A sötétség bekebelez

26. Beleriand bukása

Miután meghagytam Gothmognak, hogy menjenek tovább és csatlakozzanak a többiekhez, ahogy Manwë megkért rá Melkor árnyait használva elindulok Valinor felé. Még így is beletelt pár napba, mire eljutottam a sziget partjára, ahol a vala vár rám.

- Hála Erunak, hogy időben jöttél. - Sóhajt egy nagyot, miután szokásához híven olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem meg fogok fulladni.

- Miért kellett visszajönnöm? - Kérdezem nagyot nyelve, kicsit sincs kedvem itt lenni. Biztos vagyok benne, hogy már régen kivégezték Melkort, miért nem gyászolhatom meg magamban?

- Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud. - Néz mélyen a szemebe, én meg csak egy meglepett tekintettel válaszolok. - Kövess, mindent elmagyarázok!  - Int nekem, ahogy megfordul és elindul fel a hegyre.

Aulë POV

A tervem sikerült, nyertem. Annyi év után végre nyertem! Legyőztem azt a beképzelt valát és végre visszakapom a maiám, minden olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Olyan boldog vagyok, mint már régen nem, mikor este Manwë palotájában a vacsorára várok. Mindenki itt van, tegnap ítéltük el Melkort, úgyhogy még itt maradtunk. A vezetőnk is itt van, de mégsem kezdünk el enni, mintha még várnánk valakire, csak azt nem tudom kire.

- Áh, megérkezett. - Szólal meg hirtelen az asztalfőn ülő Manwë, mi pedig mind az ajtóra nézünk, amin nem más lép be, mint az én Maironom. Tetőtől talpig fehérben, amitől teljesen úgy fest, mintha egy szellem lenne, csak a szemei és az a pár tincs haja, ami elüt a látványtól.

- Kit gyászolsz, gyermekem? - Szólal meg mellettem meglepetten a feleségem, nekem meg csak ekkor jut el a tudatomig, hogy a fehér ruha mit jelent. Mairon egyenesen a nőre néz mellettem. Azonban engem kiráz a hideg attól a tekintettől, teljesen üres, mintha az élet se lenne benne.

- A szerelmemet. - Hagyják el a szavak a száját az érzelem legkisebb jele nélkül. A haragom elkezd gyűlni a mellkasomban, erre a válaszra. Mégis hogy gondolhat így arra a szörnyetegre? Azonban, mielőtt megszólalhatnék az asztalfőt elfoglaló vala megelőz.

- Gyere Mairon, foglalj itt helyet mellettem. - A maia biccent egyet és kimért léptekkel Manwë mellé megy és gondolkodás nélkül helyet foglal.

- Morgoth helye. - Suttogja Ulmo az oldalamról.

- Lássunk hozzá a vacsorához. - Adja ki a parancsot a főnök, mi pedig neki is látunk az étkezésnek, de határozottan borúsabb a hangulat, mint tegnap este volt. Mairon pedig pár falat után abba is hagyja az evést. Végül mikor mindenki végez beszélgetések kezdődnek.

- Szóval Mairon, most hogy ez a helyzet alakult ki. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha visszatérnél hozzám. - Próbálok meg valami vigasztaló arcot magamra erőltetni, de amikor a maia a szemembe néz, megfagy az ereimben a vér.

- Nem! - Mond ennyit és lehajtja a fejét, én meg felállok és az asztalra csapok.

- Mit mondtál? - Kérdezem a kelleténél talán egy kicsivel több indulattal a hangomban.

- Nem tudtam, hogy rossz a hallásod Aulë. - Néz fel megint rám még mindig minden érzelem nélkül. - Azt mondtam, hogy nem. Nem megyek vissza hozzád. - Erre összehúzom a szemeim.

- A valád vagyok, engedelmeskedned kell. - Sziszegem a fogaim között, mire ajkaira egy halvány mosoly szalad, a szemeibe pedig könnyek gyűlnek, ahogy felemeli a kezét és a körmeivel felém fordítja. Minden körme feketére van festve, kivéve egyet, a mutató ujját, amin ott díszeleg a napnál is világosabban annak a gyűlölt testvéremnek a jele. - Lehetetlen. - Ahogy ezt kimondom, olyan érzés kerít hatalmába, mintha kihúzták volna alólam a talajt.

- Az övé vagyok, akkor is, ha halott. Az övé a testem, az övé a lelkem, ahogy a képességeim is mint maia. - A terem teljesen elnémul erre és én se tudok semmit se mondani, a törvényeink egyértelműek, akinek a jele rajta van a maián, azé a maia. - Köszönöm a vendéglátást Manwë úr, de ha nem lenne gond távoznék. Hosszú az út hazáig. - Áll fel a maia, a valák vezére pedig szomorúan mosolyog rá.

- Eru óvjon az utadon gyermekem! Ha bármire szükséged van, nyugodtan térj vissza közénk. - Biccent egyet és minden további szó nélkül hagyja, hogy a maia kimenjen a teremből.

"Akkor is az enyém vagy! Ha kell elpusztítok mindent, ami kedves neked. Ha mindent elvesztesz nem lesz más választásod, mint visszatérni hozzám!" Fogadom meg, ahogy figyelem, amint a terem ajtaja becsukódik.

Mairon POV

Torkomban hatalmas gombóccal sietek végig Ilmarinon, hogy eljussak abba terembe, amit Manwë mutatott. Most kell cselekednem, amíg még fel tudja őket tartani. Amikor elérem a szobát belépek és becsukom az ajtót, majd lihegek pár pillanatig. Pontosabban addig, amíg meg nem látom a szoba közepén az ágyon mozdulatlanul fekvő Melkort. A szemeim könnybe lábadnak, ahogy mellé sietek. Elmémben visszapörögnek Manwë szavai.

- Nem lesz magánál, muszáj volt elaltatnom. A mozdulatlan testeket könnyebben tudom a levegőben észrevétlen eltüntetni. Csak annyit kell tenned, hogy hozzáérsz és felébred, aztán olyan gyorsan el kell tűnnötök, amilyen gyorsan csak tudtok. Nem szabad senkinek meglátni titeket!

Mély levegőt veszek, ahogy szerelmem fölé hajolok és egy gyors csókot nyomok az ajkaira. Fél percig idegesen várok, még levegőt se veszek, mikor is felpattannak a szemei. Ijedt tekintettel néz körbe a szobán, majd tekintete megakad rajtam, egy pillanatra elmosolyodik, majd értetlen arcot vág.

- Meghaltam? - Kérdezi, én meg megrázom a fejem, hogy nem. - Miért vagy fehérben? - Ül fel hirtelen és kapja el a kezem.

- Át kellett verni a testvéreid. - Mondom egyszerűen. - Az öcséd ötlete volt. Mindent elmagyarázok, de jobb, ha sietünk mielőtt észre vesznek minket. - Melkor biccent egyet, ahogy feláll és átkarolja a derekam.

- Szeretlek! - Suttogja egy édes csók előtt, amivel minden érzékszervem kikapcsolja. Mikor legközelebb magamhoz térek már messze vagyunk Ilmarintól és Valinortól. - Szóval mi történt? - Kérdezi, ahogy most már gyalog szerrel megyünk a hegyek között, hogy beérjük a csapatainkat.

- Manwë megmentett téged, de ehhez el kellett altatnia. Aztán elintéztük, hogy ne kelljen többé visszamennem. Látnod kellett volna Aulë arcát, mikor közöltem vele, hogy a tiéd vagyok. - Kuncogom már meg is feledkezve a szomorúságról és az aggodalomról.

- Szóval nem fognak többé zavarni minket. - Sóhajt egy nagyot, ahogy felnéz a csillagos égre. - Azt hiszem meg kell majd köszönnünk ezt az öcsémnek. - Kuncogja, majd hirtelen megáll, én meg követem a példáját, de kérdőn nézek rá. - Soha többé nem hagylak el! - Ígéri, ahogy magához ránt.

- Örökké együtt maradunk. - Helyeselek valériaiul, mivel elérem, hogy egy újabb édes csókot kapjak, amiről csak most fogtam fel igazán, hogy mennyire szeretem és mennyire szükségem van rá, ahogy a valára előttem.