Egy léleknyi nyár

4. Fejezet

Dermedten álltunk, és lebámultunk a feltehetőleg kómában lévő testünkre. Kórházi hálóingben feküdtünk mozdulatlanul. Aiden állapotát már felmértem, a sajátomat viszont nem. Lassan kezdtem el lépkedni, elhaladva Aid fekvő, mozdulatlan alakja mellett. A torkom összeszorult, és szaporábban kezdtem el kapkodni a levegőt. Meghökkentő volt látni a saját, megtört, horzsolásokkal teli testemet. Sötét barna hajam túlságosan is fakónak tűnt, lehunyt szemem elrejtette barna íriszeimet, az apró szeplőim pedig sokkal sötétebbeknek tűntek sápadt arcomon. A homlokomon, és a bal szemem körül csúnya lila folt éktelenkedett, nyakmerevítőt rögzítettek rám Az én arcomon nem oxigén maszk volt, hanem egy cső vezetett le a számon keresztül kitudja hova. A takaró alól kiláttam, hogy a bordáim körül is kötés volt, a bal alkaromon és a jobb bokámon pedig gipsz. A jobb karomba infúziót vezettek.

Úgy éreztem menten elkap a pánikroham. A szívdobogásom gyorsult, a levegőt még gyorsabban vettem, mire arra lettem figyelmes, hogy az ágyam melletti gép is gyorsabban kezdett el pittyegni.

Úristen, mindjárt szívrohamot is okozok magamnak

Aid mögém sétált, és megérintette a karomat. Összerezzentem és felé fordultam.

- Ez nem lehet igaz.

- Nyugodj meg! Még mindig összeköttetésben vagyunk a testünkkel. Ezért reagál most is.

Tudtam, hogy igaza van, de basszus! Épp kívülről nézem a haldokló testemet! Mégis hogyan kéne megnyugodnom?

- Te hogy csinálod? – kérdeztem tőle.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Azt hiszem még nem fogtam fel teljesen.

Elfordult tőlem, vissza az ő teste felé. Egy fokkal jobban nézett ki, mint az enyém.

- Miért tetted? – kérdeztem halkan.

- Mit? – nem fordult felém.

- Miért ugrottál utánam a kocsi elé?

Erre már megfeszültek a vállai és szembe nézett velem.

- Hogyhogy miért? Talán hagytam volna, hogy elüssön?

- De hisz el is ütött! És így magadat is veszélybe sodortad. Nézz csak ránk! – mutattam a mozdulatlanul fekvő testeinkre – Ez rohadtul nem normális! Haldoklunk, Aiden! Abban az állapotban vagyunk, hogy a lelkünk elhagyta a testünket! Szellemek vagyunk!

Komolyan nézett rám, és pár másodperc után megszólalt.

- Akkor sem hagyhattam, hogy meghalj.

Megráztam a fejem, és kikerültem, hogy elhagyhassam a szobát, de akkor egy orvos lépett be rajta. Visszahátráltam, és elengedtem. Bár valószínűleg át is tudott volna menni rajtam...

A testemhez tartott, és a gépeket kezdte el nézni. Gondoltam riasztott, hogy gyorsabb lett a szívverésem.

Hirtelen újabb hangokat hallottam az ajtó felől, és a szám elé kaptam a kezem mikor megláttam ki jön be rajta.

Anya arcán patakzottak a könnyek, és vagy 10 évet öregedett az arca, mióta ma reggel utoljára láttam. Valószínűleg a hír miatt. Egy nővér kísérte, pontosabban szaladt utána.

Anya megállt az ajtóban és először Aidenre nézett. Kikerekedtek a szemei és hozzám hasonlóan a szája elé kapta a kezét. Majd tekintete tovább vándorolt rám. Végigfolytak a könnyeim, bár ez a testemen nem látszódott. Anya lassan az ágyamhoz sétált, és lerogyott a mellette lévő székre. Óvatosan kezébe vette az infúziós kézfejem.