Miután elmondta nekem | EKHMV-trilógia II.

third

Az új emberek néha változást hozhatnak. Vagy barátokká alakultok, vagy szerelmesek lesztek egymásba. Végtelenül. Ez mind csak rajtatok múlik. Viszont egy valamit sose felejts el; egyik kerítés sincs kolbászból.

Minden embernek lehetne gonosz oldalai. Senki alól nem tudok kivételt tenni. Ha tudnék, igazán kivételes egyed lenne az illető. 

A mai nap hozott egy új embert az életembe, és a tudatalattim nagyon is jól érzi, hogy ővele még lesz egy-két kellemetlen pillanatom - aztán ki tudja, lehet kellemeset fogok benne csalódni. Sajnos mostanság nem nagyon bízom meg az új arcokban. Ilyenkor Barron annyira tud hiányozni, hogy érzem azt az elviselhetetlen fájdalmat végigterjedni a torkomban, a szívemig tud hatolni. Mintha egy kisördög ki akarna bújni a mellkasomból, és feszítene ott. 

Szoktam vele álmodni, talán túl sokat is. 

Megint érezni egy kis ideig, hogy ölel, puszikat ad a homlokomra, néha szenvedélyesen, lágyan, érzékien megcsókol. Vagy együtt nevetünk random hülyeségeken, mosolygunk egymásra.

Vágyom arra az intimitásra, ami köztünk volt Barronnal. Azok a tekintetek, az érintések... mintha egy új világba csöppentett volna, ahonnan a kiút csak egy rossz ember, és egy rossz cselekedet lehetett. 

És nagyon nagy kár, hogy az élet adott egy kiutat, amit én nem akartam. Nem szándékoztam kilépni ebből a rózsaszín ködből, ami csakis a kettőnké volt. Túl szomorú a vég.

– Ne nézz úgy rám kérlek, mint akit mentem felfalnál. Köszönöm. – Mondja Sean, miközben jegyzetel gyűrött füzetébe. Szép a kézírása, mintha a régi korból látnék egy novellát, amit még ki sem nyomtattak.

– Te meg ne tűnj ennyire ellenszenvesnek. – Morgom, mire leteszi a tollát, és rám tekint. Összeráncolja homlokát, és elfordítja oldalasan a fejét.

– Szerintem ne kívánd leszűrni, hogy milyen vagyok, amikor még semmit sem tudsz rólam. – Kezd ideges lenni. Hogy őszinte legyek, fiatalabbnak néz ki, amikor mérges.

– Oké. Mit szólsz egy közös ebédhez? – Enyhítek a hangnemen, hogy egy kicsit nyugtathassam a kedélyeket.

– Legyen. De csak azért, mert tudom hogy nem vagy ilyen gonosz. – Valóban? Gonoszabbá lettem, mint te azt hinnéd, kölyök.

Az óra végeztével kicsit enyhült a hangulatom. Mostanság túlságosan előítéletes vagyok az újakkal szemben. Nem mintha a barátom halála után ez nem lenne akkora probléma, csupán nem jutok tovább, nem tudok rendesen továbblépni. Túlságosan szeretem Barront ahhoz, hogy egykönnyen túl tudjak lépni azon ami kettőnk közt történt. 

Miután összepakoltam, Sean társaságában elindultunk az étkező felé. Út közben egy kicsit csendesebbek voltunk egymással, bár nem is bánom. Nem keltettem akkora feltűnést. Bár a pletykagépek még most is dolgoznak, ki tudja, miféle ostoba kitalációkkal mossák ki a többi tanuló fejét. Ámbátor ez nem az én dolgom. Pont nem érdekel ki mit gondol rólam, az ő gondjuk ha nincs jobb dolguk annál, minthogy bárkit kibeszéljenek egymás háta mögött.

Benyitok az ebédlőbe, mögöttem a félénk fiú. Szőke feje kicsit sem virít a helyiségbe beszűrődő fény miatt. Jó nagyok itt az ablakok, tágasabbá teszik ezt a porfészket. Semmi kedvem nincs itt lenni, viszont jó lesz végre enni valamit. Éhes vagyok már.

– Mit eszel? – Kérdezi tőlem Sean, én pedig mosolygok.

– Szerintem együnk valami lightos kaját. Az itteni konyha nem olyan fergeteges, mint te azt gondolnád. – Világosítom fel, majd azt látom hogy elviharzik a másik irányba, a menüsor felé.

Miközben ő elment ennivalót választani kettőnknek, én keresek egy - a többi embertől távoleső - helyet magunknak. Leülök, és türelmesen várom a fiú érkezését. 

Közben nézelődök. Mintha egy teljesen új környzetbe csöppentem volna bele. Minden és mindenki annyira más mióta Barron nincs velünk. Sokak kimérten viselkednek, míg valaki egyre jobban szarik az életre. 

Barron az az ember volt, aki könnyen befolyásolhatóvá tett az iskolából rengeteg fiatalt.Meglepő volt, mikor hozzám olyan emberien, és odaadóan közeledett. Mintha nem akart volna többé konfliktusokat vagy drámákat átélni. Bár ez érthető volt Emily és Sally halála után. Drogozott, cigizett, széttetoválta az egész testét, nyak tetejétől a bokájáig.

Barron egy túlélő volt.

– Meghoztam a tízórait. Szereted a kakaós csigát? – Szakítja meg a gondolatmenetemet Sean. Felnézek rá, majd óvatosan bólintok egyet.

Szépen leül, megigazítja a gyűrődött ujjatlanját és a tálcát maga elé húzza. Kiegyenesedik, vesz egy mély levegőt, és pislant párat. Talán így készül fel eme kissé kellemetlen beszélgetésre.

– Szóval, te mióta jársz ide? 

– Egészen kilencedik óta. Nem költöztünk igazából soha sem, Glenwoodban éltem mindig is. A családom nem tudta volna elképzelni máshol a megélhetést. – Mesélem. Sean meglepődötten figyeli a mesémet.

– Én Lynwoodból költöztem ide. Nem messze van innen, de mégsem tudunk abban a házban maradni. Sajnos a gyámügyes dolgok miatt kénytelenek voltunk elhagyni az ottani életünket, és egy teljesen másik városban kezdeni egy másikat. A szüleim üzletemberek voltak. Éppen egy tárgyalásra tartottak New York-ba, amikor is az autóval balesetet szenvedtek. Valaki szándékosan beléjük ment, ezzel teljesen lesodorták őket az útról. A nővérem lett a gyámom, ezután. – Magyarázza nekem a monológját Sean. Voltaképpen nagyon sajnálom, hiszen nem tehet arról, ami történt. Nem szeretem magamban, hogy ennyire a szívemen viselem mások sorsát. – És vannak barátaid? Barátod, vagy ilyesmi?

Oh már csak a barát témától tartottam. Baszki, baszki, baszki!

– Vannak barátaim, természetesen. Mind nagyon befogadóak, és kedvesek. Majd ha szeretnéd, bemutathatlak nekik. Barátom, barátom. – Muszáj köhintenem egyet, különben azonnal elkezdenék sírni. – Volt barátom. Barron Emerynek hívták. Nehezen indultunk, de aztán mikor egyenesbe jött a kapcsolatunk, a rá irigy barátai és az exem, Cole lelőtték Őt. Alig történt ez három hete. – Regélem Seannak. Látja a szemeimben a keserű, és felemésztő fájdalmat.

– Nagyon sajnálom. Akkor pontosan tudod milyen elveszteni egy igazán fontos személyt. 

Letettem a kezemet az asztalra. Ránézett, majd rátette az övét is.

Furán éreztem magamat miatta, de teljesen lenyugtatott az érintése. Ugyan akkor iszonyatosan furcsa, és kellemetlen volt.

Megint elkapott egy rossz érzés, hiába vettem mély levegőket, nem tudtam kontrolálni magamat.

Újra Barront látom magam mellett, éreztem ahogy a hátamat cirógatja bal kezével közben vigyorog. Ha oda nézek, biztosan elájulok.

Éreztem Barron közelségét, mintha tényleg itt lenne. A legközelebbi képkocka az, hogy a fülemhez hajol és belesúgja; 

– Sose engedj el, bébi. Kérlek.

Nem, nem engedlek el. Soha nem foglak elengedni, édes.

Lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Mély lélegzetvétel és egy köhintés kellett hozzá.

– Minden okés? – Kérdezi Sean aggódó hangon. Bólintok. Nem kell tudnod a képzeleteimről. 

Elveszi a kezét, majd elkezdi enni a péksüteményt. Körbenézek, de megakad a szemem Cole rohadt Newman visszataszító fején.

Mi. A. Jó. Isten.