Csak még egy napot a paradicsomban

V.

Tsukishima

Az ágyamon feküdtem s egy régi sorozatot néztem ami nem volt más, mint A dinoszauruszok bolygója. Régi sorozat még gyerekkoromban láttam, de nemrég letöltöttem netről és bejátszva a szobámban lévő TV-be élveztem a műsort. Szinte percről perce tudtam mi fog történni, mi milyen dinoszaurusz és, hogy vannak sorjában az epizódok.  Imádom az ilyen sorozatokat, kár, hogy már nem adnak efféle dokumentumfilmeket a televízióban. Bár be kell valljam nem is nézek TV-t, csak filmeket amiket leszedek a netről és ott játszom le, hogy ne az asztalnál görnyedve nézzem a  monitoron őket, hanem szépen kényelmesen az ágyamból. Miután végignéztem az utolsó részt amiben Kicsi Da a fiatal Daspletosaurus  torosus pár napját követhetjük végig, kikapcsoltam a készüléket és elterültem az ágyamon. Kezeimet a fejem alá raktam s kezdtem érezni, hogy lassan túlnövök az ágyamon, már így is lelógtak a lábaim alvás közben, igaz még csak a lábfejem, de ha tovább növök tuti, hogy más alvópozíciót kell kitalálnom, mert utálom ha kilóg valamelyik végtagom. Olyan sebezhetőnek érzem magam ilyenkor. 
A plafont bámulva elmerültem a gondolataimban, s lassan már nem is láttam i van felettem hanem szemeim előtt az ábrándjaim jelentek meg.  Eleinte csak dinoszauruszokról gondolkodtam, az újranézett epizódokról, majd végigfuttattam az agyamon a holnapi nap eseményeit. Órák, pontosan hét: egy angol, majd japán, matek, osztályfőnöki, történelem, állampolgári ismeretek, meg irodalom óra. Aztán edzés. Jó lesz mozogni, szeretek is játszani s ahogy veszem észre egyre jobban megy a blokkolás. Bár az edző nem fogja vissza magát, belegondolva jobb is így, hisz csak nyomás alatt tudunk fejlődni. 
Kezemet kinyújtva a telefonomért és a fülhallgatómért nyúltam. Láttam, hogy valaki írt s rögtön tudtam, hogy nem más, mint a szeplős barátom. Yamaguchi az egyetlen aki rendszeresen keres, senki más nem tart igényt a társaságomra. Bár, hazudnék ha ezt mondanám mert mostanában Hinata is keres. Igaz ez  mostanában csupán két napot ölel fel, de ez is valami. Visszaírtam a barátom kérdésére, hogy mit csinálok majd megnyitottam a zenelejátszót s a fejemre téve  a fülesemet elkezdtem kikeresni valami jó számot. Végül arra jutottam, hogy maradok a Linkin Parknál. Megnyomva a lejátszó gombját elmerültem a zenében, szememet behunyva éreztem ahogy belesüppedek a párnámba. A gondolataim szabadon szárnyaltak, de egyre többször tért vissza Hinata képe, a mosolya s mintha a hangját is hallanám ahogy beszél hozzám.  Hiába is próbáltam elhessegetni a gondolatát, nem ment. Aztán hagytam is.
Nagyot sóhajtottam. Mi van ha érzek valamit iránta? Az is lehet, hogy csak kívánom és csak arra kell, de valahogy nem ezek jelennek meg a képzeletemben. Inkább az, hogy velem van. Hogy itt van mellettem. Talán tényleg kedvelem őt? Nem akarom ezt beismerni magamnak. Nem, egyszerűen nem. Nem Hinatát hanem azt, hogy meleg vagyok. Félek ettől a gondolattól, s annak következményeitől. Sokan egy rideg, szívtelen parasztnak gondolnak, de nekem is vannak érzéseim. Vágyom arra, hogy valaki szeressen s valaki mellettem legyen. Mikor a suliban vagy az utcán látom a szerelmespárokat elfog az irigység. Ilyet akarok én is. A tudat kell nekem, hogy valaki szeret, hogy rám vágyik, hogy kellek valakinek. Azután a fizikai dolgok, érintések, csókok miegymás. Egyszerűen szükségem van erre, nem tudom megtagadni evolúciós örökségem, de ennek ellenére mégis megpróbálom elnyomni, nem ráfigyelni. S így hová jutottam? Hát persze, hogy a magány sötét, hideg vermébe. Ez pedig fáj. Úgy alszom el, azzal a tudattal és hideg, fojtogató érzéssel, hogy egyedül vagyok, hogy nincs senkim és senki sem vágyik rám. A család persze más, de akkor is. 
Talán lehet, hogy pont ezért jár a fejemben Hinata? Mert nyitott felém s a szívem mélyén a vágy amit iránta érzek keveredett a remény érzésével, hogy talán hátha ő vágyik rám. Vagy csak az a gesztus, hogy keres engem, hogy velem akar lenni s ez felpezsdít, jó érzéssel tölti meg megfagyott szívemet? Lehet csak erről van szó. Nem is szerelem ez, csak ráharaptam egy kis kedvességre, mint ponty a horogra. 
Ahogy a számok váltották egymást, velük ellentétesen az én gondolataim még mindig egy témán és egy valakin jártak. Az egyik énem azt mondta, hogy ez csak egy vágyálom, csak tetszik és meg akarom húzni, míg a másik azzal érvelt, hogy kezdetben is tetszett nem csak most, így talán az idő alatt más érzések is kapcsolódtak a vágyamhoz s abból túlnőve, egész mássá fejlődött ki. Ezek az eltöltött napok, pedig még inkább rásegítettek, előhívták ezt az érzést. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy ez lenne-e a szerelem. Sosem éreztem ilyet, nem tudom milyen ez, csak hallomásból ismerem milyennek kellene lennie. De ha ez szerelem is és ezt el is ismerem, akkor is le kell nyelnem a azt a gondolatot, hogy egy srácba vagyok szerelmes és ez soha nem fog változni. Más fiúk is jöhetnek, de az a tény, hogy csak pasik keltik fel az érdeklődésem nem fog változni. Talán jobb lenne ha végre elfogadnám önmagam. Kiséé nehéz lesz, de muszáj ha nem akarok megkeseredni. Mert itt pont erről van szó. Vagy elkezdem járni az utam és élni fogok, vagy megkeseredhetek egyedül s hajtogathatom azt a négy fal között, hogy én nem vagyok meleg, nem bizony, de mégis pasik után fordulok meg így pedig, csak a bűntudatom marad meg életem végéig, s ostorozhatom magam. Ha logikusan is és emocionálisan is belegondolok mindenhogy az első lehetőség a legkedvezőbb. 
De mégis, ha bevallanám a srácnak aki tetszik, hogy kedvelem biztos furán jönne ki és otthagyna. Vagy megutálna. Ami azért szíven ütne. De persze még mindig fenn áll az a lehetőség is, hogy nem is vagyok belé szerelmes csak kanos. Így csak az a lehetőség maradt, hogy jobban meg kell ismernem. Aztán minden kiderül. Talán ha többet járnánk ki a kis helyünkre. Talán ott jobban összemelegedhetnénk s megtudhatnék róla ezt azt így kiderülne mit is érzek. Ebben talán ő is benne lenne. Francba annyi a talán és a kérdés, hogy az hihetetlen. 
Aztán ott van az is amit mondott. Tetszel. Na persze, azt se tudja mit jelent, olyan gyerek még. Hihetetlen egy ember. Ezt így a képembe mondja, s nem is fél attól mit fogok szólni. Bár nevetett így lehet viccnek szánta, de ez nem olyan gúnyos nevetés volt. Meg egész nap bámult azokkal a gesztenyebarna szemeivel. Ó azok a nagy, gömbölyded szemek. Komolyan nem tudom mire vélni ezt a mondatát. 
Kezdtem érezni, hogy a gondolataim lassulnak, ránéztem a telefonomra s elég későre járt már az idő. Azt hiszem ezt a gondolatmenetet majd máskor folytatom. Viszont eltökéltem magam, keresni fogom Hinata társaságát és kihívom megint az erdőbe, hogy dumálhassak vele. Ezzel  a határozottsággal feküdtem le aludni, s reméltem, hogy holnap is marad belőle valamennyi és nem egy kósza gondoltat volt ez így estére.