Egy léleknyi nyár

12/4. Fejezet

Augusztus 25.

Anyu ma nem jött be.

Vajon mi lehet a gond? Történt vele valami? Vagy már lemondott rólam? Nem akar többé látni?

Délután kettő volt, de eddig csak az orvos nézett be, illetve Connor és James.

Aiden egy órája érkezett, mikor a fiúk meglátták, úgy döntöttek távoznak. Leült és megfogta a kezemet. Egy pillanatra mintha éreztem is volna, de aztán úgy voltam vele, hogy biztos csak képzeltem. Aid hosszasan a gondolataiba merült. Egyszer csak nagy levegőt vett, és körülnézett a szobában.

- Itt vagy, Skyler?

Az ablakhoz léptem, és alig láthatóan, de meglengettem a függönyt.

Aiden szeme rögtön odaszegeződött és nyelt egyet, majd elmosolyodva megrázta a fejét.

- Tisztára, mintha az Odaát egy részében lennénk.

Ennek hallatán én is elmosolyodtam.

Valóban olyan volt.

Beleharapott az alsó ajkába, és az arcomra nézett.

- Képeld, Sky! Talán nem tőlem kéne megtudnod, de... felvettek téged a Brownra.

Teljesen lefagytam. Hogy felvettek? Jézusom!

Felvettek!

Boldogság töltött el, majd... mérhetetlen szomorúság. Semmit sem ér, hogy felvettek, ha kómában vagyok.

Mintha Aid is ezt mérlegelte volna, elkomorult az arca, és megköszörülte a torkát.

- Édesanyád értesítette az egyetemet az állapotodról. Azt mondták várnak a helyeddel, ameddig csak tudnak, de ha évkezdésig nem kelsz fel...

Összeszorította a száját.

- Fel fogsz kelni – fejezte be végül.

Ekkor olyasmit láttam a szemében csillanni, amit még az orvosnál sem láttam.

Őszinte hitet. Őszinte hitet abban, hogy igenis fel fogok ébredni.

Gőzöm sincs hogyan képes erre, valószínűleg még nálam is jobban hisz ebben.

Elképzeltem, hogy felkelek. Hogy kinyitom a szemem, felé fordulok, rámosolygok és...

És mi lenne azután?

Tudom, hogy szakított Carával, és hogy nem is szerettem igazán. Emlékszem, hogy az volt az utolsó szava hozzám, hogy „szeretlek", mielőtt felébredt.

De én vajon mit érzek? Eddig még el sem gondolkodtam ezen.

Visszamennék hozzá?

De olyan sok fájdalmat okozott.

Viszont csak OCD-je miatt hagyott el.

De annyit sírtam miatta.

Mert minden túl tökéletes volt, és totál váratlanul ért a szakítás.

Elhagyott.

De igazából nem akart.

Azt hiszem, tényleg kezdek bekattanni...

Kitérek a saját kérdéseim elől?

Igen.

Aiden lehunyta a szemeit, hüvelykujjával a kézfejemet simogatta, miközben egy megnyugtató dallamot kezdett el dudorászni. Nem ismertem fel, de nagyon fülbemászó volt. Mintha ha csak tudtam volna, hogy nem tudom mit dúdol, egy pillanatra abba hagyta, amíg válaszolt.

- Anya mindig ezt dúdolgatta, mikor kiskoromban nyugtalan voltam, vagy ideges. Miles is beválik. Igazából fogalmam sincs, mi a dal címe, és szerintem anyának sem, de remélem tetszik.

Megint belekezdett, nekem pedig igen, nagyon tetszett. Behunytam a szemem, és csak hallgattam és hallgattam. Egyre inkább kizártam mindent, a szoba eltűnt, én pedig egyre közelebb éreztem magamat Aidenhöz.

Húzott maga felé. Egyre csak közelebb és közelebb, míg már szinte magam mellől hallottam, a szememet nem mertem kinyitni.

Egy láthatatlan kéz kezdte el rángatni a mellkasomat. Kiakart valamit tépni onnan. Fájd, de én nem arra figyeltem, csakis Aiden mély, rekedtes hangjára. Végül már levegő után kellett kapkodnom, a mellkasom továbbra is szorított, a szememet továbbra is szorosan csukva tartottam.

De nem bírtam tovább.

A szemeim kipattantak, én pedig levegő után kaptam, mint aki napok óta nem jutott hozzá.

Az első, amit éreztem a fájdalom. Mindenem fájt. A második a kényelmetlen matrac alattam, és a semmit sem érő takaró.

Bazi sok fény tolódott a szemembe.

Mi a fene van már?

Tompán hangokat hallottam magam mellől, így megpróbáltam arra fordítani a fejem. Hunyorogtam a mellettem kuporgó alakra, aki azt hiszem hozzám beszélt, de nem értettem jól a szavait. Viszont végre felismertem.

Aiden Smith.

Bocsánat a csúszásért.

Puszi a hasatokra!

-Tunderpocok99