Csak még egy napot a paradicsomban

II.

Tsukishima

Meghalni? Mégis miről beszél ez?
Ezek a gondolatok futottak át az agyamon.  Száz százalék, hogy a szemeim kikerekedtek és az állam leesett a kérdés hallatán mert Hinata amint észrevette a reakcióm azonnal védekezően maga elé emelte a kezét és szabadkozni kezdett.
- Nem nem bocsi. Nem úgy értettem, csak egy hülye kérdés volt!
- Hülye kérdés? Az emberek nem szoktak efféle kérdéseket feltenni hülyeségből! - akadtam ki amin én is meglepődtem.
- Tudom, tudom bocsi. Hülyeség volt. 
Újabb csend telepedett közénk úgy egy percig körülbelül. Hinata elfordította a fejét és a tavirózsákat kezdte el bámulni, viszont én le se vettem róla a szemem. Ezt ő is észrevette. 
- Mi a baj? Miért nézel így? - törte meg kérdéseivel a köztünk beállt csendet.
- Hinata. Van valami baj amiért ez kérdezted?
- Nem nincs.
- Biztos?
- Persze. 
- Szerintem hazudsz.
- Háh? Miért hazudnék?
- Az előbb a semmiből megkérdezed, hogy hiányoznál-e nekünk ha meghalnál? Ha az ember ilyet kérdez annak oka van. 
- Bocs hogy megkérdeztelek. 
- Nincs semmi bocs, engem az érdekel miért kérdeztél ilyet?
- Miért érdekel ennyire?
Jó kérdés. Simán tehetnék rá magasról, hiszen úgy is sokat szemétkedek vele. De minden szemétkedésem mögött az érzéseim elnyomása áll, hogy ne ébredjenek fel és tomboljanak bennem. Egy plátói szerelem nem hiányzik az életembe. De mit mondjak neki, azt nem, hogy azért érdekel a sorsod mert kedvellek vagy tetszel, ez még egy eldöntendő kérdés, még ha te nem is tudsz róla. 
- A csapattársad vagyok. - vágom rá a leglogikusabb megoldást - Szüksége van rád a csapatnak.
- Nem azt kérdeztem, hogy szükség-e van rám, hanem, hogy hiányoznék-e? A kettő nem ugyan az. 
Ez igaz.
- Hát figyelj szerintem hiányoznál az embereknek.
- Miből gondolod ezt?
- Hát abból, hogy mennyien kedvelnek.
- Szerinted tényleg kedvelnek engem?
- Miért ne kedvelnének, ha nem akkor nem állnának veled szóba csak akkor ha muszáj.
- Úgy, mint te?
- Hé, most is beszélgetek veled nem?
- De csak kényszerből. 
- Ha akarnálak itt hagyhatnálak és ha elé ugornál a kamionnak akkor úgy is tehetnék, mintha most nem mondtál volna nekem semmit.
- És ha ilyen megtörténne valóban így tennél?
Behunytam a szemem s másodpercekig nem válaszoltam neki. De végül győzött a kisebbik genya oldalam és kiböktem a  választ.
- Nem. Biztos nem tudnék lelkiismeretfurdalás nélkül élni ha kinyírnád magad.
- Érdekes, pedig azt hittem téged nem érintene meg ha eltűnnék a képből.
- Miért is nem?
- Mert mindig csak kötözködsz, beszólogatsz és bunkó vagy velem. - azt hiszem ebben van némi igazság. Szólásra nyitottam volna a szám, de ő folytatta.
- Meg nem csak te, ott van Kageyama is. Folyton csak lehülyéz és minden igyekezetem ellenére, hogy fejlődjek újra és újra leszólja a teljesítményem. Meg folyton csak versenyezni akar, régen jó volt, de most már kezdek belefáradni, hogy mindig meg akarja mutatni, hogy ő a jobb. Ha meg hazafelé megyünk ő alig szól hozzám. Csak a röplabdás dolgokról tudunk beszélgetni és akkor is én beszélek többet s ez sokszor már idegesít.
- Akkor az a bajod, hogy a Király meg én folyton bántunk igaz?
- Részben, meg hogy nagyon magányosnak érzem magam. 
- Körbe vagy véve emberekkel.
- Attól még lehetek magányos nem? Hiába ott a csapat vagy ott vannak az osztálytársaim senki sem keres, csak néha néha mikor eszébe jut valami és nem talál mást csak engem. Egyedül Kenma szokott keresni senki más. 
- Kenma?
- A Nekoma feladója.
- Á ilyen jóban vagytok? Nem is tudtam.
- Igen, őt talán nevezhetem a barátomnak. De a többieket? Szerinted ez barátság? Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy biztos én vagyok a hibás, valamit elkövettem vagy nem megfelelően csináltam és ezért nem keresnek.
- Mi lenne ha te keresnéd őket? Erre nem gondoltál?
- Nagyon okos vagy, látod erről beszéltem, hogy hülyének néztek. Szerinted nem írtam rá emberekre, de elegem van abból, hogy mindig én keresek másokat!
- Jól van nem kell megsértődni. Nem azért mondtam, csak felvetettem ezt a lehetőséget is. A problémádra meg nem nagyon tudok megoldást.
- El se gondolkoztál rajta.
- A te gondod nem az enyém.
- Téged talán sokan keresnek, hogy ennyire így beszélsz róla?
Ez volt az a kérdés amit nem akartam, hogy elhangozzon. 
- Nem. - fintorogtam egyet. - Igazság szerint Yamaguchin kívül nincs nagyon más barátom. De nem is kellenek. 
- Mindenkinek kellenek barátok.
- Nekem nem.
- Szóval akkor boldog vagy így, hogy egy emberen kívül senki sem törődik veled? Biztos neked is jól esne, ha megkérdeznék, hogy vagy vagy hogy éreztetnék veled, hogy fontos vagy a számukra. Hogy van okot létezni.
- Rohadj meg Hinata!
- Hahá tudtam, igazam volt.- lelkendezett.
- És akkor mi van. Igen sokszor szar, de elvagyok így is. Meg amúgy is most minek várjam el, hogy mindenki velem foglalkozzon? 
- Nem úgy értettem. Nem kell foglalkozniuk veled, hanem,  hogy tudják, hogy vagy és fontos számukra  a létezésed. Hogy ha eltűnnél valaki, akárki de emlékezne rád.
- Igaz - sóhajtottam - nekem s sokszor hiányzik az, hogy törődjenek velem, de úgy voltam vele ha a világ hátat fordít nekem én is hátat fordítok neki. 
- De nem jött be igaz?
- Néha beválik, de most már egyre kevésbé.
- Úgy látom neked is megvan a rejtett oldalad.
- Kinek nincs?
- Jogos. Ha akarod én szívesen meghallgatlak. Bár tuti, hogy a hátad közepére se kívánsz.
Erre nem feleltem, nem akartam neki elmondani, hogy élvezem a társaságát, az elevenségét, az életenergiáját és hatalmas lelkesedését. Párszor eszembe jut, hogy adhatna belőle. 
- Szerinted van valami a halál után?
- Ez meg honnan jött? 
- Úgy is ebből kezdtük az előző témát is. 
- Értem.  Nos szerintem nincs.
- Szerinted?
- Szerintem se. 
- Akkor ezt megbeszéltük. Meg amúgy is ez csak feltételezés.
- Igaz, de azért véleményt mondhatunk róla. 
- Miből gondolod, hogy nincs élet a halál után? én biológiai okokra vezetem vissza az állításom viszont te mire alapozod?
- Szintén biológiára. Erre alapozom, mert elképzeléseddel ellentétben nem vagyok síkőkör.   Meg szerintem jobb is, hogy nincs. Legalább is jobb lenne.
- Miért?
- Mert nem biztos, hogy boldog lennél odaát. Hiszen ha emlékszel az életedre a fájdalmadat is továbbviszed s úgy élni egy örökkévalóságig. Meg amúgy is mit lehet csinálni addig?
- Ez egész okos ötlet, de ezt orvosolja a reikarnáció.
- Ja, viszont nem is reikarnálódsz örökké. 
- Igaz úgy is ugyan oda jutunk vissza. Ha így belegondolok valóban jobb, hogy nincs öröklét. Mert akkor elveszítenénk a céljainkat. Mert minden amit teszünk a haláltól való félelmünkből ered. Hogy hátrahagyjunk valamit. Úgy látszik talán ez ad értelmet az életünknek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég, s nincs sok időnk. 
- Jaja, ez hajt előre minket. A vágyaink amelyeket meg akarunk valósítani, mivel lehet, hogy tudat alatt tisztában vagyunk vele, hogy ez az egy lehetőségünk van.
Ránéztem a csapattársamra és láttam, hogy mosolyog.
- Mi az oka ennek a mosolynak? Elég gyászos témáról beszélgetünk.
- Tudom, de jól esik, hogy valakivel dumálhatok erről. Kageyama már biztos lehordott volna vagy megmondta volna, hogy fejezzem be. 
- Én nem a Király vagyok.
- Szerencsére. Ha mindenki olyan lenne, mint ő akkor tényleg egy kamion elé ugranék.
- Még is sülve főve együtt vagytok.
- De csak a  röpi végett. Ha nem így lenne akkor talán máskor is keresne. 
- Hanyagold őt egy kicsit, aztán lehet, hogy észhez tér.
- De gyakorolnom kell. 
- Gyakorolhatsz velem is. - a mondat végére jutott el az agyamig mit is mondtam. A jó büdös ... pont az lenne a lényeg, hogy elkerüljem őt. Biztos nemet fog mondani hisz nem kedvel. Ezzel hitegettem magam, de a felragyogó arca kezdett kétségek közé rántani. 
- Benne vagyok. Mit szólnál ha ez lenne a titkos helyünk?
- Nem tudom észre vetted-e de azért itt nincs akkora tisztás ahol a leütéseket, a szervákat vagy a fogadásokat gyakorolni lehetne.
- Igaz igaz, bocsi. Sokszor előbb beszélek, mint gondolkodom. 
- Azt már észrevettem.
- De akkor mit szólnál ha itt az erdő előtt valahol keresnénk egy helyet. Valahol a  töltés mellett és utána meg itt megpihenhetünk. 
- Nekem jó. - jó a francokat. 
- Akkor ezt megbeszéltük! 
Kivette a lábait a vízből s egy szalvétával megtörölte őket.  Ezután felvette a zokniját és a cipőjét majd elindult a biciklijéhez amit csak most vettem észre.
- Köszönöm Tsukishima, jól esett ez a beszélgetés. Már kezd sötétedni szóval megyek. Vigyázz hazafelé.
- Te is. - meglepetten fordul vissza rám. - Ezt csak azért mondtam, mert biztos aggódnának a szüleid ha bajod esne, nem azért mert érdekel, hogy mi lesz veled.
- Persze persze - mosolygott vissza rám. - Anya még aggódna de apa tuti nem.
- Miért nem?
- Hosszú történet. Na szia.
Azzal elindult s óvatosan tolta ki a kétkerekűjét a fák között. Nem is értem, hogy a ménkűbe hozta be ezen a dzsumbujos terepen. Nem fél, hogy defektet kap?
Elhalkultak a zörejek és a neszek így tudatosult bennem, hogy már messzebb jár. Felnéztem a fák ágaira s mosolyra húztam a  számat. Talán most beszélgettem Hinatával először normálisan s elég érdekes témákról. Ez tetszik.