Instabil-Magyar

4.fejezet

Oké… Most…

Óvatosan felültem az ágyon, és megrezzentem, mikor reccsent valami a súlyom alatt. A lábamat le tudtam tenni az ágy végébe, mielőtt éreztem, hogy Harry szorosan megfogja a csuklómat, és könnyedén magára von. Azonnal megpróbáltam elhúzódni, de kezei túlerőben voltak, és végül lovagló ülésben maradtam rajta. Vörös hajamnak vastag tincsei belelógtak az arcomba, és a homályos sötétségben lepillantottam Harryre. Amióta ideköltöztem, az ablakon lógó drapériák sosem voltak elhúzva, hogy ne legyen sötét. De persze, az első dolog, amit Harry tett, az az volt, hogy behúzza őket teljesen. Tökéletesen tudtam, hogy csak koromsötétben képes elaludni.

- Mit gondolsz, hova mész? – Rekedt hangja, kimerültséget sugárzott, amivel kérdezte. Éreztem, ahogy kezét elveszi a csuklómról és ráteszi a combomra, finoman megszorítva a bőröm.

- A fürdő akartam menni – válaszoltam halkan.

Kissé felült az ágyon, és hátát a fejtámlának támasztotta. Láttam, ahogy ajkaira vigyor húzódik. – Nem kérdeztél meg.

- Nem kell, hogy megkérdezzelek. – Ledermedtem, mikor rájöttem, mit is mondtam. Úgy tűnt, hogy a fenekem még mindig sajog, mint egy fájdalmas emlékeztető, hogy most nem beszélhetek így Harryhez. Tizennégy napja még beszélhettem… de az idők változnak. Sajnos.

Azt hittem, Harrynek lehetősége volt… nem is tudom, jobb emberré válnia? Lassan kezdtem benne látni az istenséget. De most úgy tűnt, visszatértünk a kezdetekhez.

És ez még csak nem is az én hibám volt.

- Beismerem – mondta Harry. -, hiányzott a viselkedésed, Claire. – Éreztem, ahogy kezeivel lassan körbeéri a combom, könnyedén megfogja a fenekem és megmerevedtem. Élesen beszívtam a levegőt, ahogy a bőröm bizsergett a puszta érintése alatt. Szorosan lehunytam a szememet, és a szívem megállt a mellkasomban. – Tényleg nem bánom, ha emlékeztetnem kellene téged, hogy ki a főnök. Szórakoztató.

- Hogy lehetséges az, hogy ez szórakoztat? – kérdeztem.

- Szórakoztat, mert tényleg elhiszed, hogy uralmad lehet felettem – válaszolta Harry, és egyik kezét felemelte, hogy végigfuttassa arcomon. Azonnal elhúzódtam az érintése elől, és kinyitottam a szemem, hogy kemény pillantást vessek rá. – Tényleg azt hiszed, hogy a szavaid megváltoztathatják a tetteimet. De ne felejtsd el, hogy ki vagyok. Én irányítok. Énhozom meg a döntéseket. – A hangja feszültté vált, és a fejemben az a kis hang megállapította, hogy ezt leginkább magának mondja most. Próbálta meggyőzni magát, hogy mindent az uralma alatt tartott, mikor a valóságban semmit nem tudott irányítani. Nem Londonban volt; nem voltak semmirekellő bandák a lábánál, és csókolták meg a lábnyomait. Nem, most már a való világban volt. Az én világomban, és határozottan nem tartozott ide. Pont úgy, ahogy én nem tartoztam Londonba. A helyzetünk különösképp felcserélődött tizennégy nap alatt.

Nem kellene félnem tőle. Elvehetném a telefonomat és könnyedén letartóztathatnám őt. Persze, még mindig meg van az állandó hírneve, amiről mindenki tud. Azt sem tudom, hogy került ki a börtönből Londonban, de kizárt, hogy még egyszer eljátszhatná azt.

Nem volt hatalma.

És ez megölte őt, széttépte belülről. Láttam, az arcára volt írva. Ekkor döbbentem rá, ezért törekedett annyira, hogy megmutassa nekem uralmát… gyakorlatilag én voltam az egyedüli ember, aki felett még mindig uralma volt, beleértve a többi fiút is.

Összeszorítottam a fogaimat, ahogy lebámultam rá. Tekintete gúnyolódód volt, kihívásra kényszerített, hogy szegüljek ellent neki. Emlékszem, mikor először találkoztam vele, és hogy milyen könnyen beszéltem vissza neki. Akkor nagyon más ember voltam… annyira tudatlan a világ kegyetlenségeiről. De minél több időt töltöttem a férfival, aki alattam volt, annál inkább éreztem, ahogy megváltozik a szemléletem…