Miután elmondta nekem | EKHMV-trilógia II.

fourteenth

– Mondd, miért építettél magad köré fel egy nagy falat? Mit akartál ezzel elérni? Hogy senki ne tudjon segíteni rajtad? – Miközben én állok egy helyben, Barron folyamatosan kerülget engem. Mintha ideges lenne valami miatt, amit még ő maga sem tud. És talán, tudni sem akarja. 

– Azért tettem ezt, mert nem akartam hogy bárki is áttörje és kárt okozzon nekem. És neked. Mégis sikerült neki. Szerintem már igazán mindegy, hogy mekkora körülöttem a fal, sosem tudok rajta átmászni. – Felelem. Megáll előttem, majd meglepetten keresi a tekintetemet. 

– De át lehet. Csak ha leugrassz a tetejéről, megsérülsz. Ajánlom neked, hogy kezd el inkább áttörni, mielőtt kiabálni kezdik a nevedet, annyira el leszel veszve. Csak jó tanács, bébi. Tudod nagyon jól, hogy nem akarok neked rosszat. Sosem akartam. – Elmosolyodik. Túlságosan is igaza van. Hogy lehet mindig ennyire bölcs?

Csak én vagyok ennyire hülye, hogy sosem hallgatok rá. De fordított helyzetben ő is ezt tenné. Vagy visszatérne a káros dolgokhoz, amikbe menekült Emily után. 

– Barron, én nem félek leesni onnan. Csak egyszerűen nem akarok. Mert nem akarok mást, csakis téged. – Ha ő bölcs, akkor én meg leszek őszinte. Mellette minden olyan egyszerűnek tűnt. De talán az a rózsaszín felhő elvakított teljesen, és most ezért szenvedek annyira nélküle. 

Közelebb lép, majd végigmér tetőtől talpig. Elmosolyodik a látványban, megcsóválja a fejét, majd egy nagy levegővétel után megfordul. 

– Egyszer még találkozunk. De addig se felejts el engem, kérlek Manó. – Mondja. Mikor megpróbálnám hátulról átölelni, egyszerűen szertefoszlik.

És én felébredek. Hiszen ez egy álom volt. 

Kapkodom a levegőt, a pulzusom az egekben van. A leggyorsabbik módon felülök, és realizálom hogy éppen Barron szobájában vagyok, és mikor az órára pillantok szembesülök azzal, hogy hajnali 5 óra van éppen. Hosszas álom lehetett, ha eddig nem riadtam fel. De legalább láthattam őt.

Már egyszer álmodtam Barronnal, de az nem ilyen volt. Most olyan kusza minden, hogy szinte fel sem tudtam még dolgozni semmit abból, amit mondott nekem. A fal mellettem már akkora, hogy nincs is olyan magas létra, amivel ezt át lehetne mászni. És mindez csak azért van, mert nem vagyok képes tovább lépni Barronon. 

Úgy döntök, hogy lemegyek a nappaliba, s iszom egy pohár vizet, hogy le tudjak nyugodni. Utána még egy keveset tudok aludni.

Magamra veszem Barron pulcsiját, majd kinyitom az ajtót és hosszas léptekkel lemegyek a lépcsőn. Néha már komolyan fárasztó megtenni ezt a távot. Mikor leérek, meglátom Andrewet az étkezőasztalnál, egy nagy üveg viszkit tartogat a kezében, és előtte még ebből két üveg ott áll üresen. Oh, bakker, ezt nem kellett volna.

– Mit akarsz itt? Aludnod kéne Rose. – Teszi fel ezt a kérdést. Ha nem lennénk barátok, szabályosan megutáltam volna a hangnem miatt, de ebben az esetben semmi okom nincs erre. de ezt ők tették velem, én pedig ezt tettem vele. A rohadt életbe!

– Szerintem neked kéne most lezuhanyoznod, és kialudnod magadból azt a temérdek alkoholt, amit most megittál. – Világosítóm fel, lerakja az üveget és dühösen rám néz.

– Tényleg? Te letetted az üveget azon az estén? Te miért nem tetted le azt a szál cigit a kezedből? Ne mondd meg mit tegyek magammal. Semmi jogod nincs hozzá! – Ez nem ő. A rengeteg pia beszél belőle. 

Vagy nem. Ez ő, csak sokkal őszintébb, és megfontoltabb mint szokott lenni. Talán most szembesített a valódi súlyával a helyzetemnek. Ezt én okoztam, és most miattam szenved mindenki.