Csak még egy napot a paradicsomban

VIII.

Tsukishima

Izgatottan vártam a nap végét. Az, hogy Hinata ki szeretne velem menni az eldugott helyünkre az erdőben s kimondottan velem akar lenni ez jó érzéssel tölt el. Sőt, izgatott lettem és kíváncsi. Vajon miről akar beszélni? Vagy mit talált ki? Mindenféle ötlet felmerült bennem, sőt még a fantáziám is beindult és jól el is szaladt velem a ló. Nem egy órán ábrándoztam arról, hogy a kis vörös és én együtt vagyunk azon a helyen és csináljuk. Hogy alattam van, hogy csókokkal borít be, hogy a kezeimmel érinthetem a kis testét. Beindult a fantáziám rendesen s erre a testem is reagált. Próbáltam magam ilyenkor visszafogni, mert ha felszólítanak vagy kihívnak felelni elég kínos szituáció lehetne belőle. Végül már mindennel próbáltam elterelni a figyelmem s arra gondolni, hogy mekkora hülyeség is ami szembe jutott. Ez csak vágyálom semmi több, ilyen úgyse fog megtörténni. Ezzel próbáltam elejét venni a buja fantáziámnak. Azonban az izgalom nem szűnt meg. Ugyan nem mutattam ki mennyire várom már, hogy teljen az idő, de mindig az órákat lestem hol a falon, hol a telefonomban, hogy jól-e mennek, hogy nem késik-e valamelyik. De sajna nem, az idő, mint egy csiga vánszorgott csak lassan és lassan ezzel is őrölve az idegeimet. Aztán eszembe jutott a mai virág. Kivettem az egyik szirmát a táskámból s a markomban tartva nyugtattam magam. Kellemes érzés volt, ahogy tegnap is. 
Az órák végeztével rohantam is edzeni és öltözni, mintha azzal, hogy én sietek az idő is fog. Yamaguchinak fel is tűnt a dolog s a folyosón halkan megkérdezte, hogy "Minden oké-?" 
- Hogyne. -  válaszoltam.
- Csak mert nagyon zaklatottnak tűnsz.
- Zaklatott? Nem vagyok zaklatott.
- Pedig eléggé úgy viselkedsz. Régóta ismerlek, de nagyon ritkán látlak ilyennek. Amikor így viselkedsz valami van a háttérben. 
- Ennyire látszik?
- Aki ismer annak feltűnik. A többiek nevében nem beszélhetek.
- Értem. Csak sietek.
- Mész valahová?
- Igen.
- Anyuddal vagy a bátyáddal? 
- Egyikőjükkel sem.
- Akkor?
- Nem érdekes.
- Tsukki!
- Hah - sóhajtottam -  valaki kihívott egy helyre. Egy titkos helyre amit csak kevesen ismernek.
- Óh - kapta a szája elé a kezét - csak nem egy szerelmi vallomás? - kérdezte suttogva, mintha a falnak is füle volna. 
- Nem hiszem.
- De örülnél neki?
- Asszem.
- Asszem?
- Jó, igen.
- Hé Tsukki elvörösödtél! - nevetett fel.
- Hallgass Yamaguchi!
- De jó, hogy neked is van ilyen oldalad. Kihinné mikor olyan érzéketlen tudsz lenni. Na és ki a szerencsés?
- Az ... az titok.
- Miért? Talán szégyelled?
- Nem csak nem fontos, mivel úgyse lesz belőle semmi. 
- Pedig én kíváncsi vagyok rá. 
- Nem érdekes a dolog. Ma nem veled megyek haza szóval ennyi.
- Ez most bunkó dolog volt, - durcásan nézett rám - én is elmondtam mi a helyzet Yachival.
- De ti jártok. Mi meg nem. Téma lezárva. - azzal otthagytam Yamaguchit és futólépésben haladtam a terem felé.
Az edzés nem volt rossz, de nem tudtam rá koncentrálni, nem játszottam rosszul, de nem a meccseken járt az eszem.  Teljen már az a rohadt idő, csak ez visszhangzott a fejemben.
Az idő a maga tempójában haladt, de csak eljött a pillanat mikor az edző megfújta a sípot és végre lezárhattuk a mai napot. Gyorsan pakoltam s öltöztem át. Az iskola kapujához mentem, hogy megvárjam Hinatát, aki szépen meg is jelent maga mellett tolva a biciklijét.
- Mehetünk?  - kérdezte, mire bólintottam. Elindultunk, s ahogy sétáltunk próbáltam minél gyorsabban menni nehogy a csapatból bárki meglásson minket együtt. Viszont volt egy kellemetlen érzésem, olyan érzés mikor tudom, hogy valaki bámul. Hátrafordultam s a kapuban egy tátott szájú Yamaguchit láttam. Gyorsan előrecsaptam a fejem. Lesz mit holnap vele megbeszélnem, mert érzem még reggel suliba menet nekem fog esni és bombázni fog a kérdéseivel.
A kis vörös utánozta a tempómat és nem szakadt le így egy kettő elértük az erdőt, még úgy is, hogy messzebb van az iskolától. Beszélgettünk az út közben, nem némán caplattunk. Meleg volt, mindkettőnkről csöpögött az izzadság. De szerencsére nem volt vészes, ma kicsit hűvösebb volt. Ha tegnap jöttünk volna ki tuti már olyanok lennénk, mint az ázott kutyák. Áttörve a bozótoson s a fák sűrűségén elértük a tisztást és a folyópartot. A béke szigete, mindig ez jut róla eszembe. Hinata nekitámasztotta a biciklijét az egyik fának. Elindult ahhoz a kidőlt fához ami beledőlt a folyóba. Levette a cipőjét és a zokniját, feltűrte a nadrágját s nevetve belelógatta a lábát a vízbe. Biztos jó érzés volt. Engem is elkapott a hév, hogy beleáztassam a lábaimat. Hát így is tettem, követtem az alacsony srác példáját. Azonban mikor a fához léptem rájöttem, hogy Csak egy nagyon kis része van beledőlve  a vízbe. Vagyis, beledőlt csak az ágai vékonyak és nem lehet rájuk ülni, míg a törzsének csak egy kis részén lehet helyet foglalni úgy, hogy elérjük a vizet. Így ha leakarok ülni nem lesz sok hely köztem és Hinata között.
- Na mi az? Nem ülsz le? - kérdezte.
- De. - válaszoltam és helyet foglaltam mellette. A víz kellemesen hideg volt, a meleg nyári nap megfelelő hőmérsékletűre emelte így nem volt jéghideg. Jó volt áztatni a megfáradt lábaimat, nem is tudom mikor csináltam ilyet utoljára. Viszont hiába a kellemes érzés feszélyezve éreztem magam, mivel talán ha volt tíz centi Hinata keze és az enyém között. Nagyon közel volt hozzám és ez zavart. 
- Olyan szép ez a hely nem gondolod? -  törte meg a csendet a mellettem ülő.
- De. Az. Mit jelent a virág amit kaptam tőled? Mert tőled kaptam a mait és a tegnapit is igaz?
- Hát ki mástól ha nem tőlem?
- Jogos. Na de mit szimbolizál?
- Az írisz vagy nőszirom azt fejezi ki, hogy a személy nagyon szókimondó és nem érdekli mit gondolnak mások. A lila íriszt az okos embereknek szokták adni.
- Értem. Nos ez illik rám. Eléggé szókimondó vagyok s bárkinek beszólok ha kell. Meg leszarom a többi embert. 
- Igen, ezt már észrevettem. - nevet fel.
- Na és a tegnapi? 
- Az jácint.
- Tudom, de mit jelent?
Gondolkodik.
- Nem annyira fontos a dolog, inkább beszéljünk másról. Még keresek neked virágot, hogy megtaláljuk a kedvencedet. 
- Nekem a nőszirom tetszik. Illik rám.
- Ez igaz, de ne adjuk fel.
- Látom szeretsz nekem virágot adni - dobom oda neki kicsit fellengzősen.
- Hát, meglehet. - nevet fel ismét. De kicsit, mintha zavart lenen a nevetése. - Amúgy már várod a bajnokságot? Én már nagyon.
- Azt gondoltam. Na és mit gondolsz lehet esélyünk.
- Szerintem igen. Sokat edzünk. Ki kell fizetődnie az edzéseknek.
- Na és mi van ha nem? Mi van ha az első körben kikapunk? 
- Ne mondj ilyeneket. Bízz bennünk Tsukishima.
- Hát, majd lesz ami lesz. Bár kiesni én sem akarok.
- Na látod! Ez a beszéd!
- Hangos vagy.
- Baj? - nevet fel ismét. Mindig csak nevet.   
- Belegondolva nem. Amíg nem üvöltözöl, mint ahogy edzésen szoktál. 
- Akkor majd visszafogom magam.
- Helyes. Amúgy te mitől vagy ilyen vidám mindig? Mindig érdekelt mitől vagy ilyen virgonc, mert sokszor olyan vagy, mint a veszett egér.
- Hát nincs más választásom.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ha sírok az nem segít semmin. A nevetés pedig segít a tragédiák feldolgozásában. És aztán ragadós is, ha nevetek mások is nevetni fognak és az jó mert kis boldogságot csempészek az életükbe. 
- Ennyire fontos neked az, hogy mások is jól érezzék magukat?
- Miért ne? Mindenki megérdemli a boldogságot.
- Hát nem tudom. Túl jó lelked van. Engem csak az érdekel, legyen egy házam és pénzem a többi ember meg hagyjon békén. 
- Nem leszel akkor magányos? Pénztől nem lesz boldog az ember, csak a barátaitól.
- Na ez aztán egy közhely. Ezt tipikusan a csőcselék szokták mondani. 
- Ti jómódúak vagytok nem Tsukishima?
- Ja fogjuk rá. A szüleim elég jól keresnek. Mert?
- Na és boldog vagy?
Mondani akartam, hogy igen, de aztán megakadt a torkomban a levegő. Így belegondolva, hát nem is tudom.
- Látod, a jólét nem jelent boldogságot. 
- De tudok belőle venni dolgokat és azok boldoggá tesznek.
- Ja, főleg ha van kivel megosztani. De ha nincs, akkor hiábavaló minden.
Nem válaszoltam.
- Tudod - folytatta - nekünk nincs sok pénzünk, de mégis megvagyunk. Engem boldogsággal tölt el, hogy veletek játszhatok, s ha hazamegyek vár a kishúgom aki szeret.
- Legalább boldog vagy. De ne mond, hogy nem álmodozol arról, hogy lesz pénzed és mit tudsz majd belőle venni.
- Nem mondom, hogy nem szoktam, de többször álmodozok róla, hogy híres játékos leszek.
- Miért akarsz híres játékos lenni?
- Mert akkor érezném, hogy létezem. 
- S szerinted van esélyed arra,hogy profi legyél?
- Nem tudom. Csak hiszek benne.
- Hitel sokra nem mész.
- Dehogynem, ez ad erőt hogy folytassam.
- Inkább a vágy mozgat nem? A vágy, hogy valaki lenni akarsz. Ez az emberi önzőség nem a hit.
- Meglehet. De nekem nincs másom a hitemen kívül.
- Nem is tudtam, hogy vallásos vagy.
- Nem vagyok vallásos! Miből következtettél erre?
- Hát a hitből.
- Hinni lehet vallás nélkül is. Sok mindenben hihetsz. Meg aztán mi baj van azzal, ha valaki vallásos? Én például nem tudom, hogy létezik-e egy felsőbb entitás vagy sem, de nem zárom ki a lehetőségét.
- Én a tudománynak hiszek, szerintem a hit hülyeség.
- Szerinted. Szerintem pedig szükség van rá.
- Miért lenne rá szükség?
- Mert ez visz előre minket.
- Az, hogy van Isten vagy nincs?
- Nem, hanem az, hogy hiszünk-e benne, hogy képesek vagyunk rá.
- Baromság. Nem elhinni kell, hanem ki kell fejleszteni és megoldódik a probléma. Tenni kell érte, a hit csak a gyáváknak való akik nem mernek lépni.
- Akkor gyenge ember vagyok. Lehet, hogy a te szemedben csak elmaradott, buta emberek hisznek, de nekem akkor is fontos. 
- Miért?
- Mert biztonságot ad és reményt, hogy szükség van rám, hogy érdemes valamiért élnem. 
- Fatalista vagy?
- Nem. Csak azt mondom, hogy szükségem van rá, mert így érzem azt, hogy ebben a porszem bolygón a végtelen univerzumban, nem felesleges a létezésem. Tudom, hogy ez csak áltatás, de akkor is. Nézz csak le miatta, de ezt érzem.
- Nem nézlek le miatta. Csak így még sose beszélt senki a hitről. Mert ha láttam hívő embereket azok mindent megtettek, hogy ne kelljen a tudomány igazságát hallaniuk és csak élhessenek a saját világukban. Elég ostobák.
- Biztos vannak ilyen emberek is de én más miatt hiszek. Nekik is megvan rá az okuk. Tudod Tsukishima engem ez nyugtat meg mikor félek.
- Mitől szoktál félni?
- Sok mindentől. Hogy haszontalan vagyok. Hogy nem kellek majd senkinek. Hogy értéktelen vagyok. Félek a kutyáktól is.  És az apámtól. - suttogta halkan az utolsó mondatot.
- Az apádtól? - kérdeztem megrökönyödve. Bár ha jobban belegondolok, az apját sose szokta emlegetni.
- Félsz az apádtól? - kérdeztem ismét de nem válaszolt. A vizet bámulta, majd váratlanul leugrott és kisétált a partra. Nem szólt semmit és ez egy kicsit kezdett megrémíteni. Ezek szerint egy nagyon kényes témát hoztam fel. Leszálltam a fáról és őt követve kikullogtam a partra. Hinata elindult majd lehajolt egy virágért, felvette és visszalépett hozzám. 
- Ez szintén egy írisz. Kék színű. Ritka. A kék írisz a reménybe vetett hit kifejezője. - odanyújtotta nekem, s én elvetem tőle. Viszont a kezével nem engedte el a virágot. A kezeink egymásnak simultak, majd a másik kezével közrefogta a kezemet. Kemény volt a keze, fásodott, talán a sok edzéstől, meg említette, hogy gazdálkodnak, biztos ez miatt. A szívem hevesen kezdett verni. 
- Nekem csak reményem van. - mondta halkan, szinte már suttogva. - Csak arra vágyom, hogy szeressenek. Arra vágyom, hogy biztonságban legyek. Olyan nagy kérés ez?
- Nem. Megértelek Hinata.
- Nem kérek sokat, csak végre nyugodt akarok lenni. Nem félni otthon, hogy mikor kiabálnak veled. Hogy mikor kötnek beléd. Hogy mikor veszik el az emberi méltóságod és aláznak meg. Csak azért mert az egyetlen bűnöd, hogy nem kívánt gyermek vagy. Hiába teszek meg mindent én sose leszek elég jó senkinek.
Fájdalmat éreztem a mellkasomban. Hinata fájdalma valahogy hatással volt rám és belesajdult a szívem. A szabad kezemet az arcához emeltem és megsimogattam. Egy halk sóhajt hallottam, majd a kis vörös meglepetésemre belehajtotta a fejét a tenyerembe. Nem elhúzódott, hanem behunyva szemeit hagyta, hogy az arca a kezemben pihenjen. Zakatolt a szívem, s afájdalom megszűnt ahogy puha arcát érezhettem a kezemben. Annyira megnyugtató érzés. Két ujjammal az egyik tincsét kezdtem cirógatni, mire belepuszilt a tenyerembe. Döbbenten meredtem rá ezután a tette után. Kinyitotta a szemeit és hirtelen elengedte a kezemet s egyet hátralépett. 
- Na ... nagyon sajnálom Tsukishima - hajolt meg zavartan. -  Ezt nem szabadott volna. 
S egy lendülettel megpördült és szaladt a cipőjéért. Kezébe felkapva futott volna a biciklije irányába, de önkéntelenül utánakiáltottam. 
- Hinata! Kedvellek! - csúszott ki a számon, mintegy magamat is meglepve ezzel. Nem csak én lepődtem meg, hanem a vörös hajú is döbbenten nézett vissza rám. Talán indult volna meg újra nem tudom mi lett volna a szándéka, mert ahogy ezeket a szavakat kimondtam hatalmas léptekkel egy kettő előtte termettem. Hinata döbbenten nézett rám. Nem tudom hogyan vitt rá a lélek, nem tudom talán irányított valaki vagy nem tudom, mert abban a pillanatban nem is gondolkoztam csak cselekedtem. Újra az arcához értem majd a másik kezemmel magamhoz húztam őt. Ahogy testünk összeértek szorosabbra zártam az ölelésemet. A szívem majd felrobbant, éreztem, hogy izzadok, de nem a melegtől. Lenéztem és egy döbbent szempárral találtam szembe magam. Behunytam a szemeim s gondolkodás nélkül megcsókoltam őt. Ahogy az ajkaink összeértek váratlan dolog történt. Azt hittem el fog lökni, de helyette kiejtette a cipőjét a kezéből s a kezével a hajamba kapva húzott le még jobban magához. Az ajkaimon megéreztem a nyelvét s ez volt az a pillanat amikor elvesztettem minden önuralmam, már ha volt valamennyi is ebben a szituációban. Kezemet a tarkójára csúsztatva döntöttem meg a fejét s engedtem utat a nyelvének. Mindkettőnk nyelve táncot járt, majd ajkaimmal megrohamoztam az övéit s átvettem az irányítást. Most már az én nyelvem volt az ő szájában s faltam minden csókját. Újabbakat és újabbakat követelve csókoltam egy pillanatra sem hagytam abba s ő nem egyszer nyögött bele  a számba. Megéreztem a kezeit a vállaimon én pedig kezeimmel közrefogtam az arcát. Homlokunkat egymásnak döntöttük s csak lihegtünk itt ott újra összeérintve  a szánkat. Kinyitottam a szemeimet s mintha megérezte ő is így tett. 
- Tsukishima - lihegte - én ... én azt hiszem ... én is kedvellek.