A sötétség bekebelez

18. A döntés

Ahogy Melkor megígérte Eonwenek, a maia távozása után neki is kezdtünk összeszedni pár dolgot az utazásra, majd elköszöntünk Gothmogtól és Azogtól, utána pedig nyakunkba vettük azokat az utakat, amiken alig egy napja ide jöttünk.

- Tudom, hogy nem szerettél volna ilyen hamar visszamenni, de nem illik nemet mondani egy meghívásra. - Öleli át a derekam Melkor, ahogy egyre távolabb kerülünk Angbandtól.

- Nem is akartam volna, hogy nemet mondj, csak... - Mély levegőt veszek és megrázom a fejem. - Furcsa lesz vissza menni, annyit láttam már a világból és még annyi minden van, amit meg akarok nézni. Azt hittem kicsit több időm lesz rá. - Szomorodom el, de legnagyobb meglepetésemre a férfi megáll mellettem, mikor pedig felnézek rá komoly tekintettel néz rám.

- Nem hiszem, hogy mondtam olyat, hogy visszaviszlek. Csak elkísérsz az ünnepségre. Eszem ágában sincs itt befejezni a világjáró körutad, még rengeteg mindent kell megmutatnom. - Mosolyodik el.

- Akkor visszajöhetek veled? - Nézek a szemeibe reménykedve, hogy a válasz igen lesz. Annyira szeretnék vele maradni és mindent megismerni, amit ő tud, és és... Ezt a szerelem érzést is jobban meg akarom ismerni. Melkor félig lehunyt szemmel fogja meg az arcom.

- Természetesen. Ha az kellene könyörögnék, hogy vissza gyere velem. - Húz magához. - Szeretlek. - Suttogja, ahogy összetapasztja az ajkainkat, én pedig éhesen csókolok vissza. - Most viszont ideje indulnunk az öcsém nem fog örülni, ha késünk. - Engedi el a derekam és fogja meg a kezem. Én pedig széles mosollyal az arcomon megyek mellette. Azonban sokkal hamarabb érünk el arra a pontra, ahol Melkor elengedi a kezem, mint ahogy szerettem volna. Persze értem miért csinálja, nem hiszem, hogy jó lenne, ha a valák vagy a maiák Valinorban megtudnák, hogy mi van köztünk. Bár Eonwe látott minket, de az a jómadár annyi mindent összehord, hogy már senki se figyel rá. Úgyhogy legalább ezért nem kell aggódnunk. Csak azt érteném, hogy miért esik ilyen rosszul, hogy nem fogja a kezem. Ennyire nem kellene ragaszkodnom ehhez a gesztushoz, de annyira jó érzés. Így lehet, hogy kicsit szomorkás vagyok, mikor végre találkozunk Melkor öccsével a valák királyával, aki valóban eljött elénk. A két vala, azon a furcsa nyelven beszélget egymással, én pedig a maiákkal haladok mögöttük, mikor Eonwe megszólít.

- Mi volt az ott a palotában? - Rá se nézek, nehogy valamit lásson a szememben, ami elárulhat.

- Nem tudom miről beszélsz. - Vonom meg a vállam is, hogy igazoljam magam.

- A kezedet fogta Mairon, nem is akárhogy! - Halkítja le a hangját. - Ne mondd nekem, hogy nem tudod miről beszélek.

- Fogalmam sincs miről beszélsz. - Pillantok rá, de el is fordulok tőle.

- Úgyis kiszedem belőled, te is tudod. - Hangjában ígéret cseng.

- Ha nincs mit kiszedni próbálkozhatsz vele! - Sóhajtok egyet és igyekszem nem foglalkozni a maiával tovább, ami elég nehéznek bizonyul főleg, hogy amikor csak alkalma adódik mindig felhozza a témát és mire visszaérünk Valinorba már csak egy hajszál választ el attól, hogy ne fojtsam meg puszta kézzel. Komolyan, hogy nem tudja megérteni, hogy ne üsse az orrát másnak a dolgába? Igazán megérthetné, hogy nem az ő dolga! Ha nem azonnal a tündékhez mentünk volna és a tündék városa nem lett volna olyan közel, amilyen közel volt, komolyan mondom, hogy véghez is vittem volna, a tervem és kitekertem volna a nyakát. Így azonban pusztán a szerencséjének köszönhetően megmenekült ettől a végzettől, igaz az én hangulatom még mindig nem lett jobb. Tekintve, hogy mikor végre elszállásoltak minket rá kellett jönnöm, hogy nem elég, hogy pocsék kedvem van, de még a szállásom is Melkorétól nézve a ház ellenkező oldalán van. Így esélyem sincs feltűnés nélkül a közelébe kerülni. Ezért van, hogy este az ágyamon kidőlve morgom, mikor hirtelen kopognak az ajtómon. Azonnal felülök és gyanakodva nézem az ajtót, amin megint kopognak. Ekkor már fel is állok és odalépek elé, majd egy mély légvétel után lehunyt szemekkel ki is nyitom. Esküszöm, ha Eonwe az, felpofozom.

- Mairon. - A szemeim azonnal felpattannak, ahogy meghallom azt az édes hangot, amit az elmúlt napokban annyira megszerettem és amire Angbandban elaludtam.

- Melkor? - Emelem fel a fejem és meg is látom a mosolygós arcát.

- Bemehetek? - Szinte be se fejezi a kérdést, mikor kilépek az ajtóból és beinvitálom. Az ajtó becsukódik mögötte, én pedig akaratlanul is folyamatosan mosolygom, mint a vadalma. Alig kapok észbe, mikor a vala magához ölel engem, de nem ellenkezem, inkább kiélvezem, hogy megint ilyen közel van hozzám. - El se hiszed, mennyire hiányzott ez. - Suttogja a hajamba, amivel eléri, hogy jobban hozzá simuljak.

- Nekem is nagyon hiányzott! - Válaszolok, a férfi azonban eltávolodik tőlem és óvatosan felemeli az államat.

- Szeretlek Mairon! - A szemei szikrákat hánynak, ahogy ezt kimondja, én pedig elveszem a tekintetében.

- Én is szeretlek Melkor! - Válaszolok mosolyogva, és kicsalva a valából egy édes csókot. Még mindig ugyanolyan érzés, mint legelőször volt, ugyanúgy izzik a vérem és ugyanúgy a közelébe akarok kerülni.

- Ha vége ennek az egésznek! Gyere vissza velem Középföldére. - Suttogja a homlokomnak döntve a sajátját.

- Tudod, hogy én is veled akarok menni. - Válaszolok mosolyogva, ő azonban szorosabban húz magához.

- Nem így értem Mairon. - Mély levegőt vesz, én pedig aggódni kezdek, hogy valami baj van. - Azt szeretném, hogy velem maradj. Nem akarok többé egyedül lenni, veled akarok lenni. Kérlek, könyörgöm, maradj velem! Szeretlek, szeretlek annyira, mint senkit ezen a világon! - Szorít erősen magához, a szemei le vannak hunyva és hallom, hogy remeg a hangja. Még sose láttam ilyennek, ilyen védtelennek, ilyen nyíltnak, ilyen kétségbeesettnek. Óvatosan teszem kezeim az arcára és emelem azt fel, hogy rendesen lássam a szemeit, amiket ki is nyit. Igyekszem arcomra valamilyen megnyugtató vonásokat ölteni, mielőtt megszólalok.

- Hagyd, hogy veled maradjak! Hagyd, hogy melléd álljak és nem leszünk többé egyedül! Bármit megteszek, hogy elérjem ezt. Szeretlek! - Hintek egy apró csókot az ajkaira, amit ő azonnal mélyít is. - Melkor! Mi lesz, ha a valák, vagy a maiák itt találnak téged? - Kérdezem aggódva, mikor eljut az agyamig a helyzetünk.

- Nem érdekel! Bármi is legyen az ár, az semmiség ezért az érzésért! A láncokat is visszavenném, ha tudnám, hogy minden nap láthatlak téged. Nem érdekel mit gondolnak, nem érdekel, mi tetszik nekik, meg mi nem! Ha te kérnéd a csillagokat is lehoznám neked.

- Tudod, hogy nem kérném ezt. Csak azt, hogy veled lehessek! - Mosolygom rá.

- Tudom titta nár nin (kis lángom). - Viszonozza a mosolyom. - Mairon? Vezethetlek kézen fogva erre a bálra? - Húzza végig kezét a hátamon, amivel eléri, hogy kellemes bizsergés járjon át.

- Nagyon boldoggá tennél vele! - Csókolom meg újra, hogy minél többet kapjak ebből a kellemes érzésből.