Egy léleknyi nyár

12/3. Fejezet

Augusztus 20.

Végre valami jó hír!

Ma reggel az orvos azt mondta anyának, hogy javult az állapotom, és sok esély van arra, hogy hamarosan felébredek a kómából. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez hallani, és épp úgy sóhajtottam fel, kint anyu. Mégis ott motoszkált bennem az, hogy mi van, ha mégsem? Ha egyszer csak egyről a kettőre annyit romlik az állapotom, hogy a gépekről is lekapcsolnak?

Bár már lélegeztető gépre nem volt szükségem, helyét egy oxigén maszk vette át, és mintha valóban könnyebben vettem volna a levegőt. A bordáim is összeforrtak, és az arcomon is halványultak a hegek, a karomról is lekerült a gipsz, egyszerű kötést raktak rá helyette. Szépen lassan, fájóan lassan, de lépésről lépésre jobban lettem. Még a szín is kezdett visszatérni az arcomba. Ám a tehetetlenség továbbra is gyötört. Nem sok mindent tudtam tenni a saját egészségem érdekében. Viszont a remény egyre inkább növekedett bennem.

Bárcsak szólhatnék valakihez! Bárcsak látna valaki!

Nagyot sóhajtottam és jobb híján a perceket kezdtem el számolni.

Tíz perc, harmincöt másodperc. Harminchat. Harminchét...

Felkaptam a fejem, az ajtóra néztem.

Josh lépett be rajta mosolyogva. Felcsillant a szemem ezt látva.

Mosolyog! Végre újra mosolyogni látom!

Aztán rájöttem a mosolya okára is. Aiden lépett be mögötte, kezében egy csokor virággal.

- Szia, Skyler nyuszi – lépett az ágyamhoz Josh.

Lehajolt, és puszit nyomott a homlokomra.

- Jól nézel ki. Legalábbis jobban, mint eddig.

Annyira jó volt látni, hogy visszatért belé a jókedv, ám még nem volt a régi.

Aiden közben a vázába tette a csokrot, majd leült az egyik székre. Megfogta a kezem és elmosolyodott.

- Szia, Sky – szinte suttogva mondta ki a szavakat. – Tényleg jobban néz ki – fordult Josh felé.

- Az orvos is azt mondta, hogy javult az állapota.

- Igen, beszéltem én is Mrs. Evens- szel.

Josh elkezdte belülről rágni a száját, és csücsörített. Ezt általában azt jelenti, hogy mondani akar valamit, csak még nem döntötte el, hogy valóban kimondja-e. Végül megdörzsölte a szemét és egy sóhaj kíséretében Aid felé fordult.

- Miért nem mondtad el neki, hogy OCD-d van, haver?

Aiden összeszorította az állkapcsát és nyelt egyet.

- Mert egy idióta vagyok.

Josh röviden felnevetett.

- Ezt én sem tudtam volna szebben mondani.

Kisebb hallgatás után folytatta.

- De most komolyan! Fogalmam sincs mi a fene ütött beléd! Nem járnánk itt, ha elmondod neki. Félre ne érts, nem téged hibáztatlak a baleset miatt, de basszus Aid... ismered Skylert, nem ijedt volna meg ettől az információtól.

- Talán nem is az ő reakciójától féltem, hanem a saját magamétól – válaszolta hosszas némaság után.

Josh lenézett a padlóra, félre hajtotta a fejét. Ilyenkor látszik, hogy mennyire jól és milyen régóta ismerik egymást. Aidennek nem kellett jobban kifejtenie a dolgot, mert ebből az egy mondatból is értette mit szeretne mondani Aid. Én csak sejtettem. Talán attól félt, hogy ha megtudom, akkor mindig a reakcióimat figyelte volna, bármit tesz, vagy mond. Megszállottan figyelt volna ezekre, csak még inkább felerősítve ezzel a betegségét.

- Tudom, hogy elszúrtam, Josh. Hidd el, ha visszamehetnék az időbe, elmondanám neki.

Josh ránézett, és a vállára tette a kezét, halványan elmosolyodott.

- Tudom, tesó. Ha felébred, elmondhatod neki.

De hisz már tudom... ohh, hát persze. Aiden nem mondta el Joshnak. Nem baj, jobb is így, valószínűleg őrültnek nézte volna.

Aiden halvány mosollyal az arcán bólintott, miközben körül nézett a szobában. Ebből tudtam, hogy ő is erre gondol, és még most is engem keres a szemével.

Josh telefonja megrezdült, mire sietősen előhúzta a zsebéből.

- Katy nem soká itt van, lemegyek elé.

Jelentette ki, és már ki is viharzott a szobából.

Heves reakcióját látva összehúztam a szemeimet.

Mi a fene Josh?

Már majdnem rákérdeztem Aidennél, hogy mizu velük, de aztán rájöttem, nem sok értelme lenne.

Ám nem is volt szükség a kérdésemre. Aid röviden felnevetett, és megrázta a fejét.

- Tudom mire gondolsz most, Sky. Nos... úgy tűnik akaratunkon kívül sikerült összemelegítenünk őket. A nyáron sok időt töltöttek együtt, miután Josh egyáltalán rávette magát arra, hogy kilépjen a házból, és amíg mi...

Elharapta a mondat végét, és nyelt egyet.

Amíg mi kómában voltunk

Nem kellett nagy tudomány ahhoz, hogy kitaláljam a mondat másik felét.

De már csak én fekszem öntudatlan állapotban.

Az ablakhoz sétáltam, hátha megpillantom a bejáratnál Josht és Katyt. Ösztönösen nyúltam a függöny felé, hogy elhúzzam, de természetesen fölöslegesen...

Vagyis...

Aiden felkapta a fejét, és felém nézett.

Megállt a levegőben a kezem, tátott szájjal bámultam a függönyt. Bár nem húztam el, de kicsit mintha... meglengett volna.

- Te is láttad, Aid? – a homlokomhoz csaptam.

Minek kérdezgetem?

- Sky? – állt fel Aid, a szeme az ablak környékén cikázott el-vissza.

Te jó ég, ő is látta!

- Remélem, hogy te vagy, és nem egy másik szelemhez beszélek. Sky, csináld még egyszer!

Visszafordultam az ablakhoz, és felidéztem, mit is csináltam az előbb. Másodjára is meglengettem a függönyt.

A szám elé kaptam a kezem, és újra Aid felé fordultam.

Elmosolyodott, ezúttal öröm is volt a mosolyban.

- Sky! Ez egyértelműen jó jel!

Visszaült, és megszorította a kezem.

- Nagyon remélem, hogy nem soká felkelsz – motyogta, és puszit adott a kézfejemre.

Meghallottam Katy csacsogását, és pillanatokkal később meg is jelent Josh-sal együtt.

Kézen fogva.

Széles vigyor ült ki az arcomra, és melegség töltötte el a szívemet.

Istenem, de édesek!

A boldogságom most már két dologból fakadt.

Végre tényleg hinni tudtam abban, hogy felébredek.

Következő publikálás: augusztus 25

Puszi a hasatokra!

-Tunderpocok99