Egy léleknyi nyár

6. Fejezet

Július 1.

Három nap telt el a baleset óta. Három napja bámulom a mozdulatlan testemet, és próbálom szuggerálni, hogy megmozduljon, és valahogyan visszajuttatni oda a lelkemet. Három napja az egyetlen személy, akivel beszélni tudok, az Aiden. Három napja nézem, hogy anyu mindennap bejön, és vörösre sírja a szemeit. Mikor bejön reggelente, már eleve piros, duzzadt arccal érkezik, mikor távozik, még rosszabb a helyzet. Anyu, aki mindennap tökéletes sminkkel lép ki csak a házból, három napja smink nélkül jön be a kórházba, hogy az eszméletlenül fekvő lánya mellett üljön órákon keresztül.

Aiden szülei is mindennap bejönnek, viszont ők nem maradnak annyira sokáig. Milest azóta nem hozták magukkal, amit megtudok érteni, hisz nem tesz túl jót egy négy éves lelkének, ha látja a kómában fekvő, tehetetlen bátyját, akire mindig is felnézett és nagyjából isteníti Aident.

Az nap egyikük sem jött be, bár tekintve, hogy szerda volt, valószínűleg mind dolgozni mentek. Ha minden igaz, akkor így is kihagytak két napot, és nem engedhették meg maguknak, hogy továbbra is szabadságra menjenek miattunk.

Az orvos nagyjából óránként bejár, és mindig jegyzetel magának. Mi ilyenkor némán állunk és nézzük, amint leolvassa a gépekről az adatokat, és megnézi a sebeinket. Egyik alkalommal, mikor épp a testemet vizsgálta, mögé léptem, és meglestem mit ír a lapjára.

2020.07.01. A beteg állapota egyelőre változatlan.

Ennyi.

Elhúztam a számat, bár nem igazán vártam nagy áttörést három nap után. Hátrébb léptem, átkaroltam magam mindkét kezemmel, és néztem, amint Dr. Saltzman elhagyja a szobát.

- Mit írt? – kérdezte Aid.

Nem néztem rá, a padlót bámulva ráztam meg a fejem.

- Hogy nincs változás.

Nem válaszolt. Nem is kellett. Nem vártam tőle vigasztalást, sem reménykeltő szavakat. Nem hülye, látta milyen állapotban vagyunk, és három nap nem fogja megváltani a világot. Mégis olyan, mintha már időtlen idők óta így lennénk.

Nem próbálkoztunk azóta felkelteni magunkra a figyelmet sem. Ha netalán, valamilyen csodából kifolyólag valaki észrevesz minket, azt úgy is tudni fogjuk. Nem beszélgettünk sokat Aidennel, ami inkább nekem köszönhető. Ő jó párszol próbált beszélgetést kezdeményezni velem, de nem volt kedvem hozzá. Sem Aidenhöz, sem a beszédhez.

Délután kettő felé érkezett meg aznap az első látogatónk. Katy lassan lépett be a kórterembe, Fekete haja szoros lófarokba fogva, fekete pántos felsőt viselt, farmer rövidnadrággal, és magas talpú szandállal. A mellkasához kapta a kezét, száját szorosan összeszorította. Lassan levette a sulis hátizsákját, és az Aiden melletti székre tette.

- Nem is tudom, mit mondjak – kezdte. – Talán azzal kezdeném, hogy sziasztok.

Idegesen felnevetett, és én is így tettem. Aidnere pillantottam, aki szintén mosolygott, mikor észrevette, hogy nézem, felém fordította az arcán. Még szélesebben kezdett el mosolyogni, bár tudtam, hogy csak jobb kedvre akar deríteni, és igazából ő is teljesen tanácstalan volt azzal kapcsolatban, hogy felfogunk-e ébredni valaha.

Katy átsétált a két ágy közé, és az enyém melletti széket úgy fordította, hogy mindkettőnket lássa.

- Bocs, hogy csak most jöttem. Akartam hamarabb, már akkor, mikor aznap megtudtam mi történt – nagy levegőt vett, és jobb kezével a tarkóját és a nyakát kezdte el dörzsölgetni. Mindig ezt csinálja, ha ideges. – Voltam is itt, de az orvosok azt mondták, egyelőre csak a családtagok látogathatnak titeket.