Egy léleknyi nyár

12/2. Fejezet

Augusztus 10.

Megint kimaradt két nap. Döbbenten néztem a naptárat.

A fenébe! Ez tuti nem jelent jót!

A tehetetlenség volt a legrosszabb. Semmivel nem tudtam hozzájárulni ahhoz, hogy felépüljek. Dr. Saltzman minden nap bejön, van hogy többször is, de arcáról nem tudok leolvasni soha semmit. Néha állít valamit a gépeken, a nővérek pedig átkötözik, és valami cuccokkal kenegetik a sebeimet.

A mai napon meglepően sok látogatóm volt. Reggel anya és apa együtt érkezett, és egész jól meg is voltak, aminek örültem, legalább támogatni tudják egymást ebben az időben. A beszélgetésükből megtudtam, hogy anya délutánra kérte magát a munkába, apa pedig öt nap múlva repül haza. Ezek szerint addig nálunk „lakik".

Mikor indulni készültek, utánuk mentem. Nem akartam még, hogy elmenjenek. Az előtérben összetalálkoztak az orvassal és meg is állították.

- Doktor úr! – kezdte anya. – Kérem, megtudná mondani, hogy Skyler állapota javult-e?

Dr. Saltzman összeszorította a száját, amiből arra következtettem, hogy nem jelent jó jelt.

Elkezdte lapozgatni a mappáját, szemüvegét feljebb tolta az orrát.

- A sérülései szépen gyógyulnak, ám az életfunkciók... változóak.

- Ez mit jelent? – kérdezte apa.

- Nincs életveszélyes állapotban, viszont nincs kizárva egy esetleges agyhalál sem.

Anya élesen szívta be a levegőt, és a szája elé kapta a kezét, apa szintén ledermedt.

- Sajnálom Mr. és Mrs. Evens. A legjobbakat kívánom Skylernek, hisz előtte még az egész élet.

Apa rebegett valami köszönöm félét, majd távoztak.

Agyhalál

Bele sem mertem gondolni.

Hirtelen pánik lett úrrá rajtam, és beletúrtam a hajamba.

- Istenem! – kiáltottam fel, és fejemet a plafon felé fordítottam. – Legyen már vége! Ne játszadozz velem, vegyél magadhoz, vagy add vissza az életem, de ezt így nem bírom!

Kétségbeesetten néztem körbe, de senki még csak felém sem pillantott.

- Valaki! Akárki! Nézzetek rám!

Változatlanul senki sem érzékelte, hogy ott vagyok.

A szemem könnyekkel telt meg, én pedig hagytam, hogy végig gördüljenek az arcomon.

Már majdnem teljesen összeomlottam, mikor a lift csengője megszólalt, majd kinyílt. Kezeimet leengedtem, és levegőt kapkodva néztem, amint Aiden lép ki belőle Miles kezét szorongatva.

- Miles. Miles!

Megindultam, feléjük, de egyikük sem nézett felém, még Miles sem.

- Miles, hallasz engem? Vagy esetleg látsz?

Mosolyogva felpillantott Aidenre, aki halványan viszonozta a gesztust.

- Otthon áthívjuk majd Johst focizni?

Aid szempillái megrezdültek, amit az öccse nem szúrt ki, én viszont igen. Nem tudom, Josh vajon milyen állapotban lehet most, hogy legalább Aident visszakapta. Biztosan nagyon megkönnyebbült.

Követtem őket a szobába, amiben már csak én feküdtem. Annyira elveszettnek néztem ki a felszabadult hely miatt. Túl nagy szoba volt már így, csak nekem.

- Szia, Sky – mondta halkan Aid.

- Szia, Sky! – utánozta Miles, csak épp majdnem hogy ordítva.

Oda szaladt az ágyhoz, és felpattant a székre.

- Ez a tiéd! – mondta, és egy szál vörös rózsát helyezett a mellkasomra.

Észre sem vettem, hogy nála van. Aiden is oda sétált, mosolyogva elvette a virágot, és a Josh által behozott vázába helyezte.

- Itt jobb helye lesz, rendben, öcskös? – borzolta össze Miles haját, mire a kisfiú sértődötten lökte el a kezét.

Aid körbe pillantott a szobán egy sóhaj kíséretében.

Engem keresett. Semmi kétség e felől.

Leült a másik székre, és újra az öccséhez fordult.

- Figyu Miles? Mit szólnál hozzá, ha játszanánk egy kicsit?

Miles szemei rögtön felcsillantak, és hevesen bólogatni kezdett.

- Király! – folytatta Aiden. – Nézz körül a szobában, és mond el, hogy mit látsz!

Hát persze! Aiden azért hozta magával Miles-ot, hogy ő hátha lát majd, és így esetleg kapcsolatba tudok lépni vele.

Miles vigyorogva végig nézett a szobán.

- Szekrényt, lámpát, széket, TV-t – sorolta fel sorban az ajtótól kezdve. – Polcot, ablakot, csipogó gépet, ágyat, és Skylert!

Megdobbant a szívem, és Aid szeme is villant egyet.

- Hol látod Skylert?

- Gyerünk, Miles! Kérlek! – sugalltam felé.

De ő az ágyra mutatott.

Csüggedve fújtam ki a levegőt, és Aid vállai is süllyedtek pár centit.

- Biztos, hogy csak ott látod?

Miles még egyszer végig futtatta a pillantását a szobán, végül vigyorogva bólintott.

- Rendben – sóhajtott fel Aid, és megdörzsölte a szemeit.

Most láttam csak, hogy mennyire kimerültnek tűnik. Vajon álmatlan éjszakái vannak? Vajon miattam?

- Aid, Skyler mikor fog felébredni? – kérdezte Miles.

- Hamarosan, öcskös – mosolygott rá.

- Alig várom már! – csapta össze a tenyerét, mire én is elmosolyodtam.

Előhúzott a Thomas, a gőzmozdonyos hátitáskájából egy piros kisautót, amit elkezdett ide-oda tologatni az ágyam szélé, miközben tipikus kisfiús kocsimotor hangot imitált.

Aiden meredten bámulta, az arcáról már semmit sem lehetett leolvasni. Kényszeresen újra, és újra megérintette ugyanazt a pontot a karján.

Az OCD-je

Hihetetlen, hogy e miatt szakított velem. Tényleg azt hitte, hogy őrültnek titulálnám miatta? El kellett volna mondania. Akkor most nem járnánk. Ahogy ebbe belegondoltam, újra az arcát fürkésztem, és arra gondoltam, talán ő is ugyanerre gondolhat.

Nem, nem hibáztathatom őt! Az én hisztim, és figyelmetlenségem miatt ütött minket el Cara.

Cara

Vajon mi lehet vele? Aid nem említette, én meg persze nem tudom megkérdezni...

Mindegy is, nem akartam arra a nőszemélyre még csak gondolni sem.

Aiden és Miles egészen estig maradtak, amiért hálás voltam. Így nem éreztem magam annyira egyedül.

Még mindig nem tudtam, hogy vajon fel kelek-e még valaha, de kezdtem egyre inkább elveszteni a reményt.

Bocsánat a két nap késésért, de ez most így alakult.

Puszi a hasatokra!

-Tunderpocok99

Következő publikálás: augusztus 20.