Egy léleknyi nyár

8. Fejezet

Július 15

Néztem a híradót, de még mindig nem volt semmilyen hír sem a gázolónkról. Igazán tudni akartam, hogy melyik beteg barom hagy ott az út szélén két félholtra gázolt tinédzsert.

Nagyot sóhajtottam, és visszamentem a kórterembe. Alig léptem be, Aiden behúzott és szorosan magához ölelt úgy, hogy a karjaimat sem tudtam mozdítani, mivel azok teljesen a testemhez szorultak.

- Jézusom, Skyler!

Lefagyva és értetlenül álltam, majd megpróbáltam hátra lépni, mire végre észrevette magát, és eleresztett.

- Jól vagy? Hol voltál? – szegezte nekem a kérdéseket a vállaimat fogva.

- Aiden – ráztam le magamról a kezeit -, mi bajod van?

Lassan leeresztette a kezeit és az ő arcára is értetlenség ütött ki.

- Sky...

- Hmm? – sürgettem.

Hátrált két lépést és végig nézett rajtam.

- Eltűntél tíz napra – nyögte ki. – Tíz egész, kicseszett napra!

A hajába túrt és nagy lélegzetet vett.

Értetlenül húztam össze a szemeimet. Eltűntem tíz napra? Ezt meg hogy érti? Hogy tűntem volna el? Lehet, hogy kezd megzavarodni?

Rám nézett, és látta a tudatlanságot az arcomon.

- Észre sem vetted? – nézett rám meglepődve, mire lassan megráztam a fejem. – Eltűntél tíz napra, Skyler.

- Nem – rajtam most már gyorsabban a fejem. – Az nem lehet. Itt voltam végig, ahogy te is.

Aggodalmasan nézett vissza rám.

- Nem – mondta szinte suttogva. – Nézed meg a naptárat.

Mutatott a két ágy között lógó, sima fehér naptárra, amit még anyu hozott be, és mindennap kiikszeli az adott napot.

Oda fordultam, és közelebb léptem. Valóban tizenötödike volt.

Eltátottam a számat, és kikerekedtek a szemeim. Hirtelen Aiden felé fordultam és tettem felé egy lépést.

- Ez meg hogy lehetséges? Hogy tűnhettem el tíz napra, ráadásul úgy, hogy nem is emlékszem rá?

Éreztem a feltörni kívánkozó pánikot a gyomromban.

Aiden elcsigázva nézett rám.

- Nem tudom. A tested... a gépek... és nem is tudom mi történt, de hirtelen minden elkezdett gyorsan pittyegni, és Dr. Saltzman sietett be három nővérrel, és fura orvosi kifejezéseket használtak. Utána meg kicserélték az infúziódat.

Döbbenten hallgattam.

- Jézusom, Sky! Annyira fehér volt a bőröd, és aztán eltűntél, és már attól féltem, hogy...

Itt befejezte, és a fekvő testemre nézve nagyot nyelt. Én csak bámultam a padlót, és kattogott az agyam.

Majdnem meghaltam? Hogy a fenében nem érzékeltem ebből semmit sem? Se egy hosszú alagút, a végén fénnyel, se egy rohadt lobogó tűz kapu. Ennyi lenne az élet? Egyszer még vagyunk, utána meg csak megszűnünk létezni?

Oda sétáltam a testemhez, Aid pedig követett. Semmi szokatlant nem látta rajta. Mármint a helyzetemhez képest... Pont ugyanúgy festett, mint mikor utoljára láttam.