Miután elmondta nekem | EKHMV-trilógia II.

twenty-sixth

Olyan homályos minden. Egy fekete folyosón vagyok, aminek a végén egy hófehér ajtó áll. Minden olyan kusza. Elindulok az ajtó felé. Mellettem az elmúlt időszak képei tátonganak, és mintha emlékeimet sok televízió játszaná le sorra. Több a rossz mint a jó.

Minél többet maradok, annál jobban nyomaszt ez a hely.

A fehér ajtó kinyílik, Barron lép ki rajta. Ruhája tiszta vér, mögötte Cole és Abby sorakoznak. Mindegyiknel arcán egy diadalmas mosoly fekszik. Barronon csak kimerültséget sugároz.

- Talán nem elhagyta minden reményét? - Kérdezi lenézően Cole, Abby röhögni kezd. Ocsmány vagy, ezt nem vitatom.

Elkezdek menni felé, de mikor odaérnék, szertefoszlanak. Csak a hűlt helyük marad ott.

De az ajtó bezárul, és nincs kulcsom ahhoz hogy ki tudjam nyitni.

Egyszer csak kinyitom a szemem. Didergek, mint a nyírfalevél. Barron ágyában fekszem, de csak egy póló és egy alsó van rajtam. Mióta fekszem itt?

Csak a saját levegővételemet hallom, és az utca zaját. Olyan nyugodtnak tűnik hirtelen minden.

- Rose! - Kiált fel Barron. Itt támad az ágy felett, és nem győz könnyes szemeivel kimutatni boldogságát. De akkor mennyi ideig voltam kiütve?

- Mi... mi történt? - Bágyadt tekintetem igyekszik erőssé válni, ami nehézkes feladatnak bizonyul. Izmaim el vannak macskásodva a sok fekvéstől.

- Látomásod volt, és elájultál. Három napja fekszel mozzanatlanul. - Leül az ágy szélére a barátom. Bal kezével a felé eső lábamat elkezdi finoman dörzsölni hogy a vérkeringést épségben tartsa ott.

- Érdekes volt. Abby és Cole is megjelent előttem. Beugrott egy jelenet arról az éjszakáról, de semmi más ezeken kívül. Kavarodott lett az agyam hirtelen.

Mikor próbálnék felülni, de sajogni kezd a fejem. Soha nem éreztem még ilyen gyengének magam. Mintha egy tonna súlyt emeltem volna fel. Kimerítő ez a sok stressz, a sok aggódás. Elég volt.

Kotródj a pokolba, Abby Walker.

- Csak óvatosan. Az orvos szerint is pihenned kell. - Mondja Barron. Kicsit zavarodottan nézek igéző szempárjába.

- Mikor volt itt orvos? - Kérdezem. Barron elsimít az arcomból egy kósza tincset. Érzem, ahogy kezd az erő visszatérni belém. Érintése egyszerűen felvillanyoz.

- Amikor elájultál, kihívta apa az orvost. Nem sokkal azután érkezett meg, hogy Abby távozott. Rögtön cselekedett. Még ő sem akar elveszíteni téged, maga mondta. - Mosolyog rám. Arrébb csúszom, majd Barron lefekszik mellém. Védelmezően magához ölel, belélegzi az illatom, s lehunyja a szemeit. - Mi lenne velem nélküled. - Suttogja bele a hajamba. Közelebb kúszom hozzá, minden üres teret ki akarok tölteni ami köztünk van.

- Visszagondolva elég nevetségesen viselkedtünk egymással, nem gondolod? - Kérdezem tőle vicces hangnemben. Kuncogni kezd.

- Hát, ebben igazad van drága. Még mindig kérdőjeles az az időszak számomra. - Válaszolja. Igen Barron, nekem is. - Talán csak féltem attól, ami jó lett volna nekem. Valójában Emily soha sem volt annyira egyszerű eset, kicsit kattant volt már akkor is. De szerettem benne, hogy nem hétköznapi, hiszen én sem voltam az.

- Ő nem szeretett téged. Abban biztosíthatlak hogy nálam jobban senki nem fog szeretni. Soha. - Pismogom neki, mire jobban ölelni kezd. Nem akarok megint aludni, de mellette az ágyban csak ezt lehet. Véd mint egy várfal. Én vagyok az ő várában a rabul ejtett királynő. Innen nem szabadulok soha - és nem is akarok.

. . .

- Ideje elindulnom. - Mondja Barron, miközben fekszem mellette. Kérdőjeles arcommal próbálom érdeklődésemet kimutatni.

- De mégis hova akarsz menni?

- Tetováltatni. Megmutatom, hogy mit. - Tetováltatni? De hova, ha minden porcikája tele van varrva?

Az íróasztaláról felkap egy mintát, ami egy rózsát ábrázol, mit körbevesz egy kígyó. Illik Barronhoz, és a jelentésével is képben vagyok. A kezembe nyomja a lapot, és elmosolyodik.

- És mielőtt kérdeznéd, az angyalszárnyak közé varratom. Ott mindig jó helye lesz. Gondolom az a kedvenced. - Ecseteli derűsen. Szinte olvas a gondolataimban. Ha szeretné, nem állíthatom meg benne.

- Gondolom nem fog megkottyanni a többi ezer tetoválásod után. - Kacagom. Megcsóválja a fejét, és mindezek után dob a homlokomra egy csókot.

- Hamarosan itthon vagyok. Ne menj sehová. A doki pár percen belül itt lesz, hogy megvizsgáljon. Dumálj vele, jó fej. - Mondja, s rövidesen el is viharzik a szobából. Máris üresnek érzem magam.

Visszafekszem rendesen az ágyba, és magamra húzom a paplant. Kifejezetten jól esik ez a meleg, ami körbevesz. Egy burokba vagyok zárva.

Kopogást hallok, egy idegen nyit be hozzám. Gondolom ő az a bizonyos orvos.

- Nahát, Miss Prescott. Ébren van. - Állapítja meg a középkorú férfi. Jó kondiban van, ha nem tudnám hogy orvos, biztosan egy testépítőnek ítélném meg. - Dr. Nathan Woods vagyok. - Kezet nyújt, lerakja a táskáját és leül Barron székébe az íróasztalához.

- Örvendek. Rose Prescott. - Válaszolom. Kedvesnek tűnik, de nem vagyok abban az állapotban, hogy igyekezzem mindenkivel jóban lenni, a barátomon kívül.

- Nos kisasszony, úgy tűnik jobban van. Fáj esetleg még a feje? - Kérdez ki gondosan, alaposan. Nemlegesen bólintok. Valamit ír a jegyzetfüzetébe, és elmosolyodik.

- Ön mióta ismeri Billt? - Kérdezem kíváncsian. Rámnéz, és szétnyílik széles szája. Lerakja tollát.

- Tudja, mikor Sally született, akkor fogadott fel engem Mister Emery. Gondolta, hogy jó hatással lehetek Andrewra és Barronra, így sokszor jártam ki mint egy beszélgetőpartner. Külön kérdezgettem őket a napjukról. - Meséli. Közben nosztalgikus arcával próbál határozottságot sugallni. - Aztán mikor Miss O'Connell meghalt, sokszor jártam Barront kezelni. Pánikrohamai voltak, fájdalomcsillapítókat iratott fel velem. Érdekesnek találtam azt, amikor fecskendőket találtam az íróasztalán. Még a függőségét sem titkolta el senki elől. Nem félt a haláltól, bátor fiú. Aztán az utóbbi időben javulni véltem az állapotát. És rájöttem miért. Hisz a kisasszony itt van mellette.

Miket meg nem tudok. Jó társaság az úr. Szívesen beszélgetek vele.

- Mesélt nekem a drogozásról, a dohányra is rá volt szokva. Rendszeresen ivott. Megviselte a gyász. Reménykedtem abban, hogy rám hallgatni fog, és jobb útra tér.

Csak mosolyog. Mikor az órára pillantok, látom hogy egy óra eltelt azóta, mióta Barron elment. Remélem hamarosan visszatér.

- Nos, higgye el nekem; nagyon is szereti magát. Akit Barron szeret, azt nem engedi el soha egykönnyen. És a kisasszonyt nagyon-nagyon szereti. - Tájékoztat, közben elrakja az iratait és a műszereit.

- Köszönöm hogy ezt elmondta nekem. És a fő kérdésére válaszolva: nem fáj semmim sem, kellemesen érzem már magam. Csak egy kis pihenés és rendben leszek.

Barron benyit, becsukja maga mögött az ajtót. Hirtelen egy kicsit megriadok. Gyors vagy, nagyon gyors.

- Oh, Dr. Woods, jó újra látni. - Köszön neki Barron, kezet ráznak.

- Mister Emery, éppen menni készültem. A barátnőjevel minden a legnagyobb rendben, testileg és lelkileg is. Egy kis pihenés, és rendbe jön. - Mondja, majd biccent és távozik innét.

Miért érzem, hogy rá még szükség lesz?