A sötétség bekebelez

25. Ajándék

Mondanom sem kell, hogy nagyon büszkén hordtam a fülbevalót, amit Melkor adott nekem. Még Manwë is megjegyezte, hogy milyen jól áll, így a hét végére már rendszeresen direkt úgy fontam be a hajam, hogy látszódjon a tárgy. Még sose kaptam ajándékot senkitől, így ezt hatalmas becsben tartottam. Ám arra legvadabb álmaimban sem számítottam, ami a hét végén történt. A palota teljesen díszbe borult és hatalmas lakomát csaptak a tiszteletemre. Nem is értettem miért kapok ilyet, amíg Melkor el nem magyarázta, hogy ha már szülinapom van, akkor megérdemlem, hogy ez a nap rólam szóljon.

Ekkor értettem meg milyen, mikor fontos vagy valakinek. Sose éreztem még magam ilyen boldognak mások társaságában, mint aznap. Hiába nem várom el Melkor újra és újra képes meglepni mindenféle dologgal. Ráadásul ebben a valák urának a keze is benne volt. Konkrétan a hatalmas tortában, amit Kargothal készítettek. Az ételek többi részét Azog és Gothmog csinálta, és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nagyon jól tudnak főzni. Este aztán megint kettesben maradok szerelmemmel.

- Itt az ideje, hogy átadjam az ajándékom. - Mosolyog rám, én meg fülig pirulok.

- Nekem nem kell semmi. Elég, hogy veled lehetek. - Mondom őszintén, mire szerelmem kuncogni kezd és felém nyújtja a kezét.

- Mutasd azt a jelet, ami Aulëhez köt. - A kérésre megfagy a vér az ereimben. Még most is lefestve tartom a körmeim, mert most már mind teli van jelekkel. De nem akarom, hogy Melkor ezt megtudja. Mit fog rólam gondolni, ha megtudja? Gyűlölni fog, kiabálni velem, de nem mondhatok neki nemet. Nagyot nyelek, ahogy lassan kinyújtom felé azt a kezem, aminek a hüvelyk ujján ott virít Aulë jele.

- Ne nézz ilyen ijedten. - Kuncogja szerelmem. - Csak kicserélem az enyémre. - Magyarázza, viszont ettől csak még idegesebb leszek. Melkor lehunyja a szemeit és koncentrálni kezd. Majd hosszú percek múlva kinyitja a szemét, de a mosoly lefagy az arcáról.

- Mi történt? - Kezdek el pánikolni.

- Sajnálom, nem tudom megcsinálni. - Suttogja maga elé Melkor lassan leengedve a kezem és lehajtva a fejét. - Bocsáss meg. - A szomorú hangra azonnal megölelem őt.

- Köszönöm. - Suttogom a vállába.

- De nem is sikerült. - Dadogja a férfi óvatosan visszaölelve.

- Az lehet, de megpróbáltad. Velem sose foglalkozott senki. - Távolodom el tőle, hogy a szemébe nézzek. - Annyira köszönöm, hogy vagy nekem Melkor. - Mondom valériaiul, mire a férfi elmosolyodik.

- Annyira köszönöm, hogy vagy nekem. - Ismétli meg a szavaim, ahogy végigsimít az arcomon. - Ha már nem sikerült ez az ajándékom, mondd el mit szeretnél kapni? - Kérdezi, én meg elgondolkodom, majd egy széles mosollyal az arcomon hajolok az ajkaihoz.

- Szeretkezz velem. - Suttogom az ajkai felett a válaszom és ugyanabban a pillanatban az ajkaimra tapadnak az ajkai, hátam pedig az ágy puha felületével találkozik, csakhogy a gyönyörök hamarosan kezdetüket vegyék.

Születésnapom utáni héten Manwë visszatért Valinorba, mindannyiunk bánatára, de leginkább Kargothéra, aki sokkal morcosabb lett a vala távozása után. A napjaink visszatértek a megszokott kerékvágásba, hamarosan már Gothmoggal és Azoggal is gyakoroltam, hogy a harci technikáimat is fejlesszem. Persze a varázslást se hanyagoltam el és hála Melkornak egyre könnyebben kezelem a mágiám.

Persze nem volt mindig nyugalom Angbandban, ahogy Manwë leveleiből előre értesültünk róla, a tündék megérkeztek Középföldére. Háborút indítottak ellenünk, de legnagyobb bánatukra nem nagyon találtak maguknak támogatókat. Mondjuk minket is meglepett, mikor rájöttünk, hogy a törpök és a helyi tündék sem hajlandóak ellenünk harcolni, de végül ez nekünk csak kapóra jött.

A támadások miatt szerelmem öccse csak száz évente egyszer látogatott meg minket személyesen, de minden alkalommal jól láttam rajta, hogy legszívesebben itt maradna velünk. Hiszen minden gond ellenére Angband tovább virágzott a háború alatt és a csatározásokat leszámítva mindig boldogsággal voltak megtelve a falak.

- Megjöttem Mel! - Kurjantom boldogan, ahogy belépek a nagyterembe. - Az emberek azt üzenik, hogy mellettünk állnak. A törpök Gondolini követei azt mondták, hogy elindultak a Ködhegységen túlra, új bányákat keresni. A támadó tündék még mindig Thangodrim körül szaglásznak. Szóval semmi új. Amúgy hova lettek a sárkányok, a farkasok, meg a kis hölgy? - Kérdezem, mikor semelyiküknek se látom nyomát a teremben. Pedig a sárkányok mindig Mel körül vannak, a váltott farkasaink meg Thuringwethil a varázslónő körül legyeskednek. Most viszont sehol sincsenek. Aggódva megyek közelebb Melkorhoz, valami nagyon nincs rendben, érzem a csontjaimban.

- Elküldtem őket! - Jön a komoly válasz. Még sose láttam ilyen ridegnek a valát. Mikor mellé érek vállára teszem a kezem. Ő felnéz rám, szemében könnyekkel.

- Mi történt? - Kérdezem nagyot nyelve.

- Manwë írt. - Kezd lassan bele. - A tündék nagy csatára készülnek. Az eddigi legnagyobbra. A valák is az oldalukon lesznek. - Erre kitágulnak a szemeim. - Nem tudja őket tovább visszafogni. Közeleg az utolsó nagy csata. Nem nyugszanak, amíg engem el nem pusztítanak. Annyi embert akarok megmenteni, amennyit lehet. Ezért igyekszek akit lehet átküldeni a Ködhegységen túlra. - Hadarja. - Nem hagyom, hogy velem együtt szenvedjenek.

- Miről beszélsz Mel? Ugye nem akarod? - Kezdek bele, de a torkomon akad a kérdés vége. Szomorú szemekkel sírva néz fel rám, majd fél kezébe fogja az arcomat, mire én is könnyezni kezdek.

- Nincs más esély Mairon. - Suttogja, ahogy feláll és átöleli a derekam. Sírva nézek a szemeibe. Nem akarom elveszteni őt, nem! - Nem akarom, hogy bajod essen. Menj el te is Gothmoggal és a csapatával. Menjetek biztonságba és vigyázz a családomra. - Simít végig az arcomon, de én rázni kezdem a fejem. Nem, nem, nem. - Cssss... - Fogja két kezébe a fejem. - Életem legszebb évei voltak ezek veled. Kérlek, titta nár nin (kis lángom) maradj életben. - A könnyeim megállíthatatlanul folynak.

- De mi értelme, ha te már nem vagy? - Zokogom, ahogy a ruhájába kapaszkodom. - Mi értelme lesz nélküled? Nem akarlak elveszteni Melkor! Én jobban szeretlek, mint bárkit a világon! Ha te meghalsz, én is meg fogok. - Szorítom össze a szemeim, és folynak belőlem a keserves valériai szavak.

- Még ha meg is halok, ott leszek veled a szívedben. Sose foglak elhagyni. - Szorít magához. - Kérlek Mairon, ez az utolsó kívánságom. Maradj életben! - Hajtja fejét a fejemre, én pedig még mindig sírva biccentek egyet.

Aznap este olyan óvatosan, de olyan szenvedéllyel szeretkeztünk, mint még előtte soha, pedig elég gyakran csináltuk. Szorosan belé kapaszkodva aludtam el és még másnap is sírtam, mikor Gothmog és Azog mellett elhagytam Angband palotáját. Folyamatosan visszapillantgattam a hely felé, még akkor is mikor már a hegyeken túl voltunk. Aztán aznap, mikor elértük a Ködhegységet feketeség borította be az eget. Minden erőmet arra kellett fordítanom, hogy ne forduljak vissza, pedig minden porcikám vissza akart menni. Aznap este folyamatosan sírtam, nem tudott senki sem megnyugtatni. Majd két nap múlva egy fekete sólyom jelent meg a láthatáron, karmában egy levéllel, amit az ölembe ejtett. A papíron Manwë kacskaringós kézírásával csak ennyi állt.

"Gyere vissza Ilmarinba, azonnal!"