A sötétség bekebelez

12. Középföldére

- Meg k... ta...ní...d, hogy becs... az embereket. Me... kell ..tano.., h..an ...gye... igazi ...a. - A szívemhez kapva ülök fel ijedten az ágyban. Megint ilyen sötét álom, megint nem hallottam belőle szinte semmit, de ez ugyanaz a hang, mint akkor volt. Felismerem ezt a hangot, bárhol is halljam. Mélyeket lélegzem és igyekszem összeszedni magam, hogy Melkor még véletlen se vegye észre, hogy valami felzaklatott. Nem mondom, hogy nem tetszik a lelkek palotája, de határozottan nem a legkellemesebb hely, ahol valaha megfordultam, leginkább a lelkek kisugárzása miatt. Ezért is vagyok nagyon boldog, mikor Melkor reggeli után közli, hogy utunk új szakaszba lép, történetesen átmegyünk Középföldére. Azt hiszem egész életemben nem voltam még olyan izgatott, mint mikor otthonom északi részén elhagytuk a szigetet, ami a világot jelentette nekem. Szó szerint éreztem, ahogy megváltozik körülöttem minden, még a levegőben is más illatok voltak, mint amiket megszoktam, alig tudtam hova nézzek, amivel megnevettettem a sötét valát, aki folyton megjegyezte, hogy még szinte semmit sem láttam és máris izgulok. Viszont erről én igazán nem tehettem, hiszen minden olyan új volt, olyan ismeretlen és olyan csodálatos. A hegyeket követjük észak felé, határozottan hűl a környezet és mintha a növényzet is változni kezdene, ami újra csak felkelti a kíváncsiságomat.

- Most nézz el dél felé. - Áll meg Melkor egy kiszögellésen és fordul felém mosolyogva. Én azonnal mellé lépek és elnézek a távolba. A lábam alatt hatalmas erdők és mezők terülnek el. Folyók, tavak, ameddig a szem ellát.

- Ez csodálatos. - Suttogom, teljesen megbabonázva a látványtól.

- Ott a messzeségben van az a hegy, ott laknak a törpök. - Mutat el előre.

- Oda is ellátogatunk majd? - Kérdezem lelkesen, hiszen mindig is meg akartam ismerni azokat a teremtményeket. Melkor felkacag mellettem, de biccent, majd jobbra mutat.

- Arra a hegyekben pedig Gondolin van a tündék városa, vannak kisebb tünde királyságok ott az erdőkben is. - Int a lábunk alatti erdőség felé.

- És a te otthonod merre van? - Pillantok rá, miután megszemléltem az erdőt, de nem találtam benne nyomát a tündéknek.

- Arra! - Mutat el mögénk. - Körbe kell menni a hegyen. Az én teremtményeim még nem kedvelik a napot, így egy olyan helyet kerestem nekik, amit könnyen le tudok fedni felhőkkel. - Magyarázza a fejét vakarva.

- Teremtményeid? Milyen teremtményeid vannak? - A kíváncsiságomat sikerült ezzel az egy mondattal felkeltenie.

- Igen azok. Az éjszaka teremtményei és az orkok. - Mosolyodik el, tekintete pedig nosztalgiával és boldogsággal telik meg, ami megmelengeti a szívemet.

- Orkok? - Billentem oldalra a fejem, ő meg biccent egyet.

- Azok. Olyasmik, mint a tündék, csak erősebbek. - Vonja meg a vállát, majd felém nyújtja a kezét. - Mehetünk tovább?

- Mehetünk! - Felelek, ahogy megfogom a kezét. Élvezem, hogy hozzám ér, kellemesen bizsereg tőle a tenyerem. Csendben megyünk a hegyoldalon egyre feljebb. Melkor egy pillanatra se engedi el a kezem, de ez valamiért egyáltalán nem zavar, sőt pont ellenkezőleg. Annyira nem zavar, hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy már az ujjai közé fontam az ujjaim. Nem látom, hogy zavarná őt a mozdulat, úgyhogy inkább kiélvezem a helyzetet. A hegycsúcsra érve újabb gyönyörű kilátás fogad. A hatalmas völgy túlsó oldalán egy majdnem Ilmaril nagyságú palota áll körülötte fallal. A palota előtt és a hegy között erdőségek és mezők váltakoznak, egy kis folyó is folyik keresztül a nagy téren. Ámulatomból az kelt fel, hogy Melkor egy kicsit rászorít a kezemre, mikor felnézek rá, szélesen mosolyog.

- Üdvözöllek Angbandban, az otthonomban. - Int szabad kezével a völgy felé.

- Lélegzet elállító. - Jár végig a tekintetem megint a helyen.

- Akárcsak te. - Hallom a suttogást, de mikor a valára nézek az már nem rám figyel, csak bámul a messzeségbe.

- Milyen messze van még az a palota? - Kérdezem kíváncsian, amivel elérem, hogy megint rám nézzen.

- Még két napi járás és oda érünk. - Gondolkodik el, majd még mindig a kezem fogva elindul lefelé a hegyről. Furcsa, de kellemes nyugalom lesz rajtam úrrá, minél közelebb érünk a völgy aljához. Mire lejutunk az aljára, már annyira nyugodtnak érzem magam, hogy nem is zavartatom magam, mikor Melkor karjának döntöm a fejem séta közben. Az estét a szabad ég alatt töltjük, ahogy az elmúlt hetekben tettük és reggel tovább haladunk. A palota egyre közelebb ér és egyre hatalmasabb lesz. Onnan fentről a hegyről valahogy sokkal, de sokkal kisebbnek gondoltam. Most így a lábánál állva olyan hatalmasnak látom, mint még semmit. Melkor mosolyogva lép a kapuhoz, majd egyszerűen be is megy, én pedig igyekszem fesztelenül követni őt. Azért nem mindennap találkozik az ember balrogokkal, akikről Melkor azt mesélte itt laknak.

- Hol vannak a balrogok, akikről meséltél? - Kérdezem tőle, mikor már a negyedik folyosón haladunk végig a palotában és még nem futottunk össze senkivel.

- Valószínűleg az északi területeken az orkokkal. De így legalább meg tudok mindent nyugodtan mutatni neked. - Mosolyog rám, ami kellemes melegséggel tölti el a lelkemet.

- Köszönöm. - Suttogom magam el és igyekszem nem piszkálni a ruhám ujját idegességemben. Legnagyobb meglepetésemre a vala átkarolja a derekam, ahogy elkezdi bemutatni nekem a palotát. Nem tudom miért, de ettől a gesztustól sokkal kevésbé bírtam a környezetemre koncentrálni, a kellemes bizsergés sokkal jobban lefoglalja az agyam. Végül elérünk egy hatalmas ajtóhoz.

- Ez pedig az én szobám. - Nyit be és enged engem maga előtt. Mikor belépek majdnem vissza hátrálok a sokktól, minden vörösben és feketében pompázik, minden olyan gyönyörű. - Ha gondolod kereshetünk neked egy saját szobát. - Ajánlja fel hirtelen a hátam mögül. A szívem melegség járja át a gesztus hallatán. Így azonnal sarkon fordulok és szélesen elmosolyodok.

- Köszönöm Melkor! - Lépek elé és nem is gondolkodom, mikor lábujjhegyre állok és átkarolva a nyakát a fejem a vállára hajtom. - Annyira köszönök mindent. - Suttogom, érzem mikor a kezei körbe ölelnek és azt is, amikor szorosabban húz magához, mint előtte.

- Neked bármit! - Hallom a válaszát, ami arra késztet, hogy kicsit eltávolodjak tőle. A tekintetünk találkozik, ő még most is a derekam fogja, én pedig a vállait karolom.

- Bármit? - Harapok az ajkamba.

- Bármit. - Erősít meg, tekintete az ajkaimon pihen.

- Mondd el mi jár most a fejedben! - Nyelek egy nagyot, mikor ezt kimondom, ő félig lehunyt szemekkel nézi még mindig az ajkaim.

- Ez! - Jön a válasz és már csak azt veszem észre, hogy megint szörnyen közel kerülünk egymáshoz és hirtelen elnyomja minden érzékemet a legkellemesebb érzés, amit valaha éreztem. Lehunyom a szemem és csak élvezem az ajkait az enyémeken, amíg el nem enged. - Mairon én... - Nem hagyom, hogy szabadkozzon.

- Még sose éreztem ilyet. - Érzem, hogy ég az arcom, ahogy közelebb hajolok hozzá. - Csinálhatnánk megint? - Kérdezem és azonnal meg is kapom, amit szeretnék, az ajkait a sajátjaimon és a testemen keresztül áramló kellemes melegséget is.