Egy léleknyi nyár

10. Fejezet

Július 30

Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy egy hónapja kómában vagyok. Hogy egy hónapja kómában vagyunk. Kitartottam, próbáltam erős maradni, de az idő múlásával a reményem is kezdett tova szállni.

Délelőtt volt egy igazán nem várt látogatóm.

Apa

Majdnem leesett az állam, mikor megláttam, hisz karácsonykor láttam utoljára. Ő volt az az ember, aki mindig összeszedett, mindent hatalmas nagy magabiztossággal visz végbe. Most viszont azt az összetörtséget láttam rajta, mint Johs-on. Nem beszélt sokat, a tekintetéről mégis le lehetett olvasni mindent.

Kétségbeesés.

Félelem.

Fájdalom.

Elveszettség.

És mind ez miattam. Az egész kicseszett baleset az én féltékenységem miatt volt. Hirtelen hatalmas nagy bűntudatot éreztem, és Aiden felé fordultam.

- Annyi sajnálom, Aid! – a hangom erőtlen volt, a szemeimben könnyeket kezdtem érezni.

- Elhiszem, hogy nehéz így látni, főleg hogy hónapok óta nem láttad.

Egy pillanatra nem értettem, majd rájöttem, hogy azt hiszi, apáról beszélek. Hogy őt sajnálom, amiért így kell látnia egy szem lányát.

- Én rólad beszélek, tőled kérek bocsánatot.

Rám nézett azokkal hatalmas, gyönyörű kék szemeivel, és csak bámult egy darabig.

- Mégis mit sajnálsz?

Összeszorítottam az ajkaimat, de ez sem fékezte meg a könnyeimet, patakokban kezdett végig száguldani az arcomon.

- Ezt az egészet – mutattam mozdulatlan testeink felé. – Miattam ütött el minket az a hülye autó. Ha nem megyek utánad, ha nem durran el a fejem...

Nagyot sóhajtottam, és dühösen töröltem le a könnyeimet.

- Skyler – egészen közelről hallottam Aiden hangját. – Nem a te hibád. Ha bárkit is hibáztatni, vagy utálni akarsz, csak az is én lehetek.

Erre csak még dühösebb lettem.

- Ugyan már Aiden! Ne beszélj hülyeségeket! Én voltam a figyelmetlen, én léptem ki az útra, te pedig totál őrült vagy, hogy utánam ugrottál.

- Skyler – megragadta a vállamat, és maga felé fordított. – Nem csinálnám másként, százszor is újra kiugranék hozzád.

Tátott szájjal néztem, a levegőt egyre inkább kapkodtam, és féltem, hogy a gépeim is gyorsabban fognak pittyegni ettől, de a testemen semmi sem változott.

- Miért mondod ezt?

- Azért mert... - megnyalta a száját, és nagy levegőt vett. – Mert sosem kellett volna elhagynom téged! Hatalmas hibát követtem el, és hidd el, rengeteget ostoroztam magam emiatt az elmúlt két hónapban.

Hátrébb léptem tőle, ő pedig fájdalmas arcot vágva engedett el.

- Hogy érted ezt? Neked nem kellettem, ezért szakítottál velem...

- Tévedsz!

Most már tényleg nem értettem, mit akart mondani.

- Légyszi magyarázd el, mert totál hülyén érzem magamat épp.