~ Kereszttűz ~

~ Part 17: Ez a vég? ~

Kageyama szemszöge:

Mikor kinyitottam a szemem minden porcikám azt kívánta, hogy a teganpi nap, bárcsak egy álom lett volna. De nem. Ott feküdt előttem a kórházi ágyban, fehér színű ruhában. A vörös tincsei úgy terültek el a párnán, mintha egy kalóriát alkotnának. Mitha csak aludt volna. Mégis bennem volt a tudat, hogy balesetet szenvedett és majdnem örökre elveszítettem. Ledöntöttem a fejem a dereka mellé és szorosan összekulcsoltam az ujjaimat az öveivel. Másodpercekkel később kinyílt az ajtó és egy fehér ruhás férfi jött be rajta. Elmondta hogyő a mandarin orvosa és hogy sajnos most pár hétig nem jöhetek be hozzá, mivel muszáj tartani egy kivizsgálást. Először elleneztem a látogatási tilalmat, de később rájöttem, ha ez kell h meggyógyuljon akkor megteszem. Odamentem a tökmaghoz és csókot leheltem a homlokára.

- Egy-két hét múlva megint itt leszek melletted, de akkor csak a lelkem lesz veled. - még utoljára visszanéztem az ajtóból mielőtt elhagytam a kórházi szobáját. A szívem maradásra hajtott, de az eszem tudta hogy akkor csak feltartanám az orvosokat a kivizsgálás alatt. Megfordultam és egy nagy levegőt véve elhagytam a szobát, majd a kórházat is. Kint a meleg napsugarak égettéka bőrömet és úgy éreztem minden érőm odaveszett. Felhúztam a fejemre a kapucnit és zsebre rakott kézzel kezdtem hazasétálni. Egész úton más sem járt a fejemben mint Shoyou. Eszembe jutottak a régi emlékek, mikor először találkoztunk, a sok felesleges vitáink, a győzelmeink és hogy mennyire jó vele játszani.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy a forró könnycseppjeim folynak le az arcomon, mitha csak versenyeznének melyikük ér le hamarabb az államig. Nem bírtam tovább. Lerogytam a a járdára és zokogni kezdtem. Nem lennék képes leélni Hinata nélkül az életem. Szeretem, minden és mindenkinél jobban... Feltápászkodtam a hideg betonról és sietős léptekkel elindultam haza. Muszáj volt gondolkoznom, viszont azt itt nem tudtam. Pár perc séta után el is értem a házunk kapuját. Kinyitottam majd csodálkozva néztem körbe.

- Mi ez a sok bicigli? - a magamban feltett kérdés után Daichi hangját halottam meg az a konyhai ablak irányából. Itt a csapat. Pont hozzájuk nem volt most kedvem. Hallgatni azt h "Minden rendben lesz", Nyugodj meg". Sarkon fordultam és elindultam a legközelebbi híd irányába. Inkább meghalok mintsem Hinata nélkül játszak újra röpit, viszont anélkül nem élet az élet, így hát jobb ha véget vetek az enyémnek..
Szépen lassan bandukolva, a tornacipőm orrát nézve mindent és mindenkit kizárva mentem előre. Semmire nem figyeltem oda, mivel csak azon járt az eszem, hogy mit tudnék tenni Hinata-ért. De hiába törtem rajta minden agysejtemet, semmi nem jutott eszembe. Mikor felnéztem már a híd középen ácsorogtam és a csípős szél mardosta az arcom. Leugrok. Ez az elhatározást teljesen komolyan is gondoltam.  Felmásztam a korlátra majd az egyik lábammal lépni akartam, hogy elkezdődjön a zuhanás és vére mindennek vége legyen. Viszont ekkor végigsöpört az agyamon az egész életem Shoyou-val. Mikor újra észbe kaptam már versenyt futottak az arcomon a kisebb nagyobb könnycseppek. Mivan ba felébred és én nem vagyok ott? Ha örökre itt hagyom és ő ezért magát fogja hibáztatni? Mi van ha... És itt megszakították a gondolatmenetem mivel valaki teljes erőből hátra rántott ami következtében a másodpercek alatt a betonon landoltam.

- Jól vagy Kageyama?! - az aggódó hang irányába néztem és láttam, hogy Yachi a könnyeit törölgette a remegő kezeivel. Szegény szerintem sokkot kapott.

- Persze hogy jól vagyok! - mordultam rá hogy ne lássa mennyire sebezhető vagyok.
Segítettem neki felállni, majd szépen lassan elindultunk a jól megszokott utakon vissza az én házam felé. Egy bő fél óra után újra ott álltam a kapu előtt és a sírás kerülgetett.

- Lehetne hogy ne mondd el nekik a hídnál történeteket? - néztem hirtelen a kis napraforgóra mellettem.

- Nem akarod hogy tudják? - kérdezett vissza csodálkozva.

- Nem. - mivel azonnal rávágtam a válaszom így kissé összerezzent mellettem. Nem tudom hogy azért mert fel tőlem, vagy azért mivel tudja milyen lelki állapotban vagyok.

- De lehet tudnának segíteni? Vagy legalább meghallgatnak! - ezt a két mondatot kissé ingerültebben mondta mire csak kérdőn tudtam nézni. Ő tud ilyet is?!

- Kérlek ne beszélj nekik erről. - az első szót ennyire megnyomtam a mondatban, hogy csak bólintott egy nagyot és megragadta a kezemet majd berángatott a házba.
Mindenki a nappalinkba ült és forró csokit szürcsölt könnyes szemekkel. Anyumra nézett aki hirtelen sírva fakadt. Jajj ne...

- Mi történet..? - Hirtelen mindeki elhallgatott és a lábát kezdte vizsgálgatni. Ebből is tudtam hogy ez nem jelent jót.
Egy kissebb némasági fogadalom után megszólalt az edző.

- Anyukádat felhívta az orvos. Hinata nem halt bele a balesetbe, sőt jobban van mint azt hitték, csakhát..

- Csakhát?? - kérdeztem vissza rögtön.

- Komában van. Az orvos azt mondta kehet soha többé nem fog felébredni..- Ez nem lehet igaz. Nem akartam hallani a fülemnek.

- DEHÁT AZ ORVOSOK NEM TUDNAK VALAMIT TENNI?! VAGY..-már folytattam volna a kiabálását, de hirtelen odajött anyum és minden erejét beletéve megölelt és csak egy szót ismételgetett..

- Sajnálom...

Ennyi lett volna ez a rész és elnézést kérek h nagyon későn hoztam, de nagyon sok dolgom volt mostanában.😔❤

AZ ESTELEGES HELYESÍRÁSI HIBÁKÉRT ELNÉZÉST KÉREK.💗