I.

677 37 11
                                    


Tsukishima

Vége. Vége van ennek az átkozott napnak. Hulla fáradtan kullogok hazafelé a bevásárlásból. Anya elküldött, hogy vegyek ezt azt a vacsorához, de az üzletben ma kezdődnek az új akciók ezért szinte mindenki meg van vadulva. Az emberek tépik egymást, taposnak a másikon csak, hogy jobb árút szerezzenek maguknak. Most is a kezemből akarta kivenni az öregember a kukoricát én meg szépen rácsaptam a kezére. Hát hol élünk? Itt a civilizáció mi? Ugyan olyan állatok vagyunk, mint annak idején az őseink. Az üzlet erre a legjobb hely, hogy bebizonyítsuk ennek a hipotézisnek a helyességét. Még szerencse, hogy csak pár dolog kellett így nem kellett harcolnom a tömeggel a sorok között. De ez az öregember megkoronázta a napom. Ezt a pofátlanságot.
Amikor felkeltem már akkor a zsigereimben éreztem, hogy rossz nap lesz ma. Be is jött. A suliban két órán megleptek minket a tanárok egy röpdogával, készültem az igaz, de szólhattak volna előre. Jobb szeretek felkészülni. Aztán az edzésen Tanaka senpai és Nishinoya senpai hülyéskedett s annak az lett a végeredménye, hogy halántékon talált a labda. Mondhatom nagyon kellemes volt. Hazafelé menet meg, ahogy mentünk Yamaguchival, az egyik utcában szembejött velünk egy farkaskutya. Hogy kóbor állatról van szó vagy valaki kiengedte esetleg kiszökött nem tudom, de alig bírtunk elfutni előle. A legjobb barátom háza szerencsére nem volt mesze így oda be tudtunk menekülni. És az öreg. Ennyi, ma aztán volt mindenféle történés, csak jó nem nagyon volt. Jó az edzés jó volt, azt szeretem még ha nem is látszik rajtam. Meg még egy dolog miatt. Láthattam valakit, valakit aki megfogott. Vagyis, nehéz kifejeznem magam de megfogott benne valami maradjunk ennyiben.
Beléptem a házunk ajtaján és cipőmet levéve egyenesen a konyhába mentem, hogy átadjam anyumnak a szajrét amit vásároltam. 
- Köszönöm Kei! - mosolygott rám. - Bocsi, hogy el kellett küldjelek, csak elfejettem venni ezt azt.
- Semmi gond. Úgy is ki kellett szellőztetnem a fejem tanulás közben. Most legalább újult erővel állhatok neki. 
- Ez a beszéd. Nagyon sokat tanulsz és okos vagy, sokra fogod még vinni. Mint az apád.
- Hát igen, lassan fél éve nem láttuk itthon.
- Tudod, hogy dolgozik. Mint a németországi japán nagykövet sok dolga van. Ha tud akkor felhív minket.
- Tudom tudom.
 Kei - lépett oda hozzám és megsimogatta az hajam. - Igaz apátok nem sokat volt veletek gyerekkorotokban, de szeret titeket. S neki köszönhetően élhetünk ilyen anyagi helyzetben.
- Ez igaz tudom. Csak azért mégis.
- Kicsim, tudom, hogy fáj ez neked, biztosan de mondom mindezek ellenére apátok szeret titeket. 
Mindig ezt mondja. Igazából már nem is hiányzik annyira. Gyerekkoromban több ideje volt velünk lenni, sokat játszottunk, de amióta pár éve kihelyezték Németországba azóta a kapcsolatunk megérezte a távolságot. Mikor elment nagyon hiányzott, de aztán elkezdtem haragudni rá mért, most meg már hozzászoktam és közömbös vagyok a dologgal.
- És ... neked ez így megfelel? - kérdezem édesanyámat aki meglepve néz rám. Gyorsan elmosolyodik és bólint egyet.
- Tudom, hogy értünk dolgozik, s majd egyszer hazajön.
Az örök optimista. Áldott egy jó lelke van. 
- Képzeld, ma az üzletben hogy jártam. Egy idős fószer el akarta venni a kezemből a kukoricát, én meg fogtam és rácsaptam a kezére.
- Micsoda? Kei ilyet nem szabad csinálni!
- Dehogynem, tanulja csak meg a rendet. 
- Akkor sem! Mégis mit szólt?
- Semmit, szerintem nem mert.
- Kei ilyet nem szabad. Mi lesz ha valaki megszólja vagy valaki neked állít ez miatt?
- Jól van. Szerintem akkor is megérdemelte. 
Anyám csak a fejét rázta, én meg fogtam s szépen belépve a fürdőbe megmostam a kezeimet. Jobb szeretem ha tiszták, főleg ha kint voltam valahol.  A szobámban leültem az íróasztalom elé s nekiálltam azt a pár dolgot megtanulni ami még elmaradt. Átismételtem az eddig tanultakat, felmondtam magamban, hogy megbizonyosodjak róla, hogy rögzültek ha meg nem akkor még most újratanulhatom. Megtanulva az irodalmat elpakoltam a cuccaimat helyet változtattam. Ráfeküdtem az ágyra, de anyám elkezdett a mixerrel szórakozni így inkább becsuktam az ajtót. Visszafekve az ágyamba felraktam a fülesem s a telefonomról elkezdtem lejátszani a zenéket amik csak az eszembe jutottak. Kényelmesen terültem el az ágyamon, de már kezdtek lelógni róla az lábaim. Nem rég vettük, de gyorsan megnyúltam és még nőni is fogok ha minden igaz. Így aztán lassan túlnövöm. Behunyva  a szemem élveztem a zene által nyújtott örömöt s hagytam, hogy a gondolataim szabadon szárnyaljanak. Nagy kreativitásra nem kell számítani semmi se jutott eszembe, csak random jöttek a gondolatok, s azok összevisszasága volt az agyam pihenésének kulcsa. Csak voltam. 
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a szemeim és leállítva a zenét felkeltem az ágyból. Kimentem a szobámból s anyámnak csak ennyit kiáltottam a konyhába:
- Kimentem sétálni majd jövök! Csak kimegyek a folyóhoz.
Felkaptam a  cipőmet és elhagytam a házunkat s a kapun kilépve már az utcán a megfelelő irányba indultam. A Nap még nem nyugodott le, vörösre festette a nyári égbolt színét, de  a Hold már követelt magának a helyet és megmutatta magát az égbolton. A szokásos tempómban haladtam a jól ismert úton majd kijutottam a töltésre s vele a folyóhoz. Emlékszem rengeteget jártunk ide annak idején, de anyám mutatott nekünk egy helyet amit nagyon kevesen ismernek. És tényleg, nem nagyon láttam soha ott senkit. Anyu kiskorában találta, mert nagyon szeretett a természetben lenni és folyton elcsatangolt. Kicsit távolabb volt a várostól, talán két három kilométerre. Hamarosan meg is pillantom az erdőt. A külső szemlélőnek csak egy vadon, ami igaz is ez benne  a szép. Lesétálok a töltésen  egyenesen be a bozótosba. Egy hatalmas dzsumbuj az egész. A fákat elérve megpróbáltam magamnak egy ösvényfélét keresni több kevesebb sikerrel. Előny, hogy nagyon kevesen járnak ide ha járnak, azonban ez a hátránya is mivel nincsenek kitaposott ösvények így az embernek a bozótosban kell átverekednie magát. A fák egyre sűrűbben nőnek, és az ágaik eltakarják a napot. Félhomály uralkodik itt. Egy madár meg is ijesztett mikor előröppent az egyik bokorból. Elmondtam pár szitkot és haladtam tovább. Már jó mélyen bent voltam amikor elértem az utam végét. 
A folyó ezen a részen egy kis öblöt hozott létre amit a fák körbezártak s eltakartak a világ elől. A rengeteg fűzfa mint akár a függöny takarta a helyet a folyó felől. Az öböl partján pedig kis hajszálerek törtek utat maguknak s azok mentén rengeteg virág liliom, mocsári gólyahír, százszorszép, orgona és még ki tudja mi nőtt. Egy kis tisztás volt pár kidőlt fával amik közül az egyik a vízbe lógott. A tisztás körül pedig nyírfák, füzek és rengeteg cseresznye és barack nőtt meg pár bodza. Egy csodaszép hely volt, főleg tavasszal, mikor virágoztak a fák is. Olyan idilli az egész.
Szerettem ide járni, s néha amikor jó idő volt fürödtem is a sekély vízben. Bár anya erről nem tudott, mivel szét izgulta volna magát ezen. Pedig az öbölben növő tavirózsák közt meseszerű úszni. A hely mindig melegséggel töltött el és megnyugtatott ha ideges voltam. Ugyan most nincs se jó se rossz kedvem, de a mai nap után úgy érzetem talán jobb lenne ha meglátogatnám ezt a helyet s hallgassam a madarak énekét.
Félrehúztam az egyik bodza ágát de ahelyett, hogy kiléptem volna  szó szerint megállt a lábam a levegőben. Először az életemben egy személyt láttam ezen a helyen. Egy idegent. Vagyis nem is annyira ideget, csak olyasvalakit aki nem a családom tagja és nem is nagyon kéne itt lennie. Az egyik csapattársam volt. A tízes mezszámot viselő srácot Hinata Shouyounak hívták. Mégis mi a francot keres ő itt, hisz pont az ellenkező irányba lakik. Ott öldögélt a kidőlt fa törzsén és  a lábait áztatta a vízben. Szembefordult velem, gondolom hallotta a bokor neszét. Ahogy én ő is meglepetten nézett. 
- Szi ... szia. - köszöntött.
- Heló. Te mit csinálsz itt?
- Hát izé áztatom a lábam.
- Azt látom- léptem ki a bokorból - de mégis hogy kerülsz ide?
- Biciklivel jöttem.
- Azt ... azt gondoltam csak ... mégis honnan tudsz te erről a helyről?
- A nagypapám míg élt sokat hozott ki ide kiskoromban. És te? Eddig még sosem találkoztam itt senkivel.
- Szintúgy. Meg is lepődtem, hogy te itt vagy. Nekem az anyum mutatta a helyet.
- Értem.
Néma csend telepedett közénk, csak a levelek szél által keltett zaja törtem meg a csendet s itt ott egy két madár hangja. 
- Nem akarsz leülni?
Bólintottam s letelepedtem a virágok közé a partra. Csendben voltunk mindketten. A folyót néztem de egy idő után a vörös hajú srácra néztem, Behunyt szemekkel ült a kidőlt fán. Furcsa volt, hogy néma és nem beszél, iskolában úgy kell lelőni, bár azzal se érünk el semmit. Ugyan kellemes ez a csend. Az azonban kevésbé, hogy itt van. Nem azért mert utálom őt, egészen más oka van ennek. Vagyis még magam sem tudom hányadán állok a dologgal. Az a baj, hogy szerintem tetszik. Ezzel az a probléma, hogy ő egy srác és én is az vagyok. Pár éve kezdődött minden, akkor kezdtem érezni, hogy valahogy nem mozgatnak meg a lányok, míg a srácok az osztálytársnőinkről kezdtek cseverészni és őket kezdték nézni addig én a tornaóra előtt az öltözőben a többi srácot kezdtem vizslatni.. Amikor felsőközépbe jöttem tudatosult bennem az, hogy meleg vagyok, csak nem igazán mertem és merem ezt beismerni magamnak a mai napig. Erre meg itt van ő. Amikor megismertem és egy csapatba kerültünk, még nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ahogy megismertem, már amennyire s jobban szemügyre vettem elkezdtem érezni valamit iránta. Nem tudnám megmondani mi fogott meg benne. Talán mert aranyosnak találom. És bármennyire is zavaró tud lenni az izgágasága nekem bejön. Szinte az van benne ami belőlem hiányzik.  Én komolyabb vagyok ő meg szeleburdi.
Mivel magamnak sem akarom beismerni a szexuális orientációm nemhogy másnak valahogy nem akaródzik az, hogy több időt vele töltsek. Sokat is piszkálom. Részben azért, hogy ne próbáljon a közelembe kerülni, mivel elég barátkozós és így elkerülöm azt, hogy olyan érzéseket szabadítson fel amiket nem kéne. Francba az érzésekkel. 
Így üldögéltünk némán egymás mellet, de engem már kezdett kicsit zavarni ez az egész. Nem vagyok egy beszédes típus, de szeretek beszélgetni. Persze értelmes dolgokról. 
- Tsukishima! - szólított meg váratlanul a csapattársam. - Szerinted, ha holnap meghalnék hiányoznék nektek?
Meghalni? Mégis miről beszél ez?


Kedves és tisztelt olvasóim!
Megérkezett az új kötet első fejezete, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, s ha bármilyen észrevételetek lesz majd a történettel kapcsolatban bátran osztjátok meg velem.

Csak még egy napot a paradicsombanWhere stories live. Discover now