Instabil-Magyar

14.fejezet

„A család összetart - mindegy, mi történik."
- Nem tetszik, ahogy Perrie beszél veled.
Eleanor lágy hangja szólt a szobában mögülem, és hátrapillantottam a vállam felett, épp mikor bejött és bezárta maga mögött az ajtót. Az arca komoly volt, és egy új pólót viselt, amit nemrég vett, meg egy farmer sortot. A haja kócosan omlott a vállára. Habár, hiába volt elhanyagolt, Eleanor még így is teljesen lenyűgözően nézett ki.
- Hallottad? - kérdeztem csendesen, és kinyújtottam a lábaimat az ágyon. A hajam még mindig vizes volt a zuhany miatt, és kissé fáztam is, ezért a piros pulcsit, amit találtam, magamra vettem, hogy átmelegedjek.
Eleanor bólintott a kérdésemre, és leült az ágy végébe. - Téved, és fogalma sincs arról, miről beszél.
Magamban egyet értettem vele, míg eszembe jutott az undorodó és rémült arckifejezése Perrienek. Tudom, hogyha egy másik ember lenne a helyemben, ő is ugyanúgy reagált volna - ha nem rosszabbul. Persze, nem Perrie hibája volt, hogy nem érti, tehát ezért is mindegy, mit csinálok, nem tudom őt hibáztatni.
Részben vele is hasonló történt, habár őt Vladimir tartotta magánál. Nem tudtam sok mindent a rivális banda vezéréről, de abban biztos voltam, hogy Perrie elméje sokkal erősebb volt, mint az enyém; talán ezért sem tudta a férfi az ujjai közé csavarni. Vagy ez, vagy nem töltött nála sok időt. Arra sem emlékszem, én hány napot töltöttem el pontosan Harryvel, csak az eseményeket tudom fejből.
- Nem érti meg - motyogtam. -, de ez nem az ő hibája, tudod?
Eleanor lassan elvigyorodott - egy mosoly, ami nem volt azonos azzal, amit korábban láttam tőle. Valahogy ravasz volt, fondorlatos, és irtóra ledöbbentem, mikor felemelte a kezét, ahol a bütykök ragtapaszokkal voltak fedve.
- Mit tettél? - kérdeztem felülve, és a szám tátva maradt, mikor Eleanor felkuncogott. Barna szemeivel a bütykeit csodálta.
- Behúztam neki egyet - mondta Eleanor. - Nem tudom, miért, de megtettem. Nem ülhettem csak úgy itt, és hagyhattam, hogy őrültnek nevezzen. - Rám nézett szégyenlősen, és kezét visszaejtette az ölébe. - Fájt... nagyon.
- El sem hiszem, hogy megütötted - ismételtem el, és egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy nevessek. - Megsérült?
El tudtam képzelni Perrie meglepődött arcát, mert én magam is ledöbbentem most, és lassan leülepedett az információ, ahogy a ragtapaszokat bámultam. Csak azt nem tudtam elhinni, hogy Eleanor, az édes lány, akit ismerek, tényleg behúzna valakinek. Nem volt értelme. Mintha látnék egy nyulat, ahogy leteper egy teknőst - sosem várná el a nyúltól senki ezt a viselkedést.
- Nagyon sajnálom, amiért azt mondta neked - szólalt meg Eleanor. -, és azt is hallottam, amit Frannel korábban mondtak neked. Egyikük sem érti meg, te és én min megyünk keresztül, tehát természetes, hogy őrültnek, elmebajosnak neveznek - játszadozott az egyik tapasszal. - Meg aztán, nos, nem is gondolkoztam, mielőtt megütöttem őt. Lounak vissza kellett fognia, vagy fogalmam sincs, hogy mi történt volna.
- Hű - Csak ennyit bírtam mondani, és hátradőltem a párnámra. -, köszönöm, hogy kiálltál értem.
- Én, um, szeretnék úgy gondolni ránk, ahogy tudod, Louis is mondta - motyogta Eleanor, hirtelen elszégyellte magát és csendesebb lett. Nem mert a szemembe nézni. - Emlékszel arra, mit mondott? Azt, hogy egy diszfunkcionális család vagyunk, akik egy eltorzult világban élnek. Szeretnék úgy gondolni magunkra, mint egy családra, és rád, mintha a testvérem lennél. - Éreztem, ahogy az egész testem melegség járta át a szavaitól, és egy mosoly kúszott ajkaimra, amiért Eleanor ennyire félénk. - És, ahogy Louis is mondta, a család mindig összetart, mindegy, mi történik. - A tekintetünk találkozott. - Ugye?
- Persze - értettem egyet, és képtelen voltam visszafogni magam és nem előrenyúlni. Eleanorral félúton találkoztunk, és szorosan megöleltük egymást; éreztem a levendulaillatot, ami keveredett a hajából áradó illattal. És ekkor döbbentem rá, hogy ő szó szerint a legközelebbi ember, aki a barátom volt mindeddig. Fran is az volt régen, de... Ahogy Eleanor mondta, egyszerűen nem érti meg, min megyek keresztül, ahogy Perrie sem. Valószínű, hogy sosem állna ki mellettem, vagy adna esélyt a megértésnek.
Nem egészen hibáztathattam őket, amiért féltek vagy mérgesek voltak. Nem kerültek kapcsolatba a fiúkkal; miattam voltak itt. Tudtam, hogy az hibám, amiért itt vannak, és ebben az állandó felfordulásban élnek.
De ahelyett, hogy elfutnék a problémáim miatt, vagy sajnáltatnám magam, úgy döntöttem, hogy tenni fogok valamit.
- Megpróbálom rábeszélni Harryt, hogy engedje el őket - mondtam, mikor elhúzódtunk egymástól. Törökülésben ültünk az ágyon egymással szemben.
- Szerinted el fogja őket engedni? - Úgy hangzott, Eleanor kételkedik.
- Nagyon remélem. Nem érdemlik meg ezt.
- De ha el is mennek, nem mondják el a rendőrségnek? - Most már aggódott. - Nem fogom hagyni, hogy Louist ismét elvigyék. Nem fogom még egyszer hagyni, Claire.
Kinyúltam és megfogtam a könyökét, gyengéden megszorítottam, remélve, hogy ezzel megnyugtathatom. - Louis nem megy sehová, El, rendben? Csak beszélnem kell velük.
Úgy tűnt, hogy megnyugodott attól, amit mondtam. - Oké, szerintem is az lenne a legjobb, ha elmennének. Sosem fognak megérteni minket, nem igaz?
- De. - Azon gondolkoztam, hogy ébren vannak-e most; abban se voltam biztos, mennyi az idő, mivel azt se tudtam, hogy mikor keltem fel. Csak felkeltem és vettem egy hosszú fürdőt, leborotváltam a lábaimat, megmostam a hajam, és hagytam, hogy az agyam leblokkoljon, pihenjen.
Csodálatos volt.
- Meg kell nekem ígérned valamit - mondta Eleanor, ahogy nekiálltunk feltápászkodni az ágyról.
- Persze, mi az?
- Ne hagyd, hogy így beszéljen veled - mondta, és tekintetével engem figyelt. - Látom a kétségbeesést az arcodon, Claire. Harry tényleg törődik veled.
Azonnal a tegnapi napra gondoltam, és hogy mit mondott Harry, mennyire sebezhetőnek tűnt. Egyike volt azon ritka pillanatoknak, amikor megnyílt nekem, és tudtam, hogy ezt mindig figyelembe kell vennem, mert annyira ritkán fordult elő. De aztán eszembe jutott az is, amit Perrie mondott, hogy mennyire szívtelen, és hogy gyakorlatilag átmosta az agyam.
Kissé megtörtem, és csak egy kérdés járt a fejemben.
Megőrültem?
- Mikor először találkoztam Harryvel - kezdte Eleanor. -, teljesen rettegtem tőle. Persze, mielőtt ez megtörtént, Louis figyelmeztetett róla. Azt mondta, hogy Harry a vezér, könyörtelen és nemtörődöm. Habár, Louis azt is említette, hogy ő a legjobb barátja, amit sosem értettem. Kettejüknek van valamiféle kapcsolata. Mindegy, mikor először találkoztam Harryvel, az rendkívül kínos volt.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert éppen egy lánnyal smárolt. - Eleanor ideges volt, egyértelmű, hogy már az emlékektől is kirázta a hideg. - Ahogy tudtad, vagy most már tudod, Harrynek mindig volt egy lány az ölében. Sosem ugyanaz a lány, de mind tipikusan szőkék voltak, akik inkább a kegyeit keresték, minthogy ellenszenvet váltsanak ki belőle. Sosem kellett kényszeríteni senkit, nem úgy, mint Zaynnek, mivel a nők már a lábai előtt hevertek a hírnevétől. Mindegy, én tényleg hiszek abban, hogy Harry sosem törődött egyikükkel sem. Persze, megcsókolta őket, és nyilvánvaló, hogy lefeküdt velük, de másnap reggelre mind eltűntek, és sosem vitte el őket a házába, veled ellentétben.
Nem szerettem Harryről és más nőkről hallani; idegépítő volt már csak a gondolata is mindannak a nőnek, akikkel nagy valószínűséggel együtt volt.
- Tehát, ez nagyon ledöbbentő... majdnem kivételes, hogy vagy Harrynek - mondta Eleanor. - Egy nőfalóból vált hirtelen ilyenné, mikor megkapott téged, akit még sosem láttunk, egy amerikai lányt. És mikor megláttam, hogyan beszélsz hozzá, felnéztem rád. Úgy értem, láttam rajtad, hogy féltél és ideges voltál, de annyira különböztél a többiektől. Kiálltál ellene, tiltakoztál, harcoltál... Mindez új volt, mert senki nem harcolt Harry ellen. Mindenki túlságosan is félt hozzá. És ami még megdöbbentőbb volt - folytatta. -, hogy nem ölt meg téged. Tudom, hogy Harry nem hezitálna, ha meg kell szabadulnia bármelyik nőtől is, aki olyasmit tett volna, mint te, ezért is éreztem, hogy valami nagy dolog történt. De most, most tudom, hogy valami megváltozott benne. - Eleanor mosolygott, mint egy gyerek, aki nyert valamit. - És szerintem ez csodálatos, Claire, hogy ilyen hatással vagy Harryre. Tényleg így gondolom. Szóval, ne hagyd, hogy Perrie vagy Fran megváltoztassa a véleményedet, vagy hasson rád; semmit nem értenek abból, ami történik. De én igen. És én komolyan azt gondolom, hogy ez egy csodálatos dolog.
Hallottam a hangokat és a lábdobogást a folyosó végéből, és csak egy pillanat telt el, hogy valaki nem nyitotta ki az ajtót. Niall tűnt fel, bedugta szőke fejét a résen.
- Sziasztok, lányok - mondta gyorsan. -, Harry és Louis beszélni akarnak veletek a nappaliban. - Sietősnek hangzott, és nem is várta meg a válaszainkat, elment.
Eleanorral egymásra néztünk, mielőtt végigmentünk a folyosón, a nappali felé. Louis és Harry a kanapén ültek, úgy tűnt, mint akik mélyen belemerültek a beszélgetésbe, de amint beléptünk, felénk kapták a fejüket.
Fogalmam se volt, mire számítsak Harrytől.
A tegnap éjjel... különleges volt. Valami történt. Éreztem, amiért megnyílt nekem, de azzal is tisztában voltam, hogy ez egy ördögi kör közöttünk - veszekedünk, Harry valamiképp bocsánatot kér, én megbocsátok neki, és ez ismétlődik újra meg újra.
De, persze, Louis széles vigyorral intett Eleanornak, és megölelte, mielőtt az ölébe ült. Kínosan álldogáltam a boltív alatt, hiszen nem tudtam, mire számítsak.
- Ne csak állj ott - törte meg Harry a csendet, és ajkait egy gödröcskés mosolyra húzta, megpaskolva térdét. -, gyere és adj egy rendes csókot, Claire. - A szemei kissé világosabbak voltak a szokásosnál, és figyelt engem, mintha elítélné a reakciómat.
És ekkor láttam rajta, hogy valami megváltozott.
Nem volt se mérges, se feldúlt.
Megkönnyebbültnek látszott.
A mosolya nem tűnt el, és tényleg ragyogott tőle az arca. Fiúsnak, vonzónak, és sokkal fiatalabbnak nézett ki. Göndör haja nem tűnt annyira kócosnak; kissé rövidebb volt, és rájöttem, hogy Eleanor biztos lenyírt egy keveset a tincseiből, de legalább nem lógtak bele a szemébe. Így az arca sokkal nyitottabb lett, jobb rálátással, és hát, tényleg boldognak éreztem magam a hirtelen hangulatváltozása miatt.
Ezért sem hagytam veszni - elfogadtam az élénk Harry egy ritka pillanatát, és odamentem hozzá; mostanra már felállt, és magassága révén ismét felém tornyosult.
Magához húzott, karjait körém fonta, és éreztem, hogy zöld szemeivel lebámul rám.
- Egy rendes csókot, Claire - emlékeztetett, és a mosolya kezdett ellágyulni, mikor meglátott engem is mosolyogni.
Nem bírtam megállni, hogy ne nyomjak egy csókot szégyenlősen a szájára, de a karjai megfeszültek körülöttem, és ismét azt mondta: - Rendes csókot, basszus.
Nem hangzott mérgesnek vagy frusztráltnak.
Szemei szórakozottságot tükröztek, ahogy végignézte, ahogy lábujjhegyre állok, hogy elérjem a magasságát, és bele kellett kapaszkodnom széles vállaiba, hogy megtartsam az egyensúlyom. Még ahhoz is volt mersze, hogy rekedten nevessen, mikor végre odaértem várakozó ajkaihoz, és szám az övéin mozgott.
Ez a csók, várjunk csak, a kedvencem volt mind közül.
Nem volt komoly, hanem játékos és könnyed. Éreztem, hogy a mellkasomat elárasztják az érzelmek. Harry aurájának nagy hatása volt rám, nagyobb, mint azt valaha képzelném.
- Mitől vagy ennyire boldog? - kérdeztem, mert képtelen voltam ezt a kérdést magamban tartani. Azonnal meg is bántam, gondolván, hogy Harry meg fog sértődni, de e helyett leült a kanapéra, az ölébe húzott úgy, hogy lovagló ülésben ültem rajta.
- Mondjuk, hogy a dolgok ma nagyszerűen alakulnak - mondta Harry, és láttam a szemem sarkából, hogy Louis is valami hasonlót mondhat Eleanornak.
- Menjünk el valahova - folytatta Harry, és magára vonta a figyelmem azzal, hogy megmarkolta a derekam. - Hm? Mit szólnál hozzá?
Mi a franc? Tényleg megkérdezi a véleményemet?
- Hová mennénk? - kérdeztem.
- Majd kitaláljuk, de szerintem minél hamarabb induljunk el - vigyorgott szemtelenül rám, és egy pillanatra ámulatba ejtett. Még jobb volt, hogy ilyen közelről láthattam őt. - Van pénzem, amit elkölthetünk, és van időnk. Mit mondasz?
Fogalmam sincs, hogy Harry betépett vagy csak lottót nyert, de az elejétől fogva élveztem ezt az oldalát.
Mélyen legbelül tudtam, hogy a Harry, akit egyszer én megismertem, az még mindig ott van. A Harry, aki férfiakat vert halálra a puszta kezével, az a Harry, aki felpofozott, mikor engedetlen voltam.
- Rendben - suttogtam. Az örömömet nem leplezve csókoltam meg őt ismét. Annyira boldog voltam, hogy a könnyek elhomályosították a látásomat, és az izgatottságtól bizsergett a gyomrom. - Menjünk.
***
Nem vagyok az a fajta, aki gyakran visel ruhákat, de ma felvettem egy fehér nyári ruhát, ami épphogy leért a térdeimig. Tényleg csodálatos ruha volt; már középiskola óta megvolt, mikor másodéves voltam, akkor vettem egy díjátadó miatt.
És ez őrület; Harry tényleg adott választási lehetőséget. Sőt, hagyta, hogy vezessek - a kezeim a kormányon, míg az ő egyik keze a combomon volt, a másikban pedig a telefonja, amin üzenetet írt. A levegő körülöttünk megnyugtató volt, és feszültségmentes. Valami, amihez még mindig hozzá kell szoknom.
Mi a franc történt?
Elkormányoztam a parkig, ahova Gemmával és Lottival szerettünk járni; a hely, ahol Lottie sárkányt eregetett.
- Egy park? - kérdezősködött Harry, amikor megálltam a parkolóban. Távol, a park túloldalán lévő játszótér tele volt gyerekekkel, és volt még ott egy hinta is, ahol az anyukák a gyerekeiket lökték. Még egy focicsapat is edzett a pályán balra. És mindezek felett, a nap kisütött, minden sokkal inkább tele volt élettel.
- Menjünk - mondtam, ahogy leállítottam az autót, amire Perrivel és Frannel közösen dobtuk össze a pénzt. Egy kis bogár volt, aranyos.
Elmentünk egy hatalmas fához, ami árnyékot szolgáltatott, és leültem a törzse mentén Harryvel együtt. Innen teljes rálátásunk volt a kis büfétől a játszótérig mindenre. Hallottam, ahogy a gyerekek nevetnek és sikongatnak.
Harry kifejezéstelen arccal bámulta a telefonját, és folyamatosan üzenetet írt.
A kezeimet hanyagul az ölemben tartottam, és tekintetemmel pásztáztam a focipályát. Most már szabadon játszottak, egymás között rugdosták a labdát ahelyett, hogy a kapura céloznának. A labda olyan gyorsan mozdult; alig bírtam a szemeimmel követni, mielőtt valaki ne rúgott volna bele.
Számomra ez olyan volt, mint a flipper.
Mindig is borzalmas voltam abban a játékban.
Egyik pillanatban még őket néztem, a másikban pedig hallottam, hogy valaki nagyot rúg, és láttam a labdát, hogy közeledik felém.
Még arra se volt időm, hogy felemeljem a kezemet, hogy megvédjem az arcom, mielőtt orron találtak.
Felnyögtem a hirtelen csapásra, és az orrom azonnal lüktetett. Már éreztem is, hogy folyik a vér, és az államra csepeg.
- Mi a fasz? - szólalt fel a mellettem ülő Harry. A hangja már egyáltalán nem volt gyengéd, hanem magas és követelőző.
- Sajnálom, nagyon sajnálom - mondta valaki, aki egy gyereknek tűnt, és felnéztem, akkor láttam meg, hogy tényleg egy srác volt az. Világosszőke haja volt, ami kissé nedves az izzadságtól, és szinte azonnal éreztem, hogy nem direkt talált el. Vagy ez, vagy pedig túlságosan is megrémült Harry tekintetétől.
- Harry, jól vagyok - fogtam mindkét kezemmel az orromat, és emiatt a hangom is kissé furának hangzott. - Baleset volt.
- Nem, ez nincs rendben - csattant rám Harry, és hallottam, milyen sietősen állt lábra. - Fogd ezt a kibaszott labdát, és menj innen.
- Harry...
- Uram, nagyon sajnálom. Tényleg nem akartam őt megrúgni - hadarta gyorsan a gyerek, botladozva a szavakkal. - Ha szeretné, megyek és hozok papír zsebkendőt.
- Majd én hozok neki - vágta rá Harry. - Az egyetlen, amire szükségem van, az az, hogy ne kerülj a szemem elé. Érted?
- Rendben - nyelt egyet idegesen a srác, Harry tekintete alatt, mire én odarúgtam a labdát neki, ami lassan gurult a füvön. Felvette a labdát és elfutott, vissza a barátaihoz. Láttam, hogy mond nekik valamit, és néhányan felénk pillantgattak, mielőtt mindenki visszament a pályára.
- Kibaszott hülye gyerek - mormolta Harry, ahogy leguggolt elém, és ujjait finoman kinyújtotta, hogy lefejtse a kezeimet az orromról. A legtöbb vér már kijött, bár gyorsan odakaptam a kezem ismét, mikor a friss vér elkezdett lecsöpögni a ruhámra. És legnagyobb bánatomra, sok apró kis piros folt szennyezte be a fehéret.
- Ne - fakadtam ki, és a homlokomat ráncoltam. - A felsőm... tönkrement.
És ez normális esetben nem is érdekelne, de ez a kedvenc ruhám volt.
- Ki fog jönni, ha kimosod? - kérdezte Harry.
- Valószínűleg nem. Ez vér. - Le kellett döntenem a fejem, hogy megnézzem a vörös foltokat, de ismét gyorsan el kellett takarnom az orrom, hogy ne csepegjen le még több vér. Épp felálltam volna, de Harry visszanyomott, és nagy kezeivel a vállamat fogta.
- Maradj itt - utasította. -, elmegyek zsebkendőért.
Néztem, ahogy Harry elsétál, hosszú léptekkel szelte át a parkot. Mostanra már a focisták is eltűntek, és két kisgyerek majdnem belefutott Harrybe, miközben játszottak valamit. Már éreztem, ahogy a vér átszivárog az ujjaim között, és alvadt volt. Azt hittem, hogy elállt a vérzés, ezért vonakodva elemeltem a kezem, és láttam, hogy a tenyeremen vörös folyadék van.
Habár, minél többet ültem ott az árnyékban Harryre várva, annál nyugtalanabb lettem. A felsőajkamon éreztem az alvadt vért, és zavart, de aztán meghallottam egy hangot.
Dallamot.
Ez egy...?
- Jégkrém! - kiáltott fel egy tinédzser, aki alig lehetett fiatalabb nálam pár évvel. Kuncogtam, míg meg nem láttam a jégkrémes kocsit ténylegesen, és nem bírtam megállni, hogy ne gondolkozzak el, vajon van-e nálam pénz.
Most nagyon jól jönne egy jégkrém.
Felálltam a lábamra, néztem a kisebb tömeget a teherautó mellett, és utána megpróbáltam tekintetemmel megkeresni Harryt is, aki valószínűleg túl messze volt.
Várjunk csak. Az autó.
Volt pénzem az autóban - mindig volt pár apró az autómban!
Gondoltam, mivel Harry ma olyan „jó" hangulatban van, nem lenne rám mérges. És amúgy is csak az autóhoz megyek, nem mintha elszöknék vagy valami.
Ezért a járműhöz siettem, kinyitottam az ajtót - meglepődtem, hogy nem is volt lezárva -, és találtam pár aprót. Visszasiettem a jégkrémes furgonhoz, látva, hogy az emberek száma már csökkent.
A kínálatot néztem, és ámultam a rengeteg jégkrém láttán. Mindig egyszerű voltam - a vaníliás volt a kedvencem, szóval, leggyakrabban azt az ízesítésűt is választottam. Úgy döntöttem, hogy Harrynek és magamnak is olyat veszek.
A kezemben vittem a visszajárót, a másikban pedig a jégkrémet, ahogy elindultam a fa felé. Volt pár ember, akik megbámultak az arcomra száradt vér miatt, de szerintem már annyira hozzá voltam szokva, hogy különös dolgokat látok, hogy cseppet sem illetődtem meg.
Láttam, hogy ott van a fa alatt és várakozik. Mintha nem sokkal korábban ért volna oda, mert tekintetével engem keresett.
És aztán meglátott.
Elmosolyodtam rá és felemeltem az egyik jégkrémet, mielőtt beleharaptam a sajátomba. Elég gyorsan kell majd ennie a sajátját, vagy az elolvad.
- Szia, Harry - csiripeltem. - Szereztem jégkrémet.
- Claire - mondta, halálosan nyugodtan. -, mondtam, hogy várj meg itt.
- Csak elmentem a kocsihoz, hogy legyen nálam pénz...
- Leszarom, mit csináltál - vágott a szavamba élesen. - Azt mondtam, hogy kibaszottul maradj itt, és nem így volt. A jégkrém várhatott volna.
- Nyugodj meg, rendben, én...
- Ne mondd meg, hogy nyugodjak meg. - Harry már nem tűnt édesnek többé, de a tekintete elidőzött a kezemben tartott jégkrémen. - Hadd töröljem meg az arcod.
- Én is meg tudom csinálni.
- Csak ne mozogj - lépett elém, és felemelt egy zsebkendőt, letörölve az arcomat.
- Én is meg tudtam volna csinálni - mormoltam.
- Fogd már be. - Zöld szemeivel lebámult rám, és óvatosan letörölte az arcomat, másik kezével pedig egyhelyben tartva a fejemet. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek az anyja mossa az arcát. Mocorogtam, mert már nagyon bele akartam harapni a jégkrémembe.
Mikor végzett, begyűrte a zsebkendőt a farmerja zsebébe, én pedig beleharaptam az édességbe, ami finom volt, hideg, ezzel lehűtve engem ebben a meleg időjárásban.
Harry felsóhajtott, és kezeit a zsebébe csúsztatta, szemeivel a földet nézte. Rákaptam a tekintetem, mikor sóhajtott, azt gondolván, hogy majd mond is valamit.
- Sajnálom - morogta.
- Semmi gond - feleltem gyorsan, és azon kaptam magam, hogy mosolygok, amiért tényleg bocsánatot kért.
- Csak nem láttalak itt - mondta. -, és azt hittem, hogy talán történt veled valami.
- Tessék - nyújtottam felé a jégkrémet, mire szemöldökét kérdően felvonta.
Nem tudta, mi az a jégkrém?
- Harry, kérlek, mondd, hogy ettél már jégkrémet.
Ajkait féloldalas vigyorra húzta. - Nem, de már volt jobb is. - Tekintete az enyémbe mélyedt, és éreztem, hogy arcom elpirul provokatív kijelentésére.
- Elpirultál - suttogta Harry, és kezével megfogta a csuklómat, hogy közelebb húzzon magához. Lehajolt, hagyta, hogy ajkai elidőzzenek a fülemnél. - Ne legyél szégyenlős velem, Claire. - Néztem zöld tekintetét, hogy lepillant a ruhámra, és szemei csillogtak az elismeréstől. - Nagyon tetszel ebben a ruhában - húzott teljesen magához, és mélyen suttogott: - Habár, azt hiszem, sokkal jobban mutatnál nélküle.
- Harry. - Most már vörös voltam. - Fejezd be.
- Miért kellene? A barátnőm vagy - felelte szélesebben vigyorogva. - Talán meg kellene dugjalak ennél a fánál. Hm? Hogy minden egyes ember tudja itt, hogy kihez tartozol. Mit szólnál ahhoz, Claire?
Fogalmam sincs, hogy mi volt ez, de az, hogy hallottam őt kimondani a barátnő szót, megindított bennem valamit. Talán azért, mert még nem hallottam, hogy így hívna - mindig csak a sajátjának, vagy a csajának nevezett, sosem mondta ki. Mintha a barátnő egy hétköznapi, normális kifejezés lett volna, és meghatódtam, hogy valami ilyet mondott.
- Csak annyit kell tennem, hogy felemelem a ruhád. - Harry keze a ruhám alá csúszott, és ujjait végigfuttatta a combomon, érintve a bugyimat. Figyelt engem, és még minding vigyorgott.
- Itt a jégkrémed - ismételtem, és a hangom kissé remegett, rekedt volt. Feltartottam a jégkrémet megint, és láttam, hogy a teteje már megolvadt.
Harry nevetett magában, majd elvette a jégkrémet, és most már azt nézte. Pillanatokig csak bámulta, mintha olyas valami lenne a kezében, ami még soha.
- Mi az? - kérdeztem, leülve ismét a földre, és kinyújtóztattam a lábaimat. Mohón faltam az édességet, és megpróbáltam lenyalni a megolvadt részét. - Még sosem ettél jégkrémet? - kérdeztem szarkasztikusan.
- Nem, még nem - felelte Harry, leülve mellém, és ő is kinyújtóztatta a lábait, amik sokkal hosszabbak voltak az enyémnél.
Ledermedtem, és kikerekedett szemekkel fordultam felé. - De, ettél, nem emlékszel? Beleettél az enyémbe, mikor megnéztem a Titanicot.
- Az csokoládés volt - mondta. - Ez...
- Vaníliás - fejeztem be a mondatot lassan. Képtelen voltam elhinni, hogy még sosem evett vaníliásat.
- Mindegy - harapott bele, és felnevettem, mikor ajkán ottmaradt egy kis megolvadt jégkrém. Gyorsan letörölte, és elismerően bólintott. - Ez kibaszott jó.
- Látod? Megérte, hogy nem láttál egy pillanatig? - viccelődtem jókedvűen, és az oldalába böktem, mire komolyan rám tekintett.
- Nem. Mikor azt mondom, hogy maradj valahol, akkor kurvára ottmaradsz - válaszolta, és beleharapott még egyszer. Nem igazán tudtam őt komolyan venni, mivel le kellett nyalnia a jégkrém szélét, hogy ne csöpögjön a nadrágjára. - Ha legközelebb ilyet csinálsz, hazamegyünk.
A hangja komoly volt, megpróbált érvényesülni, ezért nem is ellenkeztem, vagy mondtam semmi okosságot. E helyett bólogattam, és visszatértem a saját jégkrémemhez. Az ujjaim ragacsosak voltak az elolvadt édességtől, ami lecsöpögött a szélénél.
- Nézz rám.
Harry megfogta az arcomat oldalról, és finoman maga felé fordított, hogy rá nézzek. Épp mikor elfordultam, megcsókolt. Ami azt illeti, ez olyan gyengéd csók volt, az ajkai édesek voltak, frissek a jégkrém miatt, hogy az elmém szó szerint elsötétült egy pillanatra.
Itt, azzal, hogy a gyerekek játszottak és a nap is sütött, majdnem úgy éreztem, mintha Harry nem lenne egy múltbeli bandavezér, és mintha soha nem is rabolt volna el. Úgy éreztem magam, mint egy lány, ő pedig egy srác volt, aki megcsókolt. Jégkrémet ettünk, és napoztunk.
Csodálatos volt.
Soha nem éreztem ilyen boldognak magam, ennyire nyugodtnak. Harry nem próbált meg felülkerekedni rajtam csókolózás közben, hanem lassan és óvatosa mozgott, mintha felfedezné, tesztelné, hogy mit csinálok.
És hirtelen, a nyelvemen ott volt az a mondat.
Szeretlek.
Ez az egy szó mantraként ismétlődött a fejemben, teljesen elvonta a figyelmem, és épp akkor nyitottam fel a szemeimet, mikor ő is. Egymást bámultuk - az ő zöld szemei, amik illettek az én kékjeimhez -, és szemeiben láttam a tükörképemet.
Harry elhúzódott, hüvelykujjával az állam cirógatta, és olyan volt, mintha teljesen elfeledkeztem volna a jégkrémemről. Végül teljesen elhúzódott tőlem, újból a jégkrémjét ette, én pedig megpróbáltam visszatérni a valóságba. Még mindig a történtek hatása alatt voltam.
- Ha bárki sérülést okozna neked - mormolta. -, azt megölném.
Halálosan komolyan mondta. Nemcsak mondta, de az igazat állította. Hallottam, hogy a hangja mennyire erőteljes, miközben befejezte a jégkrémet. Én még mindig a sajátomon csámcsogtam.
Szeretlek.
„Hogy kedvelhetsz egy olyan szörnyeteget, mint ő?"
„Megőrültél."
„Megérdemelsz olyas valakit, min ő."
„Szívtelen."
„Nem törődik ő senkivel, még magával sem."
„Törődik veled, nagyon is."
Stockholm Szindróma.
Eltorzult személyiség.
- Van náluk valami, amit akarok - szólalt meg hirtelen Harry. A hangja halk volt, és hadart.
- Várjunk csak, kinél? - Már majdnem befejeztem a jégkrémem, míg Harry megtörölte a kezét a tiszta zsebkendőbe, amivel nem törölte le az arcom.
- Az emberek, akikkel beszéltem - felelte Harry. - Van náluk valami, amit akarok, és amire szükségem van.
- Mire van szükséged? És kik ők?
- Nem egy banda - mormolta Harry. - Ami azt illeti, annak ellentéte, de hatalmuk van Cheshire felett.
- Hatalom? Ahogy neked volt Londonban?
- Mondhatni. Felmentik a bandatevékenységek alól Cheshirét; törvényen kívül dolgoznak, és ahelyett, hogy börtönbe zárnák a lehetséges bandákat, kiirtják őket - nézett rám Harry. - Mindegyikőjükkel végeznek.
Ez valamennyire emlékeztetett Carlotta esetére, leszámítva azt, hogy ezek az emberek nem mindig játszottak igazságosan.
- Beszéltem velük - magyarázta Harry. - Elmondtam nekik, hogy nem áll szándékomban új bandát alapítani, de nem hisznek nekem.
- Mi van náluk - kérdeztem. -, ami kell neked?
- A 42003 chip - válaszolta Harry, és felhúzta a térdét, hogy rajta pihentesse összekulcsolt kezeit.
- Mi az?
- A 42003 chip mondhatni egy legenda. Senki nem tudja, hogy tényleg létezik-e, de mindenki azt keresi. Főleg a mester tolvajokat érdekli, akik nem akarják, hogy rajtakapják őket - mondta. - Ez a chip képes behatolni a nemzetközi jogi végrehajtó rendszerbe, az országban bárhol. Könnyen el lehet vele tüntetni a priuszokat, mintha tiszta lappal indulna mindenki. - Harry tekintete a távolba meredt, elgondolkodott. - Ezt akarom. Egy tiszta lapot.
- Újra akarod kezdeni? - kérdeztem csendesen, és máris kedveltem a chip ötletét. Tudtam, hogyha Harry bármikor elmondja egy tisztnek, hogy ki is ő valójában, egy szempillantás alatt lenyomozhatják őt, és azt, hogy mindenáron meg akarta szerezni magának Londont.
Harry bólintott, és közelebb fészkeltem magam hozzá, most, hogy megettem a jégkrémemet. Széles vállára hajtottam a fejem. - Szerintem ez egy nagyszerű ötlet.
- Tényleg?
Bólintottam. - Mindenki megérdemel egy második esélyt, Harry. Soha nem volt tényleges választási lehetőséged, hogy ki akarsz lenni, tudod?
- Igen, azt hiszem - motyogta. - Amint megszerezzük ezt a chipet, elmehetünk innen a picsába. Oda megyünk, ahova akarunk, és azt csinálunk, amit akarunk.
- Várj - ültem fel. -, ha megszerzed a chipet, alapítanál egy új bandát? Most csak hazudsz, hogy ne kapjanak el?
Kérlek, mondj nemet.
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Harry. - Soha nem értettem máshoz, Claire. Ez vagyok én.
- De lehetnél több is. - A hangom gyengéd és halk volt, még ha meg is akartam ragadni a vállát, és az arcába kiabálni, hogy ez milyen fontos. Tényleg az lehetne, aki ő akar lenni. Szörnyű lenne nézni, őszintén, ha ismét bandavezérré válna.
Mikor vezető volt, az élete - és beleértve az enyémet is - folytonos kockázatnak volt kitéve. Nem volt vicc, se játék. Minden csak idők és pontosság kérdése. A fenébe, majdnem lelőttek minket, mikor végigmentünk az úton. Melyik az az épeszű, aki újra ezt akarná?
Mert nekem nem csak egy munka volt, hogy bandatag legyek. Egy munka pár óráig tart, aztán hazamész és lepihensz, vagy apa- és anyaszerepben tündökölsz.
Bandatagnak lenni egy életstílus. Sosem menekülhetsz el előle - ez huszonnégy órás munka. Sosincs előle kibúvó.
De itt volt Harry, egy eséllyel, hogy azzá váljon, akárki is ő, és a múltja folyamatosan kísértette, beszennyezte az elméjét.
Kellemes csendben ültünk, míg nem szólaltam meg: - Harry?
- Hm?
- Elengedhetjük Perriet és Frant? - Csendben maradt, ezért hadarni kezdtem. - Nem az ő hibájuk, csak rosszkor voltak rossz helyen, és igazságtalan velük szemben, hogy min mennek keresztül, mert miattam vannak itt. Kérlek, Harry, beszélhetek velük, és meggyőzhetem őket, hogy ne járjon el a szájuk. Van esélyük arra, hogy éljenek és azt csinálják, amit akarnak. Nem akarom, hogy... elpocsékolják ezt a lehetőséget. Kérlek, Harry.
- Már elmentek - mondta egyszerűen.
- Hogy érted?
Úgy érti, hogy... meghaltak?
A mellkasom már szorított a félelemtől, mikor meghallottam komoly hangját. Kérlek, mondd, hogy még életben vannak...
- Liam elvitte őket - válaszolta Harry. -, és nem, Claire, nem haltak meg. Élnek. De kurvára messze akartam őket tudni innen, mivel Perrie majdnem öngyilkosságba hajszolt téged. - Elkaptam a tekintetem. Fogalmam se volt róla, hogy tudja. - Eleanor mindent elmondott. Elmondta, amit Perrie a fejedhez vágott. Nincs szükségem senkire, aki így beszél a csajommal. Ha megteszik, végük. - Elhallgatott. - Szerencséd van, hogy nem öltem meg őket.
- Örülök, hogy nem tetted - suttogtam. Fura volt azt gondolni, és tudni is, hogy mindketten elmentek. Hogy arra megyek haza, hogy nincsenek ott.
De még itt van nekem Eleanor.
Csak rá van szükségem; ő a legközelebbi barátom.
- Az egyetlen probléma - szólalt meg Harry. -, hogy azt akarják, csatlakozzak hozzájuk.
- Tényleg?
- Igen, azt akarják, hogy tag legyek. De nem akarok csatlakozni hozzájuk, mire azt mondták, hogy csak így szerezhetem meg a chipet, ha én és a többiek is társulunk. - válaszolta. - Habár, ma reggel beszéltem velük, és beleegyeztek, hogy holnap találkozunk és megbeszéljük.
- Hadd találjam ki - szóltam közbe. -, azt akarod, hogy elmenjek valahová.
- Nem - jelentette ki Harry. -, ott kell lenned. Megígérték, hogy nem hoznak fegyvert; csak beszélgetni jönnek. - Megfogta a kezemet, és az összekulcsolt ujjainkat a fűre helyezte. - Szeretném, ha ott lennél.
- Ott leszek - mondtam, leküzdve a mosolyomat.
Harry rám nézett, és hirtelen úgy tűnt, ő is próbál nem elmosolyodni. - Ráadásul, szükségem van valakire, aki vacsorát főz...
- Ó, szóval ezért akarod, hogy ott legyek - nevettem, és finoman belebokszoltam a vállába.
- De veszélyesek - lett hirtelen komoly Harry. -, ők uralják Cheshirét, ahogy én uraltam Londont, Claire. Ezt meg kell, hogy értsed. Ezért holnap, szeretném, ha jó kislány lennél, amilyen vagy. - Magához húzott, hogy közelebb legyek hozzá. - Természetesen, nem fogom hagyni, hogy bármi is történjen veled, csak szeretném, ha ott lennél. Rendben? Amíg ezt megteszed, minden rendben lesz.
- Jó leszek. Nem fogok semmi őrültséget tenni - mondtam, átgondolva az okot, hogy ezek az emberek miért is jönnek. Ezért engedte el Harry Frant és Perriet.
A jégkrémes kocsi dallama ismét hallatszott, és azonnal kiegyenesedtem, a gyomrom korgott. Éhes voltam, igen, de nem bántam volna, ha kapok még egy jégkrémet.
Harryre pillantottam, felvont szemöldökkel, ő pedig csak nevetett, mikor leesett neki, hogy mit is szeretnék.
- Gyere - mondta, mielőtt megkérdezném őt, és magával húzott. A kezemet határozottan fogta. -, szerzünk még jégkrémet. Van nálam pénz.