogatása és nemtörődöm mosolya kísérte.
-De hiszen te soha nem jártál Padovában!-ingatta a fejét az ifjú Montague örökös.
Hallgattam volna még a "veszekedést", de esteledett és nem tudtam, mennyi ideig leszek a temetőben. A Capulet kriptához megyek, a szüleim sírja. Majd ott veszek egy csokor virágot. Elhaladtam a három ifjú mellett, mind rám néztek. A Rómeó nevű a lovam elé állt.
-Mit akar, jó uram?-kérdeztem. A kardomra nézett.
-Egy Capulet mit keres a Montague-háznál?-kérdezte a tüskés hajú, Benvolio.
-A temetőbe indultam és mivel erre van, nem akartam kerülőt tenni. Semmit nem akarok maguktól- mondtam halál nyugodtan.
Magamon éreztem a vörös hajú kölyök tekintetét. A vállamon keresztül ránéztem. Elmosolyodtam.
-Én hiszek neked, hogy jártál már Padovában-kikerültem Rómeót és mentem az utamra. Egyre gyorsabban hagytam magam után azt a házat. Furcsa volt ez a találkozás és a vöröske tekintete. Nagy nőcsábász, szokták mondani és Tybaltnak az örök ellensége. Hallottam, hogy a múltkor is összeverekedtek. Szóval...most ezt hívják Veronának. Lehet, hogy ha nem lépek le akkor használnom kellett volna a kardom. Bár...sem a vöröske sem Rómeó nem jelentene rám veszélyt. De ez a Benvolio nagyon furcsa nekem. Jobban utálja a Capuleteket mint talán bárki más a városban. Gyorsan odaértem. A temető semmit nem változott. Az árusok még mindig azon a bizonyos megszokott helyen voltak, a fák ugyan úgy kísértetiesen az égbe nyúlottak. A fekete kerítés még jobban kiemelte a helynek azt a rémíztő hangulatát. Leszálltam a lovamról majd a kantárját az egyik fához kötöztem. Vettem egy csokor fehér íriszt. A szüleim kedvenc virágja volt és sok mindenen szerepelt régen a családunkban ennek a virágnak a motívuma. Bementem a temetőbe, hat éve jártam itt utoljára,de úgy emlékszek az útvonalra mintha csak tegnap szaladtam volna ki utoljára. Elértem a családi kriptához. Letérdepeltem és leborultam elé és imára kulcsoltam a kezeim. Miután ez megvolt odaraktam a virágot. Látszott a síron, hogy nem igazán van gondozva. Nagyon elhanyagoltnak tűnt. Még a könnyem is kicsordult, nagy szó mivel nem szoktam sírni.
-Egy Capuletet térdre kényszerít egy sír?-kérdezte egy férfi.
Lassan ránéztem. Hatalmas vigyor ült a száján, vörös tincsei a szemébe lógtak és szapora volt a légzése. Hátradobta a haját.
-Tán követtél engem?-néztem a szemébe. Felemelkedtem a földről majd összehúztam magamon a ruhám és a vöröskére néztem. Egy undorító vigyor volt az arcán amely a füléig ért. Felnézett az égre.
-Nem hagyhatom, hogy egy ilyen ifjú hölgy egyedül menjen haza-mondta kaján vigyorral az arcán-enged meg, hogy hazakísérjelek.
Sóhajtottam egyet. Lógott az eső lába, ezért nem tudtam azt mondani, hogy még maradni szándékozok. Tudtam, hiába keresnék kifogást ő így is úgy is hazakísérne. Inkább megspóroltam magamnak az energiát. Elindultam a kapuk felé. A tekintetemmel elbúcsúztam a fáktól, az ismerős sírkövektől. Maximus már türelmetlenül várt rám. Fújtatott egyet mikor meglátta az utánam jövő férfit. Eloldoztam majd felugrottam rá. Mercutio vigyorogva ugrált mellettünk. Át kellett mennünk egész Veronán mivel a kerülőn mentem. Újra elhaladtam azok a kapuk előtt amiken nem is olyan rég megérkeztem. A Capulet-ház egy dombon tornyosult. Néhol fák voltak mellette így többé-kevésbé másabb volt mint a többi veronai ház. Nem volt teljesen fekete. Néha loptam pár pillantást a mellettem mosolyogva ugráló fiúra, de éreztem, hogy ő is rám pillant. Ha gyorsítok akkor simán lehagyhatom, de simán kinézem belőle, utánam rohanna. A legjobb az lesz, megvárom, hogy hazaérjünk és annyi. Felfele mentünk a dombon. Láttam a házat, hiányzott ez a látvány. Emlékszek, gyerekkoromban ezek a tornyok jelentették számomra a biztonságot és az életet. Mennyi dolog is változott már azóta...Leszálltam Maximról.
-Köszönöm, hogy hazakísértél, de most már boldogulok-mondtam és ránéztem. Láttam rajta, nem igazán akar távozni. Mintha még mondana valamit, csak nem meri. Mint egy kisgyerek akinek a boltban megtetszik egy játékszer, de nem meri elmondani a szüleinek, mert fél. Sóhajtottam egyet. Megtettem én az első lépést, bementem a kapukon. Utoljára visszanéztem rá a vállamon keresztül, engem nézett. A szemében mintha a csalódottság lángját láttam volna, mintha most arra gondolna, hogy ,,Meg kell tennem!". Még előre is lépett, szólni akart, de a torkán nem jött hang ki. Sarkon fordult és visszakullogott. Én magam is elindultam befele. A szolgák elvették Maximot és ahogy bementem a csuklyám is levették. Capulet várt rám. Biccentett a fejével, hogy kövessem majd elindult. A nyomában voltam. Álmélkodva mértem végig a házat, alig változott valamit, a falai között újra biztonságban éreztem magam. Tudtam, idebent semmi bajom nem eshet. Olyan voltam mint egy kisgyerek akit először visznek el a templomba és álmélkodva nézi a márvány oszlopokat, a parkettát és a festményeket. Akinek gyerekként az a legnagyobb vágya, hogy megérintse az oltárt vagy a porcelán szobrokat. Annyi különbséggel, hogy én nagyon jól ismerem a házat. A régi szobámhoz vezetett, azon az úton amit talán az egész világon én ismertem a legjobban. Amikor este ide szaladtam be Júliával és Tybalttak játszni. Capuletné ápolt engem, mikor meghűltem. Végigsimítottam a falat.