Instabil-Magyar

20.fejezet

Az ágyban olyan magányos voltam az éjjel.
A sötétség hatalmasnak érződött - sokkal ijesztőbb volt, mint mikor mellettem feküdt Harry. Pár éjszakán egyedül aludtam, mivel képtelen voltam menni, de ahogy megnőttek az éjjelek számai, már elviselhetetlenné vált a sötétség.
A körém épített falak leomlottak.
Harry érzelemmentes arcának látványa, ahogy feszülten mozgott, és hogy tekintetét alig emelte rám.
És mikor hozzám beszélt, olyan volt, mintha erőltetett lenne.
Mintha muszáj lenne beszélnie.
Egyáltalán... érdekelte?
Azt hittem, igen. Kezdtem azt hinni - vagyis, abban hinni, hogy esetleg Harry törődött velem. Azon az éjjelen, mikor megmentettem az életét, mikor először köszönetet mondom, láthattam, hogyan omlik le körülötte a fal. Vagy aznap, mikor vihar volt, és mi pedig csókolóztunk a szakadó esőben.
Semmit nem tudott irányítani.
Harry nehezen ugyan, de ezt megtanulta.
Mert nem számít, milyen erősen, és nem számít, mennyi ideig próbálkozol irányításod alá vonni a dolgokat, azok mindig szabadok lesznek. Kizárt, hogy a szerint alakuljon minden, ahogy te akarod.
Mélyen elgondolkoztam ezen. Hallottam, hogy a többiek lent beszélgetnek; Lottie kuncogása is felhallatszódott, Gemma szavait is áthallottam a falakon. De ebben a szobában ragadtam. Eleanor volt az, akivel a legtöbb időmet töltöttem, meg még Louisszal, mikor megvizsgálta a sebemet. Még Niall is hozott valamit enni - bebizonyította, hogy valójában nagyszerű ember, amikor nem viselte a túlméretezett bőrdzsekit, ami a bandához tartozott. Liam is megjelent Niall oldalán néha, de barna szemeivel gyanakodva méregetett, mintha nem tudná, mit gondoljon.
Sosem láttam Zaynt.
És Harry volt az, aki elkísért a fürdőszobába; ő volt az, aki lefertőtlenítette a sebemet, majd átkötözte.
De nem csókolt meg.
Alig ért hozzám.
Annyira visszataszító lennék?
Harry azt mondta, hogy meg akarja őrizni bennem a „lángot".
De az a láng lassan kihuny.
Éreztem.
A szobában a sötétség kezdett teljesen felemészteni - kívül és belül is. Napközben kevesebbet beszéltem. Annyira elmerültem a gondolataimban. Tudtam, hogy Eleanor aggódik értem, de valamiért csak Harryre tudtam gondolni.
De mindenek felett, folyton eszembe jutott az éjszaka, amikor megmentettem őt.
Nem bántam meg.
Emlékeztem a tekintetére, mikor meglátott, mikor hátradőlt a falnak, és mindent vér borított.
Nyilvánvaló volt a fájdalom a szemeiben - és tekintete szomorúnak, megkínzottnak látszott. Egyértelmű volt, hogy nem egészen bánta, ha megölik. Ezért kérdezte meg tőlem, miért mentettem meg.
Tisztában voltam vele, hogy az egy fordulópontja volt az életemnek, annak az életemnek, amibe Harry is benne van. Egyszer megtettem, és onnantól kezdve már nem fordíthatok neki hátat. Nem menekülhettem el az éjjel - elmentem volna, Harry pedig halott lenne.
De megmentettem.
És az az egy éjjel elég is volt. A szoba leírhatatlanul sötétségbe burkolózott, hogy tényleg megijedtem tőle. Annyira emlékeztetett arra az éjjelre, hogy ledobtam magamról a takarót. A kezeim libabőrösek lettek, amint gyorsabban mozoghattam. A fájdalom kezdett elhalványulni. Hallottam a hangokat lentről, és megálltam, hogy hallgatózzak. Nem, csak Louis és Liam nevettek valamin.
Harry.
Mostanra már jobban ráhelyezhettem a lábamra a súlyomat, még ha kicsit égetett is. De ahogy mondtam, a fájdalom napról napra elviselhetőbb lett. Persze, még most sem hagyhattam el az ágyat - Harry utasítása, Louis szerint.
Minden egyes szobába benéztem. Véletlenül kinyitottam Lottie ajtaját is, és reméltem, hogy nem ébresztem őt fel. Nyűgös volt, ha felkeltették.
Lekényszerítettem magam a lépcsőn, és az utolsó pár foknál már ziháltam.
- Claire? - hallottam Louis hangját bal oldalamról, ahol a kanapék is voltak. Egy pohár, azt hiszem, hogy bor volt a kezében, míg Liam csendesen figyelt mellőle. - Mit keresel itt? - mozgolódott a helyén. Egyértelműen készült arra, hogy felálljon és felsegítsen az emeletre.
- Harryt keresem - válaszoltam. - Hol van?
- Nem, nem - mondta Louis, letéve a poharát. - Vissza kell menned az ágyba.
A gondolat - már csak a halvány gondolata is, hogy visszamenjek a sötét szobába, kiborított. - Nem, nem fogok visszamenni. Látnom kell Harryt. Hol van?
- Most nincs itt az ideje - vágta rá gyorsan Louis. Felém sietett, ajkait mosolyra kényszerítette, ami úgy tűnt, nem érte el szemeit. - Gyerünk, majd segítek felmenni a szobádba.
- Nem, látnom kell őt - erősködtem, és Louist méregettem megfontoltan.
- Louis - figyelmeztette higgadtan Liam.
- Mindketten tudjuk - csattant fel Louis. -, hogy veszélyes lenne számára, ha lemenne.
- Lent, hol? - kérdeztem zavartan.
- Hagyd, hogy lássa - ragaszkodott álláspontjához Liam. - Talán az helyrehozna mindent. Belefáradtam, hogy lássam, milyen kurvára feszült. - A bokáját összekulcsolta, láthatóan nem volt túl elégedett a helyzettel.
- Hol van? - kérdeztem hangosabban. - Miért nem mondjátok el, hogy hol van?
- Mert jelenleg - magyarázta Louis lassan. Megpróbált megértetni velem valamit. -, Harry instabil. Ő...
- Tudom, milyen! - förmedtem rá, tehetetlenül körbepillantva a szobában. - Nem érted, muszáj őt látnom - tettem hozzá sietősen. - Rendbe kell ezt hoznom. Kérlek...
Louis úgy nézett ki, mint aki mélyen elgondolkodik, mintha fontolóra venne valamit. Állkapcsa megfeszült, és hátrapillantott a válla felett Liamre, aki egyszerűen csak megvonta a vállát.
- Bármi történik, megtörténik - jelentette ki a nyilvánvalót Liam.
- Rendben - mordult fel Louis. -, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek - intett maga elé. - Kövess. - Utánamentem, gyorsan szedtem a lábam, hogy lépést tartsak vele, ahogy megkerültük a konyhát. Ekkor döbbentem rá, hogy van ott egy ajtó. Louis kinyitotta azt, arrébb állt, és sötét tekintete elővigyázatos volt.
Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
- Légy óvatos - mormolta Louis, szemeiben a legkisebb aggódást mutatva a biztonságomért, amitől még idegesebb lettem. Elhúztam mellette, mikor láttam, hogy a fények homályosak odalent a lépcső végében. Úgy tűnik, a pincéhez vezetnek a fokok. Elindultam lefele, óvatosan, és határozottan belemarkolva a korlátba, nehogy elbotoljak.
A padló sötét cement színű volt, és először csak a szoba berendezését láttam. Mintha egy kisebb edzőteremben lennék - még egy tükör is volt a szoba másik végében, ami minden apró dolgot láttatott a helyiségben. Nem is tudtam, hogy Gemma felállította a saját kis tornatermét idelent...
Előreléptem a sarokból, hogy megtaláljam Harryt, aki a padon feküdt és súlyzót tolt felfele a mellkasáról. Közelebb merészkedtem, mert kíváncsi voltam, hogy emeli fel ököllel azokat a nagy súlyokat. Mélyeket lélegzett minden egyes alkalommal, amikor kinyújtotta a kezét, és még hangosabban szívta be a levegőt, mikor leeresztette. Nem láttam belőle sokat, mivel feküdt, de azt igen, hogy rövidnadrágot viselt - valamit, amihez nem szoktam hozzá, ellentétben a sötét farmerjával. Még egy zöld atléta volt rajta.
Láttam a tükörképem, amint Harry felé tornyosulok, bár ő ebből a szögből nem látott engem. Kihasználtam a pillanatot, és a lerobbant megjelenésemet néztem; a kócos hajamat és rongyos ruhámat.
- Harry?
A keze megállt félúton a levegőben, a bicepsze erőteljesen megfeszült, amiért felfüggesztette a gyakorlatot a felénél. És ennyi kellett - felült, zöld tekintete azonnal összefonódott az enyémmel. Az egyik szemébe belelógott egy göndör tincse, a haja úgy tűnt, csöpögött az izzadságtól, tincsei élettelenül tapadtak a homlokához. A kezei csillogtak az izzadságtól és testéhez hozzátapadt az atlétája; úgy látszik, már egy ideje idelent van.
- Mi a faszt keresel itt?
A rekedt hangja megzavarta a csendet, és kissé ledöbbentem az ellenségességén, ami mondatából áradt. Lehajolt, hogy letegye a lába mellé a súlyzót, mielőtt kiegyenesedett; a sokat láttatni engedő ruhája miatt láttam kiélesedő kulcscsontját.
Percekig szótlan voltam. Türelmetlenül bámult rám, ami azonnal megrémített.
- Én, uh...
- Louis kiengedett az ágyból? - kérdezte ismét Harry, felvonva a szemöldökét. - Megmondtam neki, hogy ne engedjen ki... Ágyban kellett volna maradnod, Claire - pillantott le a lábamra.
- Nem akarok ágyban maradni - morogtam.
- Miért nem?
Zöld tekintetét felém fordította, végre nekem szentelte figyelmét. Hirtelen annyira ideges lettem, annyira kicsi a tekintete alatt. Napok teltek el, mióta tényleg rám figyelt, mint ahogy most is, és éreztem, hogy kezeim remegnek. Nagyot nyeltem.
- Nem szeretek egyedül aludni - ismertem be halkan, a földet bámulva. Vonakodtam, mielőtt azt motyogtam: - Nem ugyanolyan, mint veled.
- Ne légy nevetséges - jelentette ki Harry, és hallottam, ahogy lábra áll. - Gyere, visszaviszlek.
- Nem, Harry... Beszélnünk kell.
- Beszélni? Most is kibaszottul beszélgetünk.
- Nem, nem igaz. Még csak nem is hallgatsz rám. - Kényszerítettem magam, hogy ránézzek, és most az ő sora volt, hogy a földet bámulja. - Legalább rám néznél, mikor hozzád beszélek? - csattantam fel mérgesen, és azonnal meg is kaptam a figyelmét, még ha tekintete el is sötétült.
- Már megbocsáss? - kérdezte csendesen. - Megismételnéd?
- Nézz rám, mikor hozzád beszélek - ismételtem el lassan, és az állkapcsom megfeszült bosszúságomban.
- Csak azért, mert a lábad megsérült, nem azt jelenti, hogy nem fogok hezitálni, ha helyre kell raknom téged - morogta Harry halkan, hirtelen elvadult tekintettel. Ekkor tudtam, miről beszélt Louis, mikor azt mondta, Harry instabil... Láttam, mikor belenéztem szemeibe. Láttam a benne kavargó érzelmeket.
- Azt akarod, hogy bántsalak? - kérdezte Harry ördögien vigyorogva, és a tekintete csillogott, mikor látta, hogy ledermedtem. Közelebb lépett hozzám, és nem mozdultam, a lábaim földbe gyökereztek. Lehajolt, már a fülemet súrolták ajkai, és azt suttogta: - Ezt akarod? Szeretnéd, hogy itt helyben megdugjalak, a falnál? Hm? Ezt akarod, Claire?
- Nem, nem ezt akarom. - Az undor hallható volt szavaimban, és felocsúdtam, ellöktem magamtól Harryt. Résnyire húztam szemeimet. - Azért jöttem, hogy beszéljünk, Harry.
Pontosan azt tettem, amit ő akart.
Kezet emeltem rá.
Könnyen kivédte, és a vigyora csak szélesebb lett, amikor szorosan körbefogta a csuklómat, majd a kezemet a fejem felé emelte. Nem is volt időm, hogy felkészüljek, mielőtt erősen, nagyon erősen a falnak nyomott. Épphogy kinyitottam a számat, hogy sikítsak, mikor erőszakosan utat tört magának a lábaim közé és térdével szétfeszítette azt. Az feltűnt, hogy távol tartotta magát a sebesült területtől.
- Harry - kezdtem, félig pánikolva. -, mi a fenét csinálsz?
- Emlékeztetlek arra, hogy ki itt a főnök - mormolta rekedten, és még csak rám se nézett. Tekintetével az ajkaimat bámulta, és kezével szorosan fogta a csípőmet.
- Beszélni akartam! - horkantam fel, küszködve fogásában. A lábammal mozgolódtam, rúgtam, habár hangosan felnyüszítettem, mikor a sebemet Harry lábához dörzsöltem. A tekintete sötét volt, érzelemmentes, annak ellenére, hogy érezte, hogy összerezzenek.
- Miről kellene beszélnünk?
- Nem nyilvánvaló? Azért vagyok itt, hogy elbeszélgessünk arról, miért vagy annyira seggfej! - füstölögtem, meglökve Harry mellkasát. A vigyora kiszélesedett, amiért reménytelenül próbálom őt ellökni, és tényleg bosszantott, amiért ilyen könnyű volt Harry feladata, hogy a falnak szegezzen.
- Annyit harcolsz ellenem, amennyit csak akarsz - gúnyolódott Harry. -, de nem foglak elengedni.
Most már gyakorlatilag vöröset láttam.
Összeszorított fogakkal, felemeltem a térdem a gyomrához. Nem görnyedt kétrét, ahogy reméltem, de a csuklóm körül elernyedt a szorítása ahhoz, hogy kiszabaduljak onnan. Kihasználtam a lehetőséget, felemeltem az öklöm, és behúztam - remélhetőleg - erősen Harry arcába.
Nem tántorodott meg, de a kezével megérintette az arcát, ami kezdett vörösleni az ütéstől.
- Most kurvára megütöttél? - kérdezte csendesen Harry, mintha le lenne nyűgözve.
Nem vesztegettem az időt, biztonságosan távol álltam tőle, és nagy elővigyázatossággal méregettem. - Most már meghallgatsz?
- Megütöttél - jelentette ki Harry, szemöldökét mérgében ráncolva, mikor felém fordult. Az állkapcsa megfeszült, és rám fókuszált - csak rám. Úgy éreztem, mintha egy kupac hamu lennék a földön, ha tekintettel ölni lehetne. - Te komolyan, kurvára megütöttél.
- Muszáj volt - válaszoltam. - A falnak szegeztél, Harry. - Elhallgattam, mielőtt hozzá tettem: - És nem te voltál az, aki azt mondta nekem, hogy mindig harcoljak? - A szeme meg sem rebbent a kis emlékeztetőmre; sőt, még mérgesebb volt, mikor ezt felhoztam.
- Nem értelek - mondtam, mielőtt esélye lenne kinyitni a száját. - Nem értem, hogy pár nappal ezelőtt sírtál, mikor meglőttek.
- Nem sírtam - horkant fel Harry.
- De, igen! Könyörögtél, hogy ne hagyjalak el!
- Egy kibaszott idióta voltam - mondta. - Nyilvánvaló, hogy nem voltam észnél.
Felmordultam. - És most azt hiszed, észnél vagy? Nézz magadra, Harry. Komolyan, nézz tükörbe. - Megdöbbentő, de elfordította a fejét és üres tekintettel bámulta a tükörképét. - Mit érzel, mikor magadat nézed? Huh? Boldog vagy? Lenyűgözött? Elégedett?
- Úgy nézek ki, ahogy ki kellene - felelte röviden Harry.
- És az milyen? Erős? Emiatt aggódsz ennyire? Hogy gyengének tűnsz? - Keményen rábámultam. Mikor az arca kifejezéstelen maradt, ekkor kezdtem feladni. Könnyek szöktek a szemembe, ami még inkább bosszantott, mert a sírástól lesz egy ember gyenge.
- Tudod, hogy egyáltalán mit csinálsz? - horkantam fel. - Te voltál az, aki elrabolt... Elszakítottál mindentől. Te... - Megállítottam magam, mielőtt ismét túlzásba esek, ahogy szoktam.
A dolgok, mint Harry, mindig ilyenek voltak, úgy tűnik.
Veszekedünk, és aztán valami olyat tesz, ami arra kényszerít, hogy visszatérjek Harry Styles hálójába.
És ezért utáltam őt.
Komolyan, utáltam.
- Csak pocsékolom az energiám - motyogtam, rájőve, hogy mindez egy hiba. Már látom, ahogy ránézek Harryre, hogy már túl késő. Talán már átlépte a határt.
Néhányan már túl messzire jutottak.
- Gyűlöllek - mondtam, mikor tekintetünk ismét találkozott; összeszedettnek tűnt, az arca még mindig érzelemmentes, kifejezésmentes volt. - Annyira gyűlöllek, Harry. Utálom, ahogy bánsz velem, mintha egy tárgy lennék. Utálom, hogy idióta dolgok miatt leszel mérges. De legjobban azt utálom, hogy eléred, rosszul érezzem magam miattad, hogy aztán később megbánjam. Annyira elegem van ebből... Egyszerűen nem bírom tovább.
Ez nem az első vagy az utolsó alkalom volt, hogy összeomlottam. Úgy tűnik, akárhányszor Harry a közelemben volt, a legrosszabbat hozta ki belőlem.
- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam - mondta ki hirtelen Harry; biztos vagyok benne, hogy ez a kijelentés hatott rá, mert a nyakán az erek kiduzzadtak mérgében. - Sosem kértem az együttérzésed, Claire.
- Ember vagyok! - kiáltottam vissza, arcomon lefolyó könnyekkel. - És tudod, mit, Harry? Az emberek együtt érzőek! Tudom, hogy te képtelen vagy erre - mondtam kissé keserűen, undorodva. A cseppet sem vonzó nevetésem tükrözte egyedül a zavaromat. - Nem törődsz senkivel... Még magaddal sem.
Azt hittem, Harry meg fog ütni.
A kezei láthatóan remegtek, és a vállai megfeszültek. A tekintete a legsötétebb volt, amilyet láttam. - Fogd be, Claire.
- Azt hittem, hogy van egy kis esély - tettem hozzá hangosan. -, hogy talán, talán törődsz velem. De azt hiszem, hülye voltam, hogy valaha is ezt gondoltam.
- Én vagyok az, aki a kibaszott esőben cipelt téged! - felelte Harry. - Én vagyok az, aki minden kibaszott alkalommal kicseréli a kötésedet! - Hangosan felmordultam, mire a hangja csak még inkább megemelkedett. - Tényleg azt hiszed, hogy ez egyedül téged érint? Engem nevezel önzőnek, mikor itt állsz, és magadról beszélsz?
- Elraboltál! - kiáltottam hangosan, olyannyira, hogy a kis szobában sértette a fülemet a visszhang. - Ennek rólam kellene szólnia! Szerintem meg van a jogom rá, hogy a saját szemszögemből nézzem!
- Nos, a világ kibaszottul nem körülötted forog! - felelte Harry. - Tudom, hogy valószínűleg ezt tanították neked egész életedben, ugye? Egy kis elkényeztetett idióta voltál, nem igaz?
A hangja nyers volt most már, és szemei vészesen csillogtak.
- Nem voltam elkényeztetett - válaszoltam. - Közel sem. De ne merd felhozni a gyerekkoromat... Igen, tudom, hogy az apád bántalmazta az anyádat. Tudom, hogy az anyád elhagyott, de...
Ekkor lett elege.
Nem a legokosabb tett volt, hogy felhozzam az anyját, főleg ilyen instabil állapotában.
Harryre bámultam, és a következő dolog, amit tudok, hogy a földön fekszem, a vér ismerős ízével a számban. Nagyot nyeltem, az arcom a hideg betonnak nyomódott, és a szemeim nagyra nyíltak a rémülettől.
Megütött.