A sötétség bekebelez

28. Az elfeledett vala

- Akaratlanul is észrevettem, hogy mióta elvesztetted a gyűrűt, amit csináltál Númemorban megint fested a körmöd. - Lép mellém Melkor. - Az én gyűrűm nem elég jó?

- Dehogy is nem! - Nézek rá ijedt tekintettel. Nem az a baj, hogy nem szeretem a gyűrűjét, csak a másik gyűrűt direkt úgy csináltam, hogy az ő jelén kívül mindegyiket elfedje, így akkor amikor még meg volt nem kellett használnom a lakkot. Most meg muszáj. - Imádom a gyűrűt Mel! Hiszen te csináltad nekem és ez azt jelenti, hogy hamarosan mi is házasok leszünk. Egyszerűen csak hiányzott már a lakk, annyit volt úgy, hogy megszoktam. - Vonom meg a vállam, mire a valám felkacag és átkarolja a derekam.

- Már azt hittem meggondoltad magad és mégse akarsz hozzám jönni. - Súgja a fülembe.

- Ilyenre ne is gondolj! - Jelentem ki és összefonom magam előtt a karjaim, majd elnevetem magam. - Szeretlek, Mel! - Suttogom valáriaiul. - Áh, ott vannak öcsédék! Vajon ma hova mentek? - Kérdezem csak úgy magamtól, ahogy a kastélyba tartó szerelmespárt nézem.

- Kargoth azt mondta megmutatja neki a Magányos hegyet. Amúgy hallottad, hogy a tündéknek és a törpöknek sikerült lebeszélni az embereket arról, hogy megtámadjanak minket? - Erre meglepetten nézek fel szerelmemre.

- Tényleg? Ez csodás hír. - Biccentek egyet elégedetten.

- Igen. Úgy néz ki az, hogy mindig segíteni akartál nekik meghozta a gyümölcsét. Tegnap levelet kaptam a gondori királytól, amiben arra kért, hogy lépjünk kereskedelmi kapcsolatba. - Magyarázza.

- Nem rossz ötlet, de lehetne, hogy az esküvőnkig várjunk vele? Azt még szeretném csak magunk között megtartani. - Pillantok fel rá könyörgő szemekkel.

- Ahogy szeretnéd, titta nár nin (kis lángom)! - Ad egy puszit a hajamra. - Na menjünk köszönjünk az öcsémnek! - Engedi el a derekam, majd elindul a vár belseje felé.

Az elkövetkező napok teljes nyugalomban teltek, mármint az esküvői készülődéseket leszámítva, amivel minden ork és balrog el volt foglalva. Manwë segített nekem és azt hiszem Melkornak is kiválasztani egy az alaklomhoz illő öltözetet és beleegyezett, hogy összead minket. Így nem csoda, hogy már nagyon vártam a napot, amikor végre egybe kelhetek a szerelmemmel. A hét végére tűztük ki az alkalmat és ahogy szerettem volna csak az országunk népe tudott a dologról.

- Ideges vagy, igaz? - Kérdezi Manwë, ahogy belép a szobába, ahol azt vártam, hogy mikor kezdődik el a szertartás.

- Csak egy kicsit. - Vallom be, ahogy a fülem mögé rakok egy hajtincset. A vala a vállamra teszi a kezét és biztatóan megszorongatja.

- Minden rendben lesz, a bátyám nagyon szeret téged és biztos vagyok benne, hogy Eru is úgy akarta, hogy együtt legyetek. - Mondja mosolyogva, én pedig viszonozom a gesztust, mikor kintről kiáltásokat hallunk meg. Egymásra nézünk a férfival, majd rohanva sietünk ki. A szépen feldíszített kertünk most romokban hever. Az orkok remegve állnak a kert szélén, de ami az én figyelmem lefoglalja az a kert közepén van. Melkor a földön fekszik és a nyakát szorító kezet fogja, aki pedig a földre szorítja az nem más, mint Aulë.

- Melkor! - Sikoltom, de már nem is foglalkozom a környezetemmel. A figyelmem a szerelmemet fojtogató valán van. Mintha érezném a hideget, ami egyre nagyobb lesz körülöttem, de nem érdekel, az egyetlen, ami foglalkoztat az a volt mesterem.

Manwë POV

Tágra nyílt szemekkel nézem, mikor Mairon testéből a pillanat tört része alatt mély kék fény törik elő, mindent letarolva maga körül, a növények teljesen elfeketednek, a maia pedig szinte szó szerint lángoló szemekkel indul meg a bátyám és Aulë felé. Mikor eléri őket még csak hozzá se kell érnie a valához, hogy az a szó szószoros értelmében lerepüljön a bátyámról és nem messze tőle földet érjen. Mairon lassú léptekkel megy a meglepett kovács felé, majd megáll mellette.