A sötétség bekebelez

3. A vala másik oldala

A borzalmasan kínos vacsora után, amit a sötét vala társaságában fogyasztottam el, visszavonultam a szobámba és egy könyvvel a kezemben dőltem be az ágyamba. Szeretek olvasni, csak nagyon kevés időm van rá, most viszont mivel nem vagyok fáradt, így végre van esélyem ennek a szenvedélyemnek is hódolni. Szinte falom az oldalakat a varázskönyvben, viszont minél tovább jutok annál nehezebbnek érzem a szemeimet. Észre se veszem mikor alszom el, csak akkor tudatosul bennem, hogy ez megtörtént, mikor reggel a szokott időben felkelek és a könyv, amit tegnap olyan buzgón olvastam, kinyitva pihen mellettem az ágyon. Nyújtózkodom egyet, majd elteszem a könyvet és rendbe szedem magam, hogy utána elindulhassak reggelizni. A nap úgy telt el, mint bármelyik másik azt leszámítva, hogy lépten nyomon megjelent Melkor, minden étkezésnél és néha napközben is. Ez a szokása pedig a hét további részében is megmaradt. Így a hétvégén már meg se lepődtem, mikor Melkor ahogy minden reggel, ma is úgy döntött, hogy korán reggelizik, így nem úsztam meg, hogy ne kezdjen el velem beszélgetni. Viszont legalább annyi előnye lett a dolognak, hogy megtudtam, hogy ma nem fog zavarni a munkámban, mert Orome úr vadászatra hívta. Így hamar be is fejezte az evést és magamra hagyott a reggelim maradékával. Ezzel elérve, hogy magamat is meglepjem a saját érzéseimmel, hiszen határozottan rosszul esett, hogy egyedül kell ennem. Úgy néz ki ez alatt a pár nap alatt teljesen hozzászoktam a jelenlétéhez. Csak a fejemet rázom a gondolatra és inkább befejezem a reggelim, majd még mindenki előtt bemegyek a kohókhoz és nekikezdek a mai munkámnak, ami az arany kardba munkálása lesz. Aprólékos egy munka, ami hatalmas koncentrációt igényel, úgyhogy a biztonság kedvéért magamra zártam a kis szobám ajtaját, hogy még csak véletlenül se zavarjon meg senki. Egy rossz mozdulat és kezdhetném előlről az egészet és erre pont nincs szükségem, ha már ennyit dolgoztam ezen a kardon. Ami most már határozottan hasonlít arra, ami lenni akar, egy kardra. Mire lejár a napi munka időm, a kard felén már készen van az arany berakás, így nyugodt szívvel teszem el a kardot a már megszokott helyére, hogy pihenni térjek és holnap újult erővel fejezzem be a művet. Ahogy a szobám felé igyekszem viszont valami furcsára leszek figyelmes. Mintha valaki énekelne, pedig ilyen késő este már senki sincs kinn. A többi maia már rég az igazak álmát alussza. Végül a kíváncsiságom győz a józan eszem felett, ami azt tanácsolta, hogy feküdjek le. Így viszont sutba dobtam ezt a tervet és ehelyett inkább elindultam, hogy megkeressem a hang forrását. Egyre távolabb kerülök a kohóktól, a kert tava felé, ahogy követem a lassan egyre hangosabb és tisztább hangot. Most már tényleg jól kiértem a szavakat. Valaki énekel, egy szívszorító dalt. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne gyorsítsam meg a lépteim, ahogy egyre közelebb érek a hang forrásához ahhoz a lényhez, aki ezt a gyönyörű dalt énekli. Szinte magával húz a hang, le is csukhatnám a szemem és úgy is tudnám merre kell mennem. Minden más hang elhalkul, csak a dal hangja hallatszik és a tavacskát tápláló kis vízesés moraja. Végre kilépek a kertbe a holdfényes éjszakába, eltart egy darabig amíg a szemem hozzászokik a fényviszonyokhoz. Előszőr azt hiszem, hogy nincs itt senki és egy pillanatig el is gondolkodom rajta, hogy lehet hogy csak a képzeletem játszott velem és készített elmémben egy ilyen szinfóniát, talán egy kicsit még el is szomorodok a gondolattól, pedig semmi okom se lett volna rá, mikor a dal folytatódik. Nem, ez nem csak a képzeletem, ez valós, de ha igazi, akkor jönnie kell valahonnan. De mégis honnan jöhet? A lábam földbe gyökerezik és meresztgetni kezdem a szemem, hogy meglássam a gyönyörű hang gazdáját. A tekintetem elsiklik a sziklákon, a tó felszínén, amíg észre nem veszem a vízesés mellett a feketeséget, azt a feketeséget, ami már annyira ismerős. Ez a feketeség követett egész héten. Ez maga Melkor. Még mindig énekel, szomorú, de gyönyörű dalt. Az eget bámulja, látom a vörös íriszeket, amik a csillagokra vannak tapadva, mintha valamit keresne, amit sosem találhat meg. Aztán a dal elhalkul és a szemek lecsukódnak. Ekkor merek megmozdulni és halkan a vala mellé sétálni. Nem néz ki úgy, mintha foglalkozna azzal, hogy itt vagyok, így leülök mellé és elkezdem az eget nézni, hátha meglátom, amit ő látott.

- Miről énekelt? - Kérdezem végül, de csak alig hallhatóan.

- Miről énekeltél? - Javít ki, én pedig rá nézek csak hogy találkozzon a tekintetünk és elveszhessen a vörös két különböző árnyalatában szikrázó tekintet egymásban.

- Miről énekeltél? - Teszem fel újra a kérdést, ő elmosolyodik és megint az égre néz.

- A kezdetekről és az elvesztegetett lehetőségekről. Az ismeretlen világról, ami arra vár, hogy felfedezzük. - Sóhajt egyet.

- Néha én is elgondolkodom azon milyen lenne felfedezni ezt a világot, amit Eru adott nekünk. Milyen lenne, szabadnak lenni. Néha kicsit mást csinálni, mint mindig. - Mondom az eget bámulva.

- Felemelő érzés, ijesztő is először még, de felemelő érzés. - Mondja boldogsággal teli hangon. - Néha úgy érzem a testvéreim elfelejtették, milyen a felfedezés öröme. - Hallom a hangjábam a szomorúságot. - Azért annak örülök, hogy találtam valakit, akivel legalább beszélhetek ezekről a dolgokról. - Itt rá nézek, ő meg mosolyog rám.

- Én is örülök, hogy van kinek elmondanom ezeket a gondolataimat. - Mosolyodok el halványan.

- Ha valaki, akkor én tudom milyen ezekkel a gondolatokkal élni és milyen egyedül lenni velük. - Néz el a tó felszínére. - Tudtad, hogy az is miattam van? - Kérdezi a hold tükörképére mutatva.

- A mester azt mondta ledöntötted a lámpákat. - Biccentek egyet, ő meg horkant egyet.

- Oh, persze. Mit is vártam tőle? - Majd sokkal kedvesebbre fogja a hangját. - El hinnéd, ha azt mondanám, hogy el akartam érni, hogy valami ilyen fényt adjon ki az egyik? - Mutat a csillagos égre. - Ki akartam próbálni az ötletem és utána megmutatni Vardának, de megcsúsztam és ahogy leestem jött velem az is, ami fényt adott és nem volt időm megjavítani, mielőtt megjelentek a többiek. - Rázza meg a fejét. - Mindig én voltam a fekete bárány, mert újat akartam kipróbálni. De hidd el Mairon nincs semmi rossz a kíváncsiságban, szerintem ez mutatja, hogy élünk. - Gondolkodik el.

- Hiszek neked. - Suttogom magam elé, ahogy a tó felszínét nézem, érzem magamon a tekintetét, de nem válaszol. Hosszú percek kellenek, mire megint megtörjük a csendet és ekkor is én töröm meg. - Énekelnél még róla? A felfedezetlen világról! - Pillantok rá, ő elmosolyodik és nekidől a szikláknak, majd az est csendjét újra betöltik a sötét vala énekének hangjai.