Miután elmondta nekem | EKHMV-trilógia II.

fifth

A tárgyak néha pont úgy tudnak beütni mint az érzelmek, a gondolatok. Legalábbis tényleg ritka az ilyes alkalom.

Ha érzed az illatukat, az állagukat, finom a tapintása, selymes az anyaga, kényelmesebben érzed magadat, vagy pont hogy érdesebb, durvább, kicsit kényelmetlénné válik a dolog. Ha valami rossz dolog történik, iszonyatosan szomorú leszel, de ha valami feldob, felvidít, máris jobb kedvedben vagy. Ugye milyen érdekes?

– Mutatni szeretnék neked valamit. Gondoltam jobb ha tudsz erről, mert egyrészt jogod is van hozzá, másrészt pedig az ilyen helyzetekben okosabban tudsz dönteni vagy gondolkodni mint én. – Magyarázom Andrewnek, aki egy bögre kávéval a kezében helyet foglal az asztalnál. A papírt felteszem a fa felületre, úgy, hogy el is tudja olvasni. Miközben elolvassa, szürcsölgeti a forró italát. 

– Rose, hogy őszinte legyek, valahogy nem lep meg. Viszont az meglep, hogy valaki még képes ez után is Barron emlékét megszégyeníteni. – Hangjában düht és elkeseredettséget vélek felfedezni, természetesen teljesen megértem amit mond, hisz hasonló véleményen vagyok én magam is.

– Ki kell derítenünk, hogy ki ez, vagy biztosan tovább fogja csinálni. Neked is jönnöd kellene mostantól suliba. – Javaslom, bár neki nem igazán tetszik az ötlet az arckifejezése alapján. De ha tudni akarja, muszáj lesz neki. Feláll, a papírt közben fogja. Visszamegy a konyhába, és beleteszi a mosogatóba a bögrét, s visszatér hozzám.

– Az egy mocskos dolog, hogyha valaki ezt csinálja, de nincs gyomrom visszamenni abba a porfészekbe. De belátom lassacskán, hogy igazad van. – Morogja. Végre valaki elhiszi nekem, hogy itt tényleg megint nem oké valami.

Szája apró résere nyílik, fejét pedig lehajtja, és az asztal sík lapjával néz farkas szemet. Mintha szemeiben könnyeket látnék, de annyira lógatja az orrát, hogy nem nagyon tudom megítélni.

– Egyetlen rohadt okot mondj nekem arra, amiért visszamenjek a Brookwoodba. Kérlek. – Motyogja nekem a férfi. Köhintek egyet, majd kihúzom magamat, nyelek egy jó nagyot, próbálom én is visszafojtani a könnyeimet. 

Az érzékenység egy szar dolog ilyenkor. De senki nem tehet arról, ami megviselt. 

– Tudod miért gyere vissza? Szükségem van rád, Andrew. Mindenkinek szüksége van rád, és nélküled tényleg nem megyünk semmire. – Szipogok. Andrew felnéz rám, majd megtörli a szemét. Fölegyenesedik, és két kezét összefonja formás mellkasa előtt. 

– Oké. Meggyőztél. 

Felállok, röptében betolom a székemet és odasietek hogy átölelhessem. Váratlanul éri a dolog, de mégis viszonozza az ölelésemet. Fejét ráhajtja a vállamra, és finoman szorít magához.

– Mi lenne velem nélküled... –Suttogja.

És velem mi lenne nélküled Andrew Emery.

Kezdem az Emeryket kiismerni. Átlagos életük van, viszont nem túl mindennapi a személyiségük. Ők túlélők, nem akármilyen fából faragták őket. Barron védelmezőbb volt mindig is, mint Andrew, de ő pedig sokkal érzelmesebb. Mindegyikükben megvan az, ami a másikban nincs, és pont ezért olyan jók mindenkivel. Barron volt az életem, Andrewnek pedig rengeteg mindent köszönhetek. Megmentett a teljes lelki haláltól, ott volt nekem. Ott voltunk egymásnak a legeslegnagyobb gyászok közepette is.

Elenged, majd megfogja a két kezével a vállamhoz ér. Megsimítja őket, majd egy felvidult mosoly kíséretében elindul a lépcső irányába. 

Merő kíváncsiságból követem csupán, tudni akarom hogy mit fog tenni. Folyamatosan rettegek attól, hogy valaki meghal, főleg mindezek után. Senkit nem akarok elveszíteni többé ilyen könnyen. A legnagyobb csalódás lenne, teljes a lelki összeomlás. Csalódni viszont csak az tud, aki valaha hitt is valamiben. Én hittem abban, hogy egyszer minden jóra fordul, s nem kell terrorban élnem többé. Aztán mégsem lett így, ezt dobta a gép nekem. Az ember néha megfeledkezik a halálról, ha egyéb kellemetlenségei adódnak.

Ez így van velem is. Nem érdekel ha meghalok; csak menthessem meg azokat akiket igazán szeretek ezen a világon. Barront is meg akartam menteni, de kudarcot vallottam. Ez a legfájóbb pontom jelenleg. Oldalba szúr a gondolat.

– Lesz egy buli pár nap múlva Andyéknél. Ha gondolod, gyere el. – Szerénykedik a férfi. Azt hiszem, el kellene mennem, mivel sehova nem mentem el az elmúlt két-három hétben. Csak gyászolok, mint valami öreg özvegyasszony. Bár a lelkem teljesen megöregedett.

– Ha te is ott leszel, akkor megyek. – Mondom, Andrew bólint. Gondoltam hogy elmegy. Igaza van, nem lehet örökké gyászolnom. Se neki, se nekem. Mi rossz lehet abban a buliban, végülis. Iszunk, és kikapcsolódunk.

– Persze hogy ott leszek. Lyla hívott meg, de néküled nem megyek el. Sosem akarlak magadra hagyni. – Tudatja, majd finoman mosolyog. Visszasomolygok rá, szeretem ha ennyire őszinte. 

Sosem szerettem a hazugságokat. A hazug embereket sokan éltetik, de sosem értettem, miért. Mindig árad belőlük az üresség. Azért teszik ezt, mert félnek az igazságtól. Gyávák mind.

. . .

Eltelt pár óra. Andrewel nagyon jól elütöttük az időt. Beszélgettünk, csináltunk vacsit magunknak, s időközben elmesélte hogy Bill és Elizabeth üzleti útra mentek, plusz még egy kis időt maradnak hogy tudjanak gondolkodni. New York-ba mentek.

Én is elmentem volna Barronnal megnézni azt a nagy várost. Sajnos nem tehettem meg. Kézen fogva végigsétálni a Times Square-t micsoda élmény lett volna. Bármit adnék, ha átélhetném azt az élményt. De már nincs miért próbálkozzak, ha Barron elment.

Ilyenkor lelassul az idő körülötted. Telnek a napok, a hetek, a hónapok de te semmit nem tudsz tenni ezellen. Csak visszasírod azokat a napokat, azokat a boldog napokat, amiket vele tölthettél. De sosem lehet már újra a tiéd. Mindent megadnál, csak hogy látsd újra a te szíved választottját. De helyette a lelked apró szilánkjait próbálod összeszedni majd egyberagasztani hogy újra egy normális és kiegyensúlyozott életet tudj élni.

Ritka rossz egy érzés, ha a ragasztó közben nem tudja megfogni a darabokat és elenged. Az meg pláne förtelmes, ha az erősebb ragacs sem segít. Lőttek neked. A lelkednek már annyi. 

Ugye milyen elkeserítő egy érzés? Ugye? 

Én is tudom, hogy nem könnyű feldolgozni. Viszont egyszer muszáj lesz, vagy felemészt, magával ránt. Valahogy egyszer túljutsz rajta, még ha iszonyatosan nehéz is lesz. Muszáj, vagy örökre meg leszel pecsételve, egy érzelmi roncs leszel.

Ez vagyok én is. És egy darabig még ez is leszek. Kurva nehéz a változás, jól tudom. De egyszer ezen is túljutok, mint minden máson. Átbotladozom majd az életemen, ahogy Barron is tette régebben. Ahogy Andrew, ahogy Bill, Elizabeth és még sokan mások tették azt.

Egyszer majd megtanulom elfogani a sorsomat.