Miután elmondta nekem | EKHMV-trilógia II.

tenth

Már képtelen vagyok eldönteni, hogy valóságban élek, vagy ez egy rossz vicc egyszerűen. Minden annyira összefolyik. Igazából lehet, hogy ez a menny, csak visszaemlékezem azokra a pillanatokra, amik megpecsételtek engem.

Minden annyira zavaros. Teljesen kiestem e világ kezei közül, mintha engem a pokol tartana, de még is lábujjhegyen állok. Nem akarom, hogy magával ragadjon az a forró tűz, amit porrá égetheti testem minden apró porcikáját. Nem akarom ilyen könnyen feladni. Ez a leggyávább kiút minden helyzetből. 

Akik így képesek mindent félredobni, azok beszarik és lusták. Érdemes küzdeni, hisz, mindenből van kiút. Még abból is, aminek a vége túl messze van tőled. Ne add fel. Ne add fel, Rose.

Fázom. Nincs rajtam takaró. 

Hol vagyok?

Azt hiszem másnap reggel van. Kinyitom a szemeimet, szinte kiégeti a retinámat az erős napfény, ami bejön a tiszta ablakon keresztül. A hasamon fekszem, majd megfordulok.

Meztelen vagyok teljes mértékig. Semmi nincs rajtam. A ruháim mellettem hevernek a földön. A másnaposság uralja a testemet, a migrén miatt szinte fel sem tudok kelni. Elnézek a bal oldalamra, mellettem Chris és Abby fekszik. Szintén nincsenek felöltözve. Jézusom... mit tettem?

Az utolsó kép amire emlékszem, az Barron és a szenvedélyes csókunk. Nem, nem, nem. Barron halott, Barron nem lehetett itt velem. A tőlem jobbra lévő éjjeliszekrényen feles poharak sokasága, néhány szál cigi és egy öngyújtó van. 

Undorom támad, a szagom akár egy hajléktalané. Bűzlöm a sok alkoholtól, és a füsttől. Úgy érzem, menten behányok, így a lehető leggyorsabban fel is pattanok ebből az ismeretlen ágyból. Most muszáj a hazajutásra összpontosítanom, nem szabad erre gondolnom, ami itt történhetett.

Valójában, fingom sincs mi történt.

Amint felállok a látásom nagyon elhomályosodik. Hirtelen belecsöppenek egy jelenetbe. Iszom sorjában az Everclear-t, de már annyit megittam, hogy szinte az egész palack hiányzik. A cigis doboz üresen tátong. Látom magamat, ahogy ki vagyok szolgáltatva, ahogy mindenki az én szerencsétlenségemen nevet. Látják, mennyire elkeseredettségemben iszom azt a felest. Mennyire mélyen szívom azt a cigarettát.

– Oké Rose, most szépen felmegyünk, és alszunk egy kicsit. – Kacarászik Abby, majd kiveri a kezemből a poharat. Morcosan, egyben kábán ránézek.

– É-s ha é-n nem ak-ar-ok menni? – Már beszélni is nagyon-nagyon nehezemre esik. Fogalmam sincs mennyi idő lehet, minden érzékemet elvesztettem. Chris is feláll, majd erőszakosan felkap. Persze próbálok szabadulni erős szorításából, de nem enged. Tűzforró karjaiban elálmosodom, így egyszerűen beleesek az álmaim kavalkádjába.

Csak durva rázkódásokat érzek, aztán mintha befektetnének egy ágyba. Utána már tényleg kiesik minden. Magával ragad az álmok és az alkohol fárasztó hatása. Még esetleg annyit érzek, hogy az ablakon bejövő hűvös miatt didergek, és mintha a csupasz bőröm érintkezne az ágyneművel. 

Magával húz a forróság, mintha sivatagban lennék, és vízért küzdenék minden egyes másodpercben. Számban érzem a sós izzadságot, a szememet marja, hiába van becsukva.

Nem vagyok saját testemnek az az uralkodója.

Remegő kezem emel vissza a valóságba, azonban tényleg patakokban folyik rólam a víz. Mintha tegnap éjjel minden más volt. Nem érzem magamat biztonságosan - tekintve, hogy mellettem két meztelen fiatal fekszik Chris és Abby személyében.

Megkeresem a ruháimat, amik a szobában szét szórva találhatóak meg. A lehető legsebesebb módon felagattom őket magamra, összekapkodom a mobilomat, s a táskámat, elindulok halkan a kijárat felé.

Remélem senki ismerős arccal nem fogok találkozni, különben nagy lebukás lesz. Abban az egyben teljesen biztos vagyok, hogy sem Andrew sem Sean nem keresett az elmenetelük után. Basszus, Seanra hallgathattam volna. Akkor nem történt volna meg mindez. A gyász vezérelte minden gondolatomat, és teljesen elvakította a józan eszemet az egész helyzet. Olyan buta vagyok, és ha tényleg történt valami olyan amit nem tudok lemosni magamról? 

Oh, Barron. Miért mentél el?

Nélküled minden olyan üres, és kilátástalan. Ha nem vagy velem, teljesen elveszettnek érzem magam. Mindig a kezedben tartottál mindent, és szerettem azt a biztonságot, amit nekem nyújtottál. Szerettem benned az irányításmániádat, a keménységedet, de a lelkedbe látni volt a legjobb. Tudatni nap mint nap, hogy mennyire szükségem van rád, még akkor is, amikor fent vagy a fellegekben.

Most már tényleg megértettem a tetoválásának jelentését; szárnyalnunk kell a szabadságért. És milyen igaza is van. Ő végre szabad, nem nyomasztja semmi, nem parancsolgatnak neki, nem köti meg senki a kezét. Biztosan élvezed, édes. Hiányzol. Jó lenne még egyszer látni téged, és érezni a mennyei illatod, ami minden alkalommal levett a lábamról. Azt a csodálatos mosolyod, ami felvidított még a legrosszabb napjaimon is. Melletted megbírkóztam bánattal, örömmel, gyásszal, fájdalommal. Te megtanítottál mindenre, ami szükséges volt ahhoz, hogy talpra tudjak állni, és megvédeni magamat. 

De mind hiába ez a sok tudás amit szereztem, ha újra érzem azt a folyamatos szúró érzést az egész testemben, de legfőképpen a szívemben.

Ám most ez a gondolatmenet tényleg kizökkentett a való életből. Az ágy előtt állok, és a földön észreveszek egy fényképezőgépet. Hogy került ez ide?

Nem akarom megtudni, és nem vagyok olyan kíváncsi hogy bele is merjek kukkantani. Csak szabadulni akarok ebből a gyomorforgató helyiségből. Megfordulok, s kinyitom a fából készült szobaajtót. Mikor kilépek innen, hirtelen megcsap a friss nyári levegő. Még az a hatalmas szerencsém, hogy hétvége van és nem kell sietni az iskolába, különben már haza is mehettem volna. 

Így menjek haza? 

Fontolgatom, mivel anya biztosan ki lenne akadva rám, apa egyenesen fel lenne háborodva a szagom miatt. Talán még fel is képelne. A szabadságomban olyan feltétel volt, hogy ne igyak annyit, és ne... drogozzak. Mi van, ha Abby adott valamit? Bele sem merek gondolni.

Amikor leérek a lépcsőn, szembe találom magamat a heves munkában álló diákokat, zömük takarít, néhányan a fotelon ücsörögnek és beszélgetnek - gyanítom, ők biztosan itt laknak. Mindegyik egy igazi jó gyereknek néz ki, nem bulizós fajták. 

Megállok, lesimítom a pólómat, próbálom kerülni a feltűnést. Hirtelen érzek valakit magam előtt. Nagyon ismerős az illata, árasztja magából testének hőjét. Ez Barron. Nem lehet más.

– Hát megint mit tettél magaddal? Miért nem vigyázol magadra... hisz, megígérted nekem, bébi. – Mély baritonja miatt végigfut egy kellemes borzongás a gerincem mentén. Felnézek, majd Barron igéző szemeiben látom meg magam. 

Borzalmasan festek. Akár csak egy ázott kutya.

Mikor pislantok párat, Ő eltűnik. Helyette Sean alakja rajzolódik ki, és előttem telleget vézna karjával. Mantrázza a nevemet, és kétségbe esett fejével engem is megfélemlít.

Na basszus! Majd szépen kérdőre von, hogy mit keresek itt másnap reggel is.