Egy léleknyi nyár

2. Fejezet

A tudatom kezdett lassan visszatérni. Mozdulatlanul feküdtem a hátamon, és erővel kellett rá vennem magamat, hogy kinyissam a szememet. Elmosódott fehér foltokat láttam és pittyegést hallottam. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom, közben azt is érzékeltem, hogy egy ágyban fekszem.

Felnéztem a fehér plafonra, láttam az ablakon beszűrődő napsütés fényét.

Kórházban vagyok

A felismerés lesújtott, és rögtön beugrott a kép, ahogy az az autó szélsebesen közelít felém.

Elütött egy kicseszett autó

A felismerés okozta pillanatnyi pánik rohamom után egy másik gondolat fogalmazódott meg bennem. Azonnal válaszokra volt szükségem. Megkíséreltem felülni, arra számítottam, hogy számtalan helyen éles fájdalmat fogok érezni a testemben. Előre beszívtam a levegőt, hátha így enyhíthetek a fájdalmon, viszont az elmaradt, és meglepő módon könnyen ment a felülés. Szinte azt kell, hogy mondjam, nem fájt semmim sem.

A saját ruháim voltak rajtam, aminek örültem. Gyűlöltem a kórházi hálóinget. Egyszer kiskoromban agyrázkódásom volt, és akkor is ilyet adtak rám, azóta a televízióban sem bírom elviselni a látványát, mert szinte rögtön megfájdul a fejem, a testem minden alkalommal visszaemlékszik az akkor érzett fájdalomra a koponyámban.

Csupasz talpaimat letettem a padlóra, arra számítva, hogy hideg lesz, de meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem volt az. Felálltam az ablakkal szemben, és elkezdtem megkerülni az ágyat, hogy kimehessek a kórteremből. Ekkor megtorpantam, mert megpillantottam egy másik ágyat az enyémtől nagyjából másfél méternyire. A szám elé kaptam a kezemet, szemeim kitágultak, mikor Aiden mozdulatlan testét pillantottam meg. Arcán oxigén maszk volt, infúziót kapott, és sok helyen lila folt borította. Egyik kezén gipsz volt, és a lába is be volt kötve.

Keserű ízt éreztem a számban, és felgyülemlettek a könnyeim. Azt hittem ezúttal tényleg pánik rohamot kapok, de csak nem jött.

Meg akart védeni

Ez a kép is beugrott. El akart lökni az autó elől, de ő így sokkal súlyosabb sérüléseket szerzett.

Miattam.

Elfogott a félelem, és a lelkiismeret-furdalás. Akármennyire is dühös voltam rá, nem akartam, hogy ilyesmi történjen vele. Sosem juttatnám kórházba szándékosan.

Most már tényleg tudnom kell, mi folyik itt.

Gyorsabbra kapcsoltam a lépteimet és kimentem a szobából, vissza se nézve, mert hiába éreztem még mindig haragot iránta, az, hogy így láttam, nagyon megrémített.

A folyosón először jobbra, majd balra fordultam, ahonnan szerencsémre, épp egy orvos sietett felém. Mikor már majdnem oda ért, megszólítottam.

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy...

Felém sem nézett, csak tovább sietett.

Bunkó

Mindegy, biztos valami sürgős esethez ment. Úgy gondoltam a recepción több szerencsém lesz. Lementem a lépcsőn, ebből azt is kideríttettem, hogy az első emeleten van a kórtermünk. A lépcsővel majdnem szemben volt a pult, amihez odasétáltam. A nő épp telefonált, szóval megvártam, míg leteszi. Mikor ez megtörtént megszólaltam.

- Elnézést, én... nekem balesetem volt, és azt szeretném tudni, hogy esetleg beszélhetnék-e egy orvossal, vagy...

Rám se bagózott.

Mi a fene? Ide csak úgy vesznek fel, ha full bunkó vagy?

- Bocsánat – próbálkoztam hangosabban -, ha engem nem is, a... nos, az ismerősömet nem néznék meg esetleg? Eléggé sápadt és...

Semmi. Abszolút semmi. Mintha a falnak beszéltem volna.

Elkezdett kattogni az agyam. Körbefordultam. Civilek és orvosok, sérültek és nővérek voltak mindenfele, de senki sem néz a csupasz talpú lányra, akit elütött egy autó?

Egy gondolat kezdett el cikázni a fejemben.

- Nem, az nem lehet.

Megint körbenéztem. Még most sem nézett rám senki sem. Egy látszólag eszméletlen férfit toltak el mellettem, távolabb egy nővér szorította a kezét egy idősebb nő csuklójára, közben a karóráját nézte. Egy kisfiú épp kisétált a szüleivel begipszelt karral.

- Hát jó.

Ki kellett próbálnom valamit. Annyi filmet láttam már ilyesmiről, és szerintem nincs is olyan ember a világon, aki ne olvasott volna utána legalább egyszer, a hasonló állapotokról.

Megköszörültem a torkomat, és kinyitottam a számat.

- It's the eye of the tiger, it's the thrill of the fight

Risin' up to the challenge of our rival

And the last known survivor stalks his prey in the night

And he's watchin' us all with the eye of the tiger

Ordítottam teli torokból az Eye of the tiger-t, de semmi. Sem egy rosszalló pillantás, sem biztonsági őr, hogy fogjam be, vagy orvos, hogy menjek vissza a szobámba.

- Bassza meg! – kiáltottam el magam, és futni kezdtem.

Felfutottam a lépcsőn, de mikor befordultam volna a folyosóra beleütköztem valakibe. Ő elkapott, én pedig felbámultam Aidenre.

Mégis hogy...?

Teljesen épp volt az arca, gipsznek, kötésnek és lila foltnak sem volt nyoma. Rajta is a saját ruhái voltak, miközben az előbb még kórházi hálóinget viselt.

A gyanúm beigazolódni látszott.

- Skyler! – nézett le rám – Mi ez az egész? Senki sem válaszol nekem, levegőnek néznek, mintha itt se lennék...

Hirtelen összeráncolta a szemöldökét, és nagyjából úgy bámulhatott rám, mint én őrá.

Totál összezavarodottan.

- Egy pillanat – folytatta. – Te hogy kerülsz ide? Az előbb még bent feküdtél, és mindenféle csövek álltak ki belőled. – Egy lépést hátrált, és végignézett rajtam. – Mi a franc...?

Nyeltem egyet, és kimondtam, ami már eddig is sejtettem.

- Azt hiszem, tényleg nem vagyunk itt.

- Mi van? – nézett rám még mindig értetlenül.

- Legalábbis nem teljes valónkban.

Elkezdtem sétálni a kórtermünk felé, Aid pedig követett. A számat harapdálva álltam meg a szoba előtt, ő pedig mellém lépett.

- Ez meg mit jelent, Sky? Hogy érted azt, hogy...

Elnémult, mikor mindketten beléptünk a szobába, és szembesültünk az ott lévő látvánnyal.