Miután elmondta nekem | EKHMV-trilógia II.

fourth

Az élet nehéz egyedül.

Ha nincs melletted senki, úgy érzed magad, mint egy számkivetett egy lakatlan szigeten. Kész vagy feladni minden reményedet és közben sínylődsz, várod a vég eljövetelét. Készülsz arra, ami végre megnyugvást adhat. Nem tudod lehunyni addig a szemeid, minden nap csak egyre hosszabb. Nincsen étvágyad, egy falat sem megy le a torkodon.

Dugába dől minden, amikor körülötted minden széthullik, és semmit sem tudsz tenni ellene. Legyengülsz, és várod a végzeted.

Lehet már szellemeket is látok, olyannyira a véget szeretném. Minden látomás egyre jobban késztet arra, hogy feladjam én is, és menjek Barron után. Vele lehetnék, boldogok lehetnénk a kis buborékunkban. De jobb lenne a földi létben, és nem a mennyben átélni újra azt a közelséget.

Sean elengedi a kezemet, valószínűleg feltűnt neki, mennyire lesokkolt a látvány. Remélem most kivételesen csak szellemeket látok, és nem magát, Cole Newmant. Nem bírnám felfogni, ha ennyi idő után kijöhetett volna a börtönből. Hisz még az ügy sem zárult le igazán. 

– Szerintem jobb, ha most megyek órára. – Jelenti ki, majd sietve feláll, és távozik a kerek asztaltól. Jelenleg arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán valami értelmes reakcióval megtiszteljem az új barátomat - már ha lehet barátnak nevezni ennyi ismeretség után.

Minden kezdődött azzal az ostoba papírral, most meg szellemeket is látok, és Barront is látom teljes egészében. Kezdek teljesen megőrülni.

Felállok, és ott hagyok minden maradékot, amit meghagytam. Muszáj tudnom az igazságot, hogy tényleg ő e az, vagy csak beképzelem.

Megindulok a fiú irányába, ám mikor a tíz méteres körzetébe érek, elhalványul. Csak mosolyog, miközben engem néz. Meredten állok a foszlány előtt, és próbálom összeszedni a gondolataimat. 

Hirtelen megint egy emlék tárul elém. Mindenki eltűnik mellőlem, olyan nagy lesz a csend, hogy újra hallom kusza gondolataim.

Kívülről látom azt az eseményt, ami megváltoztatott mindent közöttünk Barronnal. Amikor Ace és Jake verekedni akartak, de Barron és Norman megállította őket. Ezt is én sínylettem meg, mint akkor és most is minden mást.

Minden teljesen befagyva. Körbe tudom járni az összes embert, aki akkor ott tartózkodott. Barron leállt a két hülyegyerekkel, miközben én a földre voltam lökve. Norman éppen futott Barronhoz, hogy megállítsa.

Aztán ez is szertefoszlik. Minden olyan rövid ideig tart, hogy csak egy szemrebbenésnyi időm van megint átélni azt az eseményt, és látni a szerelmemet.

Mikor föleszmélek, magam előtt meglátom az aggodalmas tekintettel felvértezett Normant, aki a nevemen hívogat.

– Rose! Minden oké? 

– Basszus. Nem voltam önmagam. Mi történt? – Kérdezem zavarodottan. Rettentően megfájdult a fejem, és egy kicsit szédülök is, de próbálom magamat összeszedni, amennyire csak lehet. Rose, szedd össze magad, kérlek.

– Egy pillanatra mintha teljesen elvesztetted volna magad felett az irányítást, fogtad a fejedet, és a földre nézve Barron nevét mondogattad. Kicsit félelmetes volt, meg kell hagyni. – Próbál némileg jobb kedvre deríteni. Azt hiszem, ma meglátogatom Andrewet, mert hiányzik a társasága, mostanság csak ő tud megvigasztalni. Kell egy kis Emery az életembe, ha már az akit igazán szerettem, meghalt.

– Figyelj Norman, teljesen oké minden, csak rám törnek néha ilyen... furcsa rohamok, tudod. Látom Barront, érzem az érintését, de csak pár másodpercig. Mindig mond nekem valamit, aztán szertefoszlik, mint egy ködfelhő. – Magyarázom Normannek, aki figyelmesen végighallgat. Összepréseli a száját, közben bal kezével végigsimítja vállamat.

– Remélem idővel minden könnyebb lesz. Nekem is fáj, elvesztettem a legjobb barátomat, a vezéremet. Bele sem merek gondolni, neked mennyire idegtépő lehet ez az időszak, annyira sajnálom, Rose. – Mondja, közben világfájdalmas tekintetével nézek farkasszemet. Mindenki elveszítette valahogyan a fiút. Még az is, aki semmilyen kontaktban nem volt vele.

. . .

Miután vége lett a mai napra a sulinak, gondoltam elmegyek és meglátogatom Andrewet. Még ez a néhány nap, amit nem töltöttünk együtt is pokolian hiányzik. Hirtelen Andrew lett a legeslegjobb barátom, ő ott volt, amikor senki más. Érezte ami én érzek, és ezt nem tudom elégszer megköszönni neki.

Megérkezek az Emery lakás elé. Benyitok a kapun, majd mikor a bejárai ajtóhoz érek hevesebb kopogásba kezdek bele.

Viszonylag hamar ajtót nyit Andrew, ami meglep, mert általában eltelik vagy öt perc ameddig idetotyorog a bejárathoz. Széles mosolyt ölt arcára, amikor megpillant engem. Közelebb lép, majd szorosan átölel. Borzasztóan hiányzott már ez.

– Hiányoztál Prescott. – Súgja a fülembe, miközben már emelget is.

Letesz, aztán mikor elenged, lesimítom a fehér pólómon keletkezett göröngyöket. 

– Fáradj be, csináltam limonádét. Kérsz? – Kérdezi kedvesen, rábólintok. Szeretem az ilyesfajta örömteli gesztusokat. Ilyenkor fel tud egészen dobni.

Andrew megfordul majd elviharzik a konyha felé. Az előszobában ledobom a vászoncipőmet, felakasztom a táskámat a fogasra, majd beljebb megyek a házban. Újra az a kellemes érzés fog el, mint mikor először jártam itt.

De nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg Barron szobáját - így halk léptekkel a lépcső felé veszem az irányt. Nem akarok feltűnést kelteni.

Mikor a szobához érek, mintha a szívem gyorsabban kezdene verni. Megragadom a kilincset, és kinyitom az ajtaját. Kitárom, belépek és becsukom magam mögött. 

Az ágy. Az a kibaszott ágy.

Itt történt meg az első alkalmam, ővele. Olyan mámorító érzés volt, hogy feltüzel a testem, ha rá gondolok. Kivételesen nem akarok arra gondolni, hogy ő nincs. Csak arra koncentrálok, hogy megtörtént.

Odamegyek az ágyhoz, majd leülök. Végigsimítom a két kezemmel a puha ágyneműt. Mindennek olyan illata van, mint neki volt - bár ez sem túl meglepő, hisz Barron lakott ebben a szobában.

Felállok, közben szinte mindent megfigyelek. Tisztaság van, akárcsak azelőtt. A szekrényéhez sétálok, majd elhúzom a tolós ajtót. Barron pólói, nadrágjai, és pulcsijai tárulnak elém. Kiveszek egy fekete pulóvert, felismerem, ez volt a kedvence. 

Magamhoz ölelem, és mélyen beszívom azt a kellemes illatot. Talán nem volt kimosva, mivel teljesen átvette azt a kellemes aromát, Barron parfümjének azt a citromos és mentolos illatát. De a férfi sampon és tüsfürdő illatát is érzem benne.

– Tudtam, hogy itt talállak. Csak olyan halk voltál. – Toppan be a szobába. Összerezzenek. Fogja a két pohár limonádét. 

Látja, hogy szorongatom a barátom felsőjét. Kicsit elképed, összepréseli a száját. Idelép, majd a kezembe nyomja az innivalót. Ő belekortyol a sajátjába, majd a fülemhez hajol és azt suttogja;

– Elviheted, nem haragszom meg, csak arra kérlek: vigyázz rá.

Meglepődök, de örülök, hogy végre kapok valamit, ami újból közelebb hoz Barronhoz. Legalább egy kicsit.