~ Kereszttűz ~

~ Part 5: Meg kell tudnom.. ~

Lehet kezdek érzéseket táplálni a morcos áfonya iránt..?

Hinata szemszöge:

Vasárnap van és én még mindig össze vagyok „zárva" áfonyával. Az állapotom nem javult, sőt csak rosszabb lett. Minden mozdulatát követem. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. Hogyan kéne megtudnom ezeknek a furcsa érzéseknek az okát? Először is a megvizsgálnom az kiindulópontot amin az, hogy Kageyama megölelt hátulról. Lehet azért reagálok így mivel soha nem bánt még ilyen kedvesen velem.
IGEN! BIZTOS EZÉRT VAN!
A gondolatmenetem alól a feladó mély hangja zökkentett ki.

- Mit kérsz ebédre? – ebédre? Ő szeretné csinálni az ebédet?!? Tud főzni? Egyre több és több dolgot tudok meg a csapattársamról.

- Curry-t. – a mosolygós arcom láttán ő is elereszt felém egy félmosolyt. A király szinte soha nem mosolyog, ami teljesen normális nála. Legalábbis szerintem. :3

Fél óra múlva csak a fortyogó leves hangja zavarja csak meg szoba csendjét. Minden olyan nyugodt. Ő főz, én pedig azon tűnődöm, hogy-hogy lehet Kageyama szingli. Jó, nem valami okos és nem egy kedves termezés, DE nem néz ki rosszul és sportol. A lányok imádják azokat a fiúkat akik sportoknak Nishinoya-senpai szerint.

Amíg én ezen töprengetem a feladó a hátam mögé lopózott és egy hatalmas kéz nehezedett a vállamra. Ijedtemben felsikoltottam és akkora lendülettel keltem fel az addigi pozíciómból, hogy azonnal elveszettem az egyensúlyomat. Már felvontam készülve a fájdalomra ami érni fog mikor elérem a parkettát, de ez az érzés csak nem jött, helyette két meleg kar védett meg attól, hogy becsapódjak.

- Ka..Tobio? - két mély kék szempárral tálaltam magam. Éreztem ahogy az arcom felveszi a hajam színét. Nem kéne továbbra is őt néznem mert ha észreveszi az arcom árnyalat váltását akkor tuti kérdezősködni fog. Evvel csak az a baj, hogy a válaszokat meg én setudom biztosra..

- Boke Hinata, boke! - a hangja erőteljes és mégis aggodalmat tükröz. Segít felállni majd visszatér a konyhába, hogy befejezze az ebédet. Elindultam a konyha irányába, de a csöngő hallatán megtorpantam. Ki lehet az? A szüleim? Nem ők csak este jönnek. Megindultam az ajtó felé, de a morcos áfonya úgy suhant el mellettem mint a szélvész. Lehet vár valakit? Megálltam és csak néztem ahogy ajtót nyit. Egy fiatal 20-as éveiben járó nő állt az ajtóban. Fekete haja kontyba van tűzve a feje tetején, szemei égszínkékek egy kis zöldes beütéssel. VÁRJUNK! Lehet ő Kageyama barátnője?! Az idősebb nőkre bukik? Az agyam teljesen kifüstölt a sok kérdés miatt amire nem kaptam választ. Tobio beljebb hívta a nőt és elvett tőle kéz nagy szatyrot. Vajon mi lehet benne? A kérdések csak egyre gyűltek a fejemben. Az ismeretlen személy rámézett, majd egy hatalmas mosollyal közeledni kezdett felém.

- Szia! Te biztos Hinata vagy! Én Kageyama Akira vagyok, Tobio anyukája. Hívj nyugodtan Akira-nak. - nagyin kedves nőszemély é..várjunk..ANYUKÁJA?!?! Ő Kageyama anyukája? Jó hasonlítanak, DE csak külsőre! Ő vidám és tele van energiával. És nagyon fiatalnak néz ki..kíváncsi vagyok vajon hány éves. Kageyama meg morcos és csak röpi közben ilyrn energikus.
- Örvendek a találkozásnak. Hinata Shoyo vagyok. - illedelmesen meghajolok majd a feladóra pillantok. Persze rögtön észreveszi a kérdések halmazát a szememben.

- Megkértem ezt az örök gyereket, hogy vásároljon be és hozza el a meccses cuccom. - miután ezt kimondta már indult is volna vissza a konyhába mikor hirtelen megfordult és rámézett. - Ja és 42 éves. - Najó ez nem lehet igaz. Max 25-nek nézném. Nagyin jól tartja magát az egyezer biztos.

- Csak 41 vagyok! Ne öregíts! - az anyukája tarkón vágta a morcos áfonyát, de ő csak sétált tovább mintha mi sem történt volna.

Beszélgettem még egy kicsit Akira-val, majd miután elindult rögtön a szobám felé vettem az irányt. Összepakoltam a meccsre. Levittem a cuccomat az előszobába és letettem a földre.

A konyha felől érkező mennyei curry illat csak úgy vonzott magához. Beléptem a helyiségbe amit már teljesen kitöltött ez az ínycsiklandó aroma.

- Megterítettem gyere enni. - leültem a kerek, négyszemélyes asztalhoz ahol most csak ketten ültünk. A fehér tányérok pont egymással szemben voltak lepakolva. Vajon ilyen lenne ha randira mennénk? Várjunk miért is gondolok ilyenkre!? Ő és én soha nem mennénk el randizni. Ennek több oka is van. Először is mert nem érzünk egymás iránt mély érzelmeket. Másodszor pedig azért mert mind a ketten fiúk vagyunk.

Az ebéd közben egyikünk se szólt egy szót se. Én gondolkoztam az felé irányuló értelmeimen amik nincsenek! Legalább remélem. Az órára pillantok. Lassan fél 2 van. El kell indultunk a suliba.

- Tobio? - éreztem ahogy a hangom megremeg a neve kiejtésekor.

-Igen? - kérdőn nézett rám.

- Ideje indulni a suliba, ha nem akarunk elkésni, mivel innen fél óra az út. - az arcából ítélve teljesen ek is felejtette, hogy nem otthon van. Gyors elmosogattunk és elpakoltunk magunk után. A készülődés öt percet vett csak igénybe. Felvettük a Karasuno-s dzsekink és a cipőnket és már indulhattunk is volna. De..

- Kageyama! - a feladó aki eddig a kilincsért nyúlt hirtelen megzorpant és felém fordította a tekintetét.
- Idejönnél? - a hangom reszketett, de nem tűrt ellentmondást. Egy idejig csak kérdőn nézett rám, de végül odajött hozzám és pontosan előttem megállt.
- Csukd be a szemed! - a parancs hallatán morcos lett, viszont nem ellenkezett. Becsukta a szemét.

Igazából én de tudtom pontosan h mit szeretnék csinálni. De egyvalami biztos. Meg kell tudnom, hogy többet érzek-e iránta vagy sem..és erre jelenleg csak egy mód van...

Becsuktam a szemem, közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. Mikor eltávolodtam tőle, kinyitottam a szemem és két kék kíváncsi szemmel tálaltam szembe magam. Egyikünk se szólalt meg. Én nem tudtam mit mondani, ő pedig teljesen le volt dermedve. Nem mertem ránézni. A földet pásztázva arra lettem figyelmes, hogy kis foltokban nedvesedni kezd a parketta. Felkaptam a fejem de a látvány ami fogatott megrémített. A pálya királya sírt....és valószínűleg miattam..

Egy kis idő után elindultunk a suli felé. Az út csendben telt el. Egyikünk se szólalt meg. A meccs is ugyanígy telt. Mások ordibáltak, kérték a feladást és szurkoltak, de mi csak csendben koncentráltunk arra h kerüljük a másik tekintetét. A meccs végén mindenki örült a győzelemnek, de én nem tudtam kiverni a fejemből a könnyeit potyogtató Kageyamát.

- Hinata, tudnánk beszélni?

REMÉLEM TETSZETT EZ A RÉSZ.🤗
HA KÍVÁNCSIAK VAGYTOK A FOLYTATÁSRA AKKOR ÍRJÁTOK LE NEKEM KOMMENTBE.
+
HA VAN A TÖRTÉNETTEL KAPCSOLATBAN VALAMI TANÁCSOTOK AKKOR AZT IS SZÍVESEN MEGHALLGATOM.😌