Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

3. fejezet A piac

Másnap reggel arra keltem, hogy egy kéz ölel magához. Egy erős kéz, de mégis lágyan. Én meg az oldalába fúrtam a fejem. Az illata...rég éreztem már ilyen kellemes ilatot. Már ennyiből tudtam, hogy egy férfi feküdt mellettem, ez már jó jel. A kezem a mellkasán pihent az idegennek. Lassan, de izgatottan néztem fel, hogy vajon ki lehet az a szerencsés?...Megláttam a vörös tincseit, az orrát. Ijedtemben rúgtam egyet a lábammal ő meg leesett az ágyról. Mercutio??! A vöröske a padlóba verte a fejét. Nem lehetet olyan erős, hiszen szinte gurult.
-Hm...-morogta és a fejét fogva ült fel. Rám meredt, láttam, hogy ő is nagyon meg van lepődve. Mintha...nem is hinne a saját szemének. Megdörzsölte a szemét és újra rámnézett. Valamennyire megnyugodtam, nem történt meg köztünk az a bizonyos dolog, volt rajtunk ruha. Biztos, hogy csak elaludtunk egymád mellett. A kezem nyújtottam, hogy felálljon. Úgy tett, mintha ott se lenne. Bukfencezett egyet majd a talpára ugrott.
-Nagyon be voltál rúga, jóuram-kissé szemrehányó voltam.
-Te se panaszkodhatsz-kaján vigyor ült a száján.
Nyújtózkodott. A szemei megcsillantak a nagy sugaraiban.
-Menned kéne. Nem lesz jó vége, ha a rokonaim itt találnak, takonypóc. Főleg nem ha Tybalt-néztem a szemeibe.
Miért akarom én így megovni Tybalttol? Miért nem akarom, hogy mások erről az egészről tudomást vegyenek? Amikor feleszméltem a gondolataimból, nagyon közel volt az arcomhoz. Az orrunk összeért. Egymás szemébe meredtünk. Gyönyörű, kék íriszei csillogtak. Éreztem, megint nem akar elmenni. Megint mondana valamit, valamit amitól a "nagy" Mercutio fél. Olyan érzésem támadt, mintha én is szeretnék valamit kimondani és szeretném, ha maradna. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nagyon jól. Sokat voltam még régen Escalus palotájában. Nagyon sokat. Szaladgáltunk a kastély kertben, a pincében és a szobák között. Tybalttal már akkor megakarták ölni egymást. Kopogtattak, szinte verték az ajtót.
-Emlegetett szamár-vigyorgott.
Én sóhajtottam egyet majd felálltam. Kinyitottam az ablakot majd felé biccentettem.
-Húzás van-mondtam.
Megfogta a kezem és nyomott rá egy csókot.
-Még látni fogjuk egymást Portia, ha kell erről én magam kezeskedem-ugrott ki az ablakomon.
Édes Istenem...mikbe keveredek én. Tybalt betörte az ajtót. Én gyorsan úgy tettem mintha öltöznék.
-Sajnálom-mondta-nem válaszoltál. Azt hittem baj van.
Odament az ablakhoz és bezárta.
-Semmi baj Tybalt. Miért jöttél?-kérdeztem kíváncsiskodva.
-Készen van a reggeli, gyere le-tűnt újra el az ajtó mögött.
Felsóhajtottam. Újra egyedül, tökéletes. Felöltöztem normálisan és a hajamba túrtam. Megnéztem még egyszer magam a türkörben. Fekete köppeny most is megtalálható volt rajtam. Azzal takarom magam. Fodros hajam a vállamra omlott. Én megcsapkodtam kicsit, így leért a fenekemig. Soha nem néztem ki úgy mint egy Capulet. Hajam az tény, hogy sötét, de...a szemeim kékek és még a hajam sem egyenes. Ellemben Júliával vagy Tybalttal. Egy kis ideig még néznem kellett magam amíg rá nem tudtam magam hajtani, hogy elinduljak lefele. Megint a kedvenc lépcsőmhöz értem. Levezetett az ebéldőig, ahoz a hosszú asztalhoz amely tegnap szét volt szedve és ételek, italok tömkelege állt rajta. Láttam, hogy már mindenki ott ül. Tybalt a fejét fogja, biztos fájt neki. Ő is bevolt rúgva, eléggé. Csodálom, hogy nem rendezett akkora balhét. Bár ha megtudta volna, hogy mi történt köztem és Mercutio közőtt, Isten irgalmazzon a vörösnek. Leültem mellé. Belekortyoltam a már kikészitett teámba. Aztán Tybaltra néztem. A halántékát masszirozta. Odaraktam elé a poharom.
-Tessék. Segít másnaposság ellen- elvettem volna a kezem, de ő megsimogatta.
Elmosolyodott majd beleivott. Az ölembe rakta. A kezeim. Júliára néztem.
-Hol vetted a tegnapi maszkod?-kérdezte kíváncsiskodva.
Én csak mosolyogtam. Tudtam, hogy ő szereti az ilyen kis tárgyakat.
-Mantovában-mondtam egyszerűen.
Kihozták az ételeket. Hatalmas kosarakban rakták elénk a helyben sült péksüteményeket. Néha elgondolkodok, hogy Verona olyan más, mint Milánó. Ott boldokból hozták a kastélyba a reggelit. Vettem egy croassant. Gyönyörűen megvolt pirítva. Látszott, hogy vajjal volt bekenve a teteje. Beleharaptam és roppant egyet. Imádom...Az is érződött, hogy sajt van benne. Nyúlott a közepe. Közben Júliát néztem. Olyan aranyosan ette a kis pogácsákat és kortyolta a teáját. Muszáj volt nekem is mosolyogtam. Egy tiszta lelkü lány, akinek a felesége lesz igazán szerencsés lesz. Lehet, hogy összeszürte a levegőt a tegnapi Montague-val? Kitudja. Hamarosan befejeztem a reggelit. Felálltam az asztaltól, Tybalt felnézett rám.
-Ma hova?-kitolta maga alól a széket.
-Szétnézek Veronában. Esetleg vásárlok valamit.
-Veled tartot-állt fel és elindult el a hal fele.
Bólintottam és mentem utána. Gyalog készültem, nem pedig lóval. Tudtam, hogy neki is jobban fog ez tetszeni. Kimentünk és elindultunk lefele. Láttam, hogy az oldalán ott lóg egy kisebb bökő. Nem lepődtem meg, ő mindig is ilyen volt.
-Remélem nem fogod használni azt a tőrt-kémleltem az arcát.
Tudom, milyen heves vérű. A legkisebb beszólás, rohan és szúr. Az arca rezenéstelen volt. Szabájos vonásai szebbek voltak mint valaha. Fekete, hosszú egyenes haját fújta a szél.
-Portia...amíg nincs szükség rá addig én nem fogok kezdeményezni. Ismersz, mindenkinél jobban-hangja most igazán nyugodtnak hallattszódott.
Nyeltem egyet. Igaza van, nincs okom miatta aggódni. Gondolom tudja, hogy mit csinál. Sóhajtottam egyet. Leértünk már a város sűrűjébe. Nyüsgés volt. Sokan szaladgáltak, idősek, fiatalok és gyerekek. Mosolyogva néztem szét a veronai polgárokon. Ismerősök akiket réges régen nem láttam. Gyerekek akik már felnőttek. Lejatszódott a fejemben az, hogy én gyerekkoromban itt szaladgáltam. Körbe körbe a szökőkútnál, be a kis utcákba befutottam. Olyan jó érzés, felszabadulnak bennem az emlékek. Jobb, hogy nem lóval vagyok. Akkor csak magam elé néznék, de hogy most gyalog jöttünk sokkalta kényelmesebb szétnézni. Szeretem Veronát, igen, szeretem. A szökőkút mögött megint ott volt az a három lókötő. Előszőr Mercutio vörös tencseit láttam meg. Elmosolyodtam, Tybalt nem értette min. A piac felé vettem az irányt. Almát akartam venni, Maxim nagyon szereti. Jutalom falatként szólgál számára. Vettem is 7 darabot. Egyikbe beleharaptam és Tybaltot kezdtem keresni. Egy szabónál probálgatott egy kabátot. Intett, hogy menjek oda. Férfi léttére igen jó a stílusa.
-Portia, milyen?-fordult körbe.
Mosolyogva mértem végig közben az almám rágcsáltam.
-Ne rossz Tybalt. Nekem nagyon tetszik. Tajtad bármi jól áll-néztem a szemeibe.
Éreztem, hogy kezd elvörösödni. Elindultam a méz árus felé. A reggel, hogy belekortyoltam a teámba éreztem, hogy nincs benne méz. Személy szerint szeretem ha van benne. Meg megfazás ellen is tökéletes. Érzem, hogy ez az igen gyors környezet változás nem tett jót nekem. Egy vörös hajkoronára lettem figyelmes és már arra se volt időm, hogy megálljak. A mellkasába ütköztem és majdnem a földre estem, de ő elkapott a csípőmnél fogva. Vigyor ült a száján, mintha direkt jött volna belém. Hátranézett a társaira akik szintén vigyorogtak. Majd újra a szemembe nézett. Simogatta a derekam. A szemébe néztem, azokba a vonzó kék szemeibe. Gyönyörűségesek. Mivan? Normális ez, hogy a "közös" éjszakánk után csak úgy elkap a nyílt utcán?! Visszaálltam a tulajdon lábamra majd a kezébe nyomtam egy almát.
-Fogad hálám jeléül-mondtam és indultam volna el.
Meglepődőtt majd megvonta a vállát és beleharapott az almába. Aztán meg, lássunk csodát, úgy jött utánam mint egy kutya. Vettem mézet, ő egész végig körülöttem legyeskedett, közben ette az almáját. Beleraktam az almák közé majd Mercutiora néztem.
-Finom az alma-jelentette ki egyszerűen.
Én is kievettem egyet majd beleharaptam. Tényleg nem volt rossz, a reggeli után jól esett a gyümölcs. Elindultam a szökőkút felé. A Montague ifjak már nem voltak ott, így szabad voltba pálya. Leültem a szélére. A vörös csak nézett engem.
-Mit akarsz bohóc?-kérdeztem.
Ő leült elém és nézett tovább. Sóhajtottam, nem tudtam mit akar tőlem. Egy ideig csak néztük egymást majd magához ölelt. Igazán meglepődtem. Először azt hittem, hogy megint ivott vagy még mindig tart ez nála.
-Portia...el kell neked mondanom valamit-nézett a szemeimbe, én az ujjam a szájára raktam.
Tybalt mögé lépett és a vörös vállara rakta a kezét.
-Mercutio...én oly' határtalanul gyülöllek...-nézett le a vörösre.
Megfordítottam Tybaltot majd a kölyökhöz hajoltam.
-Majd megbeszéljük-kezdtem el tolni Tybaltot.
Ő nyomott egy puszit az arcomra.
-Ott leszek nálad, szép hölgy!-hajolt meg előttem, persze vigyorgott.
Elkezdett rohani, biztos a barátai után. Vörös tincseibe kapott a szél és lobogtak. A kabátja a szellő miatt megemelkedett, kilátszott egyszerű fehér inge. Boldogan és ugrálva szaladt el. Mi volt ez a puszi? Az biztos, hogy a legközlebbi találkozásunknál a gyomrába ütök. A gyilt utcán ilyet csinál?! Nem mintha kettőnk között lehetne...Tybaltra néztem. Dühös volt a tekintete, gyűlöli a herceg unokaöccsét. Kisgyerek koruk óta meg akarják egymást ölni. Sokszor ugrottak össze, apró semmiségeken. Ők kettőjük "kapcsolatát" soha nem tudtam megérteni. Hogyan kezdődött ez náluk? Egyáltalán miért kezdődött? Voltak idők mikor meg voltak egymás mellett. Végigmértem az unokabátyjám.
-Nem vetted meg a kabátot?-kérdeztem.
-Nem. Úgy gondoltam nem áll olyan jól. Te mit vettél?
Nem várta meg, hogy elmondjam hanem kivette a kezemből. Kissé izgatottan nézte meg a szatyorban rejtöző almát és mézet. Furcsálva nézett le rák, én kuncogtam.
-Az almát én is meg Maxim is szereti. A méz meg azért kell, hogy a teát ízesítsem. Vagy ha valaki netán megfázna a méz segít.
A táskáért nyúltam volna, de nem adta ide.
-Viszem-simogatta meg a vállam.
A kapuk felé vette az irányt. Gondolom nem igazán akart már maradni. Korai volt az idő, otthon estig még unni fogom magam. Hazafele menet észrevettem a kis virágos kertet. A szobámban nem mutatnának rosszul a nagy rododendorok, rózsák, íriszek, nárciszok, tulipánok. Még pipacs is bújt meg a rózsák között. Szedtem pár szál virágot. Majdnem az összesből. Észleltem még orgonát, gyöngy virágot, kutyatejet. Azokból is szedtem, nem fogtam össze a másik csokorral. Ezekkel más tervem van. Tybalt engem figyelt. Elé álltam.
-Csukd be a szemed!-mosolyogtam.
Ő sóhajtott majd becsukta. Előhúztam egy gyermekláncfűt és a hajába akasztottam. Melléjük még gyöngy virágot meg orgonát raktam. Kuncogtam. Olyan mint régen. Összeültünk, mi hárman. Én, Tybalt és Júlia. Egymás hajába rakosgattuk a virágokat. A bátyjámét mindig ketten csináltuk. Én Júliáét Tybalt meg az enyémet. Hiányzott ez az érzés. Azok a gond nélküli nevegések amik akkoriban körülvettek minket. Amik annó nekünk a világot jelentette. Elmosolyodtam, majd nyomtam Tybalt homlokára egy puszit. Átvette tőle a szatyrom és bementem. Felszaladtam a szobámba. Az ajtómat, mint mindig, kulcsra zártam. A virágokat az ágyamra raktam. Hm...Olyan jó érzés volt ahogy a könyvek szaga és a növények illata egymással keveredik. Egy kis fonott kosarat vettem elő az egyik fiókból. Tökéletes lesz az almáknak. Az asztalomra raktam és szépen bele kezdtem rakosgatni. Közben dudolásztam. A virágoknak találtam egy nagyobb méretű vázát. Elindultam, le a konyhába, hogy vízet szerezzek. Elmentem olyan szobák mellett is amikben talán még soha nem nem jártam. Ilyen a galéria is. Nem szerettem oda bemenni, soha. Leértem. A szolgák nagyot néztek mikor bementem a konyhára és vizet engedtem magamnak. Mondhatni, megbámultak. De persze engem ez nem érdekelt. Nem tartozok nekik beszámolással, hogy mit tervezek csinálni ezzel a kancsó vízzel. Biztos kezekkel indultam vissza a szobámba. Beérve leraktam az asztalomra. A közepére állítottam a hatalmas virágú rododendorokat. Már ezek feldobták a szobát. A napom hátralevő részét olvasással és rajzolással töltöttem. Pennával nehezebb a rajzolás, de most csak ez van nekem kéznél. Régen sokat rajzoltam Júliával. Ő mindig is nagyon szeretett, de elmondása szerint nem ment olyan jól neki. Én meg mindig is kettőjük közé estem, Tybalt és Júlia közé. Szerettem a lányos és fiús dolgokat is. Sokat harcoltam, néha játékból, Tybalttal. Juliával esetleg homokoztunk vagy virágot szedtünk a kertben. Mind a kettő velem akart játszani, de persze megegyezni nem akartak. Én dumáltam rá néha Tybaltot, hogy a hajunkat rakjuk tele virággal. Nehéz dolgom volt vele. Alig tudtam őt meggyőzni. Felálltam és az ablakhoz mentem. Kinéztem rajta. A vöröske megigérte, hogy eljön ma hozzám. De ez engem miért is foglalkoztat ennyire? Miért akarom, hogy itt legyen velem? Aggódok érte? Igen. Van rá okom? Igen, mert hozzánk akar beszökni. Folyton vívódtam belül. De ő nem jött. Már arra készültem, hogy beallítok Escalus kastélyába és a kardom élével kérdőre vonnám a kis vöröst. De ezt nem tehetem meg, sajnos vagy nem sajnos. Sóhajtottam egyet. Csak vártam, hogy mikor fognak kopogtatni az ablakomon. Unalmas és feszengő várakozás volt. Végül, rávettem magam, hogy átöltözzek. Ha nem jön, akkor...így jártam. A szekrényem mögött volt egy paraván. A fal elé allítottam, így ha valaki az ajtón vagy az ablakon kíván bejönni nem lát meg. A szekrényemből háló inget vettem ki és azzal együtt a spanyolfal mögé mentem. Elkezdtem levetkőzni. Este van már, nagyon, biztos nem jön már. Átvedlettem majd visszaraktam mindent a helyére. Elfeküdtem az agyon és csak néztem a plafont. Szomorú vagyok, mert nincs velem? Megölelném ha most toppana be azon az ablakon? Igen, igen mind a kettő! Hangos kopogást hallottam az ablaktól. Izgatottan száltam le ágyról és egyenesen az ablakhoz rohantam. Kinyitottam őket, és csak most vettem eszre, hogy esik az eső. Az ablakomhoz Mercutio volt felmászva. Csuron víz volt, a hajáról is csepegett le az eső. Fehér inge a testére volt tapadva. Teljesen át volt ázva. Egyik kezét hátul tartotta.
-Elnézést hölgyem a késésért...csak-dugta elő a kezét.
Egy hatalmas rózsacsokor volt benne. Meglepődtem és talán el is pirultam. Elvettem tőle a csokrot majd megpusziltam az arcát.
-Az Istenért Mercutio...gyere mar be-raktam az asztalomra a rózsákat.
Ő odakint megrázta a fejét, hogy kissé száradjon a haja. Beugrott az ablakon, én azonnal bezártam utána. Sóhajtottam egyet majd felé fordultam. Mintha a folyóba esett volna, szerencsételen. Úgy nézett ki, mint az a kutya akit kizárnak egész éjszakara a zuhogó esőbe. Elővettem egy törőlközőt, amit az ágyra dobtam. Elkezdtem kigombolni az ingét. Ő csak vigyorogva nézett.
-Ennyire be vagy indulva, szép Portia?-kuncogta.
Ledobtam róla az inget majd az egyik kezembe fogtam a törölközőt. A vizes tincseit eltűrtem a szeme elől.
-Nem, csak nem akarom, hogy megfázzál Mercutio-kezdtem el törölgetni a testét.
Sajnáltam, mert értem azott el. Ő csak ott állt, mint egy kisgyerek akit az előbb korholt meg az édesanyja. Annyi külömbséggel, hogy ő mosolygott, nagyon. Biztos voltam benne, hogy neki igazán tetszik ez a helyzet. A teste jéghideg volt. Féltem, nagyon féltettem, hogy megfázott. De tudom, hogy neki erős a szervezete. Kicsit bekönnyeztem. Megsimogatta a hajam, én felnéztem rá.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet volt ez az esti kiruccanás, jó uram-törölgettem lágyan tovább.
-Ugyan már...még egyszer megtenném érted-mondta mosolyogva.
-De Mercutio...mi lesz ha tüdőgyulladásod lesz?-néztem fel rá a szememben aggodalommal.
Kivette a kezemből a törölközőt és az ágyamra dobta. Megsimogatta a hátam majd a keze a csípőmre csúszott. Magához vont, az álamat megfogta. Egymás szemébe néztünk. Istenem...... már megint ezek a vonzó szempárok. Teljesen a rabjaik lettem és nem tudok nekik egyáltalán ellenallni. Vagy talán nem is akarok?
-Akkor te fogol ápolni-hajolt a számhoz majd megcsókolt.
Egész végig simogatta a csípőm. De...így én nem láthattam azokat a vonzó kék szemeit. Ahogy a kezem a mellkasára emeltem, éreztem, hogy teljesen át van fázva. A bőre is nedves volt még. Lassan elváltam tőle.
-Tiszta víz vagy, feküdj le én meg hozok egy jó meleg teát-néztem a szemébe.
-Nem...nem kell. Csak hagyj legyek veled-ölelt magához.
Hozzábújtam. De még így is vizes volt. Aggódok érte.
-Rendben, nem megyek el, de akkor most szépen lefekszünk-mondtam határozottan majd elváltam tőle.
A virágokat szépen beleraktam a többi közé. Alig fértek már el abban az aprócska vázában. A bohócom már el is dőlt az ágyon. Én mellébújtam, egyenesen a mellkasához. Ráraktam a kezem, hogy melegítse valamennyire. Simogatni kezdtem az oldalát, a mellkasát és a hasát. Olyan hideg még így is. Nagyon átfázhatott. Megpusziltam az arcát majd a nyakába bújtam. Éreztem, hogy most valamennyire melegebb, melegebb a teste. Csak imádkozni tudok érte, hogy semmi baja ne legyen.
-Nyugodj meg Portiám, semmi bajom nem lesz az égadta világon. Remélem örülsz a csokornak-ölelt az egyik kezével magához.
A hónom alá nyúlt, mind a két kezével és magára emelt. Elfeküdtem rajta. Így is a nyakában voltam. Szagolgattam, még mindig imádom a parfümjét. Emlékszek, reggel is erre a kellemes illatra keltem.
-Csak féltelek, Mercutio. Nem akarom, hogy miattam megfáz...-a meleg leheletem elért a nyakához.
Éreztem, hogy megrezzent, de elmosolyodott. Reméltem, hogy jól esett neki. Éreztem, hogy kezd melegni a teste. A nyakában lehunytam a szemeim majd igen gyorsan sikeredett elaludnom. Természetesen éreztem, hogy ő nem alszik. A hajammal babrál. A légzése, szép egyenletes volt. Tudtam, hogy jól lesz.
-Vigyázok az álmodra-súgta.
Én csak elmosolyodtam.