A sötétség bekebelez

16. Még mindig

Gothmog POV

- Te is azt láttad, amit én hiszek, hogy láttam? - Hallom meg magam mellett az ork hangját, nem sokkal azután, hogy a főnökék elhagyták a barlangot. Mi pedig mind a ketten a barlang kijáratát nézzük, még amikor válaszolok akkor is.

- Igen azt láttam. - Sóhajtok egyet, kikerülve a transzból, amit a főnök és az új maia párosa okozott.

- Szereti őt. A főnök szereti azt a maiát. Még sose láttam őt ilyennek, pedig már akkor is furcsa volt, mielőtt elvitték a valák. A fenébe is, mi mindig is furcsák voltunk, de ez még ahhoz képest is furcsa volt. - Dől hátra a földre az ork, egy nagy sóhajtás társaságában, mint akinek elege van a világból.

- Igazad van. Tényleg szereti, akármilyen meglepő is ez, de ez csak az lehet. - Értek egyet barátommal és bajtársammal, aki azóta velem van, hogy megépült Angband, még régen, korszakokkal ezelőtt.

- Őszinte leszek, egy kicsit irigy vagyok rá. - Erre az ork felé fordulok, aki lehunyta a szemeit, és meglepetten nézek rá.

- Ugyan miért? Pár száz éve még azt mondtad, hogy te ugyan nem akarsz szerelmes lenni, meg hogy ott fulladj meg, ha az leszel. - Húzom fel a szemöldököm, megismételve barátom akkori szavait.

- Tudom, tudom. - Néz rám a szemeit forgatva. - De megváltoztathatom a véleményem nem? - Tekintetében furcsa fény csillan, amit nem tudok hova tenni, én pedig csak a fejem rázva elmosolyodok.

- Persze, hogy meg. - Kuncogom aztán. - Mesélj, ki rabolta el a nagy Azog szívét? - Kérdezem kicsit keserédes ízzel a számban, ahogy én is elfekszem a barlangban, kényelembe helyezve magamat. Amióta ismerjük egymást ez a kedvenc közös helyünk, ide rajtunk és a főnökön kívül senki sem jön. Még emlékszem, ahogy az ork először a kezemet fogva rángatott el ide, a lelkesedésre a szemében, a boldogságra és az izgatottságra a hangjában. Akkor is ugyanígy feküdtünk és bámultuk a kristályokat, mintha más nem is létezne ezen a világon, csak mi és a barlang, igen akkor még a sárkányok sehol se voltak. Akkor még Melkor úr csak gondolkodott rajtuk, azóta viszont kész nagy család lettek. Ez a hely azonban azóta is a mi titkos helyünk Azoggal, ami annyira nem is titkos, csak egyszerűen a miénk.

- Muszáj róla beszélnem? - A kérdés meglep, mindig elmondunk mindent egymásnak, nem értem most miért nem akar róla beszélni, így felé fordulok. A sima fehér arc fintorba van torzulva, a tekintete a plafonon, még csak rám se néz, ami egy újabb furcsaság.

- Ha nem szeretnél nem kell. Sose erőltetem tudod. Legutóbb se erőltettem, bár annak már sok sok éve. - Hunyom le a szemem és vonom meg a vállam. Komolyan mondtam, nem fogom firtatni a dolgot, ha nem érzi jól magát, hogy erről kell beszélnie.

- Hé, Gothmog... - Csak egy hümmögéssel adom tudtára, hogy figyelek rá. - Te ugye mindig velem maradsz, mindegy mi történik? - Elmosolyodok erre a kérdésre, és megint rá nézek, a tekintete kíváncsi és könyörgő egyszerre.

- Ne kérdezz ostobaságokat. Akkor se tudnál elmenekülni előlem, ha akarnál, tünde. - A megnevezésre, ahogy mindig most is mérgesen megvillan a szeme. Oh, hogy én hogy szeretem azt a tekintetet, mint a legtüzesebb lávató, a legszebb láng és csak nekem szól.

- Még jó hogy nem akarok maia! - Húzza egy félmosolyra az ajkait, amivel csak azt éri el, hogy hozzá akarjak érni és melegedni kezdjen az arcom és izzadni a tenyerem.

- Mondtam már, hogy nem vagyok maia. - Fordítom el a fejem, hogy ne rá koncentráljak, hanem a fejem fölött a kristályokra, nem szabad rá koncentrálnom, mert még elvesztem a fejem a végén. Azonban nem könnyíti meg a dolgom, mikor meglátom az arcát a fejem fölött. A fehér arc, a rövidre vágott tüsis hófehér haj amit, ha úgy állítana azt hinné róla az ember, hogy kopasz és azok a mély vörös szemek, amik szinte elvarázsolnak.

- Csinálhatsz bármit Gothmog! Nekem akkor is a maiám maradsz. - A szavaira kitágulnak a szemeim. - Na, mi lett a nagy Gothmogban benne ragadt a szó? - Vigyorog rám gonoszul, ahogy közelebb hajol hozzám, nekem pedig minden idegemmel arra kell koncentrálnom, hogy ne mozduljak meg. - Állíts meg, ha sok vagyok! - Incselkedik, én pedig lehunyom a szemem és szabadjára engedem a mágiám, ami fekete füstként teríti be a barlang alját. Az ork eltávolodik tőlem, én pedig nem is tudom hogyan, de neki háttal a barlang másik felére kerülök. Két kézzel karolom át magam és hunyom le a szemem, a fogaim csikorgatva.

- A fenébe is. - Morgom az orrom alatt.

- Gothmog, mi történt? Nem szoktál ilyen lenni. A mágiád sokkal zavarosabb, mint a megszokott. Hé, Goth! Hallasz? Nekem elmondhatod, a legjobb barátod vagyok. - Érzem meg a kezét a vállamon, amitől megfeszülök, mire eltűnik a kéz. - Oh! Velem van baj. Nyögd már ki, ha nem válaszolsz, nem tudok segíteni maia. - Mordul rám, de hallom az aggodalmat a hangjában. Hirtelen fordulok sarkon és nyomom a férfit a sziklafalnak. Közel hajolok az arcához és még mindig vicsorogva szólalok meg.

- Megőrjítesz! Az őrületbe kergetsz! A mágiám megbolondul a közeledben és... - Lehunyom a szemem, arcomon a kétségbeesés lesz úrrá, ahogy enyhítek a szorításon. - Hallgatni akarom, ahogy beszélsz, ahogy viccelődsz, ahogy morogsz, hozzád akarok érni, a közeledben lenni. Magadba bolondítottál tünde. - Sóhajtom végleg elengedve őt. Már éppen készülök hátra lépni, mikor elkapja a ruhámat és vissza ránt.

- Nem vagyok tünde és szint úgy! - Morogja a fogai között, majd hirtelen magához ránt és már csak azt veszem észre, hogy csókolózunk, nem is foglalkozva a barlangban lakó sárkányokkal.

Eru POV

Figyeltem, láttam, ahogy telt az idő. A gépem, amit elindítottam forog magától, de por került a tökéletes gépbe. Nem ezt kellett volna tennie, nem ez volt a dolga. Neveld meg, nem pusztítsd el. Igyekszem ott segíteni, ahol tudok, ott mellette lenni, ahol lehet, de az én hatalmam is véges. Nem változtatgatok sok dolgon, mert nem jut el a világ oda, ahova kell. Csak remélni tudok, remélni, hogy gyermekeim nem mind ilyenek, hogy képesek befogadni, hogy képesek őszinték lenni és képesek szeretni. Homály fellegei gyülekeznek Arda felett és csak idő kérdése, hogy a vihar lecsapjon. Azt pedig még én se tudom megjósolni, hogy mekkora károkat fog ez okozni. De talán egy kis lökés a jó irányba nem árt, egy kis lépés, hogy ne maradjanak egyedül, egy kis éteri segítség.