Csak még egy napot a paradicsomban

IV.

Hinata

Megfordulok és a hátamat nekinyomom a falnak. A meleg takaró alatt is érzem a fal alacsonyabb hőmérsékletét. Nagy nehezen kinyitom a szemem s csak félhomályt látok. Megdörzsölöm a kezemmel, hogy az érintéstől magamhoz térjek. Érzem még félálomban vagyok, de lassan biztosan bekapcsol az agyam. Mikor elég ébernek érzem magam a telefonomért nyúlok és megnézem az időt. Tíz perc. Ennyim van az ébresztőm csörgéséig. Mindig előbb ébredek fel, minthogy szólna így nem kapok szívinfarktust  a hangjától és mások sem nagyon ébrednek fel. Gyorsan megfogom és kikapcsolom. Magam mellé fektetem s próbálok nem visszaaludni. Hallom, hogy kint az esőcseppek a párkányon dobolnak. A fene, hogy ilyenkor van iskola. Ebben az időben a legjobb lenne csak az ágyban maradni a jó meleg takaró alatt. De sajnos nem lehet. Hasra fordulok s belebújok a párnámba. Még jó, hogy ő itt van nekem. A vánkosom és a paplanom. Akár egy személy úgy takarnak be, s úgy bújhatok hozzájuk. Védelmeznek, s úgy érzem semmi baj nem érhet ha elbújok bennük. Egyszer olvastam a neten, hogy evolúciós okai vannak  ennek a viselkedésnek. Lassúnak érzem az idő telését, de biztos vagyok benne, hogy gyorsabban szál, mint gondolnám. Rálesek a telefonomra s lám már négy perc el is telt a tízből. Kinyújtózom és egy nagy sóhaj hagyja el a számat. Nem húzom inkább az időt felülök az ágyban majd onnan kikelve elindulok megmosakodni. 
A fürdőből kilépve visszamegyek a szobámba, hogy felöltözzek. Miután végeztem átmegyek a húgomhoz, hogy őt is felébresszem az álmából. Gyengéden megsimogatom a vállát mire lassan kinyitja álmos szemeit. Olyan kis édes. Mindig az, de ilyen félkómásan a legaranyosabb. Jó nagy mosollyal kívánok neki jó reggeltet. Így jobban indul az ő napja is. Megvárom míg nekiindul a fürdőnek, mert ha itt hagynám biztos visszaaludna. A konyhába érve látom édesanyámat ahogy kávézik. Köszöntjük egymást és leülök reggelizni. Jönnek a szokásos kérdések: hogy aludtál? álmodtál-e valamit? milyen napod lesz? és ennyi. Miután ezzel megvagyok nekivágok az utamnak. Nagy szerencsémre az eső elállt, csak itt ott szemerkélt. 
Megtéve szokásos és hosszú utamat betértem az iskola kapuján majd  a biciklitárolóban elhelyeztem a bringám és indultam az osztályom felé. A folyosón járva kiszúrtam egy magas szőke srácot és azonnal tudtam ki az. Háttal állt nekem én pedig nem álltattam legeltetni rajta a szemem. Milyen magas. S milyen hosszúak a kezei. Olyan jó lenne ha megérintené az arcom vele. Megsimogathatna. Vagy akár foghatnám is. Kétszer akkora, mint az enyém, de akkor is. Sétálhatnánk így. Na meg a francokat, mégis mit gondolnának az emberek? Áh, hülye gondolat volt. Tovább néztem egyre lefelé haladva. Hát a hátsó fele elég lapos, de nem zavar. A lábai pedig hosszúak, de nem cingárak, edzett vádli s nagy lábak. Vajon hányas cipőt hordhat? Ez járt a fejemben, mikor magamon kezdtem érezni egy tekintetet. Feleszmélve ábrándjaimból láttam, hogy Tsukishima megfordult s farkasszemet néz velem. Már amennyire lehet ezt farkasszemnek nézni hisz hat vagy hét méterre állt tőlem. Megráztam a fejem, mintegy szimbolikusan elhessegetve a gondolataimat s nagy mosollyal intettem neki. Ő sandán nézett rám, majd visszafordult, ekkor vettem észre Yamaguchit is aki amint észrevett felemelte a kezét s integetni kezdett. Viszonoztam a gesztust majd elindultam az osztályomba. Azt hiszem ennyi gondolat reggelre éppen elég volt.
Egész nap az edzést vártam. Mint ahogy mindig. Imádok mozogni. Futni, ugrani, röpizni. És a csapat, imádom őket. Fárasztó volt az edzés, de minden pillanata aranyat ért. Az öltözőben szándékosan háttal álltam mindenkinek, hogy senki se vegye észre, hogy bámulom. Bocsánat de egyszerűen ösztön. Hatalmas a kísértés, hogy ránézzek bármelyikőjükre is, de tudom nem szabad. Még egy pillantást se. Ha netalántán valaki észrevenné, te jó ég. Nem akarom. Sóhajtok egyet, ami a nagy zajban s a beszélgetések közepette fel sem tűnik senkinek. 
Sugawara-senpai bezárta az ajtót majd mindenki indult a maga dolgára, ki ki a saját otthona felé. Kageyamával csak egy rövid szakaszon haladtunk közösen, majd elváltak az útjaink.Én még megálltam az edző boltjában, hogy vegyek egy csokit a húgomnak. Kis ajándék az édesszájúnak. Megkondult az ajtó feletti kis csengő. Valaki bejött. A hang irányába kaptam a  fejem, mintegy kíváncsiság gyanánt s no lám ki az? Hát persze, hogy Tsukishima. Kenyérért jött úgy látszik. A polcok között vagyok, de pont úgy, hogy jól rálátok. Végigelemzem a testét s minden porcikáját az agyamba próbálom vésni. Bevésem, memorizálom, hogy emlékezhessek rá este mikor felidézem őt álmaimban. Minden sráccal ezt csinálom aki tetszik. Viszont, valahogy most is megérzi a tekintetemet s mérgesen hátrafordul. Kifizeti a kenyeret majd távozik. Így teszek én is fizetek és távozok. A bolt előtt leveszem a lakatot a bringámról s indulnék is azonban egy hang rám szól.
- Hé!
A hang irányába kapom a  fejem, s az út túloldalán a csapattársam várakozik. A csapattársam aki tetszik. Int, hogy induljak meg felé. Magához hív. Arcán egyenlőre nem látok érzelmet de tudom, tuti baj lesz ebből. Átfutottam az úton magam mellett tolva a kerékpáromat.
- Mégis mi a franc bajod van? - állít nekem mielőtt bármit is mondhattam, vagy kérdezhettem volna.
- Tessék? Nem értem miről beszélsz.
- Nem a szart, azt. Ma reggel is és most is. Rendesen érzem ahogy bámulsz. Sőt látom is. Úgy nézel, mint ... mint izé hát érted.
- Nem.
- mindegy. Rohadtul zavar szóval állj le. Meg amúgy is miért bámulsz?
Kis hallgatás után arra jutottam, hogy meglepem egy válasszal amire nem nagyon számít.
- Azért mert tetszel. - vágom oda neki, majd hangosan felnevetek, mintha egy nagyon vicces dolgot mondtam volna. Ez egy jól bevált taktika. Nagyapa mesélte egyszer, hogy a szamurájok kedvenc trükkje volt, hogy az igazságot hazugságnak állították be, nyíltan megmondták ellenfelüknek aki nem hitte el, s így játszották ki ellenségeiket.  Miután abbahagytam a nevetést észrevettem Tsukishima döbbent arcát.
- Hü ... hülye. Igazi idióta vagy! - azzal sarkon fordult és otthagyott. Legalább elköszönhetett volna. Én meg csak néztem, bár most már nem bámultam a testét csak azt, hogy elmegy. Pár méter után azonban visszanézett rám, de gyorsan el is kapta a tekintetét. 
- Tsukishima! - kiáltottam utána. - Van kedved majd ott találkozni? Ahol tegnap? Élveztem a beszélgetésünk!
Egy pillanatra megtorpant majd ezt a választ adta a kérdésemre.
- Majd meglátjuk! - s haladt volna tovább, mire újfent rákiáltottam. 
- Oké, akkor holnap edzés után! - újabb megállás, de már nem felelt semmit. Elindult s ezután nem is állt meg többször. 
Hirtelen jött ötlet volt, élveztem a tegnapot ezért gondoltam rákérdek tőle van-e kedve újra beszélgetni. Ott normális volt, nem úgy, mint máskor. Na mindegy. Ha eljön eljön ha nem nem. Én mindenesetre elmegyek. 

Tsukishima

Futólépésben haladtam hazafelé. A kenyér csak úgy hintázott a kezemben. Ez a hülye nagyon kivágta most a biztosítékot. Azt mondta, hogy tetszek neki. Ez kretén. Egy igaz gyerek, nincs tisztában a szavak súlyával. Ha tudná mit is jelent ez és mit mondott akkor ... áh. Idióta. Ha tudná, hogy ez a labilis lelkemnek mit is jelent. De honnan is tudhatná. A fenébe ne mondjon ilyeneket, hisz bejön az a bolond feje. Legalább is egy kicsit. Nem nagyon, csak egy picit. Meg, hogy holnap nem-e találkozunk azon a helyen, mert élvezte a beszélgetésünk. Bevallom én is élveztem, de mi ez így hirtelen? Miért én, egész nap csúnyán néztem rá és párszor be is szóltam, nos mégis beszélgetni akar velem. Hihetetlen ez a srác. 

Másnap edzés után elköszöntem Yamaguchitól és a kis, rejtett világomba indultam.   Napközben filóztam rajta mi is legyen, azon az állásponton voltam, hogy nem megyek el, de így edzés után úgy döntöttem odamegyek. Azért, hogy láthassam a kis bugrist. Na nem azért mert tetszik, csak ... csak jó lenne kicsit meglesni. A rohadt életbe, jó bevallom ma egész nap a fenekét bámultam. Szép formás alsó teste van és nagyon szép dereka. Bejön, de ezt magamnak is alig akarom beismerni.  
Már az erdőben jártam, közel a tisztáshoz s arra gondoltam, hogy bárcsak ne lenne itt. Viszont a szívem meg arra vágyott, hogy ott legyen. És nem kellett csalódnom, valóban ott üldögélt a fűben. Mikor észrevett hatalmas mosollyal üdvözölt. Fogtam magam és leültem nem messze tőle. Tisztes távolságba, hogy ne érjem el. Mert nagyon beletúrtam volna a hajába. Vajon milyen lehet? Erős? Selymes? Jó dús az biztos, ez se fog megkopaszodni az is tuti. 
- Hát mégis eljöttél. - mondta.
- Igen.
- Miért?
- Hogyhogy miért? Csak úgy volt kedvem. Szeretem ezt a helyet.
- Ahogy én is, ez tökéletes hely lesz.
- Lesz? Mire?
- Hát, hogy beszélgessünk. Itt sokkal normálisabb vagy, mint suliban. Amúgy Tsukishima? Miért vagy ilyen bunkó velem?
- Én mindenkivel bunkó vagyok.
- Azt tudom, csak érdekelt, hogy velem miért.
- Azért amiért a macska az alomba piszkít és elkaparja. Ilyen a természete ahogy az enyém ilyen.
- Értem, nos ez érdekes. De elfogadom.
- Ha nem fogadtad volna el, akkor is bunkó lennék.
- Tudom, csak mondom.
- Na és miről akartál beszélni?
- Mindenről.
- Hm, az elég bő téma. Válasz ki egyet.
Így is tette. Kiválasztott egyet, majd még egyet, majd még egyet és így tovább. Hamarosan ránk sötétedett, de nem is nagyon zavart. Arra lettem figyelmes, hogy élvezem hallgatni őt, a csiripelését. Jó vele beszélgetni, ezen pedig rendesen meglepődtem. A telefonom csörgése zavart meg minket. Anyám keresett én pedig mondtam neki, hogy lassan otthon vagyok. Így hát elindultam hazafelé s Hinata is ugyanígy tett. Már a házak között ballagtam,d e még mindig a kis vörös járta  fejemben. S nem tudtam kiverni onnan.