Instabil-Magyar

7.fejezet

- Beteg vagy?

- Nem, nem vagyok beteg.

Harry a kanapén ült, kezével a halántékát dörzsölte. Nem volt rajta a felsője, hanem az a karfán hevert, ő pedig a fekete nadrágjában terpeszkedett. Nem kérdeztem meg, miért nem viseli a pólóját, de Harry mostanság nem volt önmaga.

Az a Harry, akit én ismertem lobbanékony, halálos, és nos, félelmetes volt. Nem volt türelme, és nem hezitált, ha arról volt szó, hogy valakit a helyére tegyen.

Az a Harry viszont, akit most láttam, nagyon is stresszes volt. Néha felcsattant, de úgy láttam, hogy máshol járnak a gondolatai. Nem fogok panaszkodni, de Londonban Harry mindig szexuálisan közelített felém, most pedig semmit nem tett.

Úgy tűnt, mintha éjjel-nappal gondolkodna valamin. Mindig a homlokát ráncolta, mélyen a gondolataiba merülve, és a halántékát dörzsölte, mintha fájna a feje. És az arca… kimerült volt. Szó szerint sötét karikák húzódtak a szemei alatt, és a haja hátra volt fésülve.

Felsóhajtottam és elsétáltam előtte, kinyújtottam a kezem felé. Azonnal felcsattant, megragadta a csuklómat, hogy megállítson.

- Mi a faszt csinálsz? – Tekintete lyukat égetett belém.

- Megmérem a lázad.

- Miért?

- Hogy megtudjam, lázas vagy-e, vagy sem.

Harry felhorkanva engedte el a csuklómat, és megrázta a fejét. – Kurvára nincsen lázam.

- Akkor mi a baj?

- Semmi közöd hozzá – csapta össze két tenyerét, és lesütötte tekintetét a földre, megnyalva száját. A szemöldökét ráncolta ismét, míg koncentrált valamire. Vissza kellett fojtanom a kuncogást. Számomra úgy nézett ki, mintha székrekedése lenne, vagy valami.

- Hogy hívod azt, mikor pénzt adsz kölcsön egy bölénynek? – kérdeztem, lehuppanva Harry mellé. Vártam egy pillanatot, míg nem fordult el felém lassan és nézett rám. Arca leolvashatatlan volt. – Harry, találgatnod kellene.

Harry elkeseredetten pillantott vissza, ezért válaszoltam helyette: - Egy köbölény! Érted? – mosolyodtam el halványan, és megpróbáltam valamiféle reakciót kicsalni belőle.

De az csak egy hosszú sóhaj volt, majd végigfuttatta ujjait a haján és hátradőlt a kanapén. Bokáját a térdére emelte, és ujjait a combján doboltatta.

- Miért ette meg a hatos a hetest?

- Basszus, Claire – válaszolta Harry. -, ez a legrégibb vicc.

- Na, miért? – mosolyogtam rá, figyelembe se véve, mennyire sugárzik róla, hogy idegesítem.

- Ez a leghülyébb vicc – csattant fel Harry, felém fordulva, hogy kemény tekintetét rám emelje. – Most pedig, fogd be és hagy gondolkozzak.

Csendben maradtam epés válaszára, és megbántottnak éreztem magam. Bár elszánt voltam, hogy ne hozzon zavarba dühe. Még volt egy valami a tarsolyomban.

- Mesélni akartam neked egy viccet az amnéziáról, de elfelejtettem – mondtam Harrynek, kisimítva egy tincset az arcomból. Ismét találkozott a tekintetünk; én mosolyogtam, míg ő neki úgy tűnt, betelt a pohár.

- Ennyi volt – mordult fel. -, kibaszottul térdelj le.

- Mi?

- Ereszkedj le a kibaszott térdeidre. Előttem – mutatott a két lába közé, és a szemeim kikerekedtek, mikor nekilátott kicipzárazni a nadrágját.