Csak még egy napot a paradicsomban

xv.

Tsukishima

Komótosan ballagtam Yamaguchi mellett. Alkonyodott s szépen lassan bekapcsolódtak az utcai lámpák. Fel akartam rakni a fülesemet, hogy egy kis zenével nyugtassam magam a mai nap után. Viszont ez elég nagy bunkóságnak számítana főleg a legjobb barátommal szemben. 
- Borzalmas volt ez a mai nap. - jelentette ki szeplős barátom. 
- Nekem mondod.
- Most mi lesz?
- Fogalmam sincs. - vontam vállat. - Majd csak lesz valahogy.
- Ezért szerintem nem lehet ezt ilyen félvárról venni.
- Tudom. De mit tehetek. Ha kiállok akkor még jobban ránk szálnak. A csapat reakciója után ... nos érted.
- Igen. Eléggé meglepődtem rajtuk.
- Hát én is. De lehetett rá számítani. 
- De, hogy pont Asahi-senpai is? A légynek se tudna ártani. Hogy így reagált ez teljesen meglepett. 
- Alamuszi alak. Látod sose tudhatod mi bújik meg az emberben. De harmadéves így hamar megszabadulunk tőle. 
- Ez magát a problémát nem orvosolja. Ugyan úgy utálni fog. 
- Na és? Had utáljon, leszarom. - jelentettem ki határozottan.
- De ez nem megoldás! - vágott vissza Yamaguchi.
- Az én szememben az. - zártam le a témát.
- De nem gondolod, hogy...
- Yamaguchi! nem szeretnék ma erről többet beszélni.
Bólintott. Remek. Elegem volt mára ebből a témából. Tudom, hogy segíteni szeretne a maga módján, de ehhez nincs hangulatom.  Csak nyugalmat akartam és elvonulni a világ elől. Erre hamarosan lehetőségem is lett. 
Nem sokat beszéltünk az út hátralévő részén. A megszokott kereszteződésnél pedig elköszöntünk egymástól s ki ki ment a maga útjára. Jó is volt végre felrakni a fülesem és elmerülni a melódiákban. Rossz kedvem volt így szomorú számokat raktam be, hogy még szarabbul legyek. Nem tudom miért van ez vagy mi neki az előnye, de használ.  Néha tényleg ez kell az embernek, hogy fetrengjen a saját nyomorában és utána újult erővel induljon neki az élet kihívásainak. Jól esik most ez, hiába nagy a szám és félvárról veszem az egészet, attól még görcsben van a gyomrom. Mindig ezzel a pökhendi hozzáállással védtem meg magam a külső veszélyektől. Eddig segített is, de most nem vagyok egyedül. Meg azért a téma is komolyabb, mint egy colos vagy pápaszemes beszólogatás az iskolában. Mindig büszke voltam az eszemre és a kiállásomra, de most tényleg tanácstalan vagyok. Azon töröm a szürkeállományom, hogy mit kellene tennem, de semmi  használható ötlet nem jut az eszembe. Csupán az, hogy húzzuk meg magunkat amíg a vihar elvonul felettünk. Vagyis ezt gondoltam nap közben, de ahogy egyre jobban átrágtam magam a lehetőségeken arra jutottam, hogy ez nem fog segíteni. Ugyanúgy nevetni fognak rajtunk, kötözködnek majd a diáktársaink. Talán jobb lenne ezt méltósággal kezelni és felvállalni. Tudom, hogy azt mondtam Hinatának, hogy visszafogom magam, de nem fogom. Ki fogom mutatni az érzéseimet ha tetszik nekik ha nem. Baszki a huszonegyedik  században vagyunk. Nehogy már pár bigott maradi mondja meg, hogy kit szerethetek és kit nem. Elő is vettem a telefonom, hogy változtassak a melódiák hangulatán. Erőteljesebb számokat raktam be, amikben már nem lehetett érezni az élet fáj érzést. Dübörögtek a dobok és szóltak a gitárok s egyre keményebb és keményebb számok harsogták a fülembe, hogy magasról tegyek a világra. 

Másnap tiszta lazasággal ültem a székemen és támaszkodtam a padomra. Hallottam, ahogy páran a nevemet suttogják de nem érdekelt. Két srác be is szólt, de csak pofán röhögtem őket. Azt hiszitek szórakozhattok velem? Hát én nem adom meg nektek ezt az örömet. Valamelyik szünetben beszélni akarok majd Shouyouval. Tegnap kicsit keveset dumáltunk, ahogy észrevettem nem nagyon volt kedve s ő is inkább a nyomorban való fetrengést választotta megoldásként a bajunkra. 
Nagyszünetben el is indultam, hogy megkeressem. A folyosón még mindig méregettek. Gondolom így lesz ez egy hétig. Majd csak megunják. Minden csoda három napig tart. Benéztem a párom tantermébe, de nem találtam sehol. 
- Hé! - szóltam rá egy csajra. - Hinata merre van?
- Keresed a párod colos? - szólt rám egy srác hátulról. Elhaladt mellettem s belépett az osztályba. Mosolygott. Jaj micsoda beszólás, ennek se futott jobbra. És milyen elégedett magával. Szánalmas, hogy a csőcselék mikre nem büszkék.
- Sajnálom, de nem tudom merre ment Hinata-kun. - mondta a lány. Legalább készséges volt. 
Bólintottam és elindultam, de még meghallottam hátulról egy "No homo!" kiáltást. Komolyan mondom ha már be akarnak szólni akkor legalább csinálják jól. Valami frappánsat. 
Azon gondolkoztam, hogy hová mehetett. A mosdóba? A büfébe? Hm, az utóbbiba biztos nem mert nem nagyon szokott vásárolni. Ó én hülye! Telefon. Előhúztam a készüléket a zsebemből és rá is írtam. Bár hülye ötlet volt, mert ahogy nézem offline. Igaz is nem szokott nagyon fent lenni suli idő alatt. Na nem baj, ha nem messenger akkor SMS. Ezt észre fogja venni.  Igazam is lett. Pár percre rá írt is.
"Itt vagyok azon a helyen ahol lebuktunk."
 Minek ment ez oda? Na mindegy. Megindultam a kijelölt cél felé. Sietősen trappoltam és pár perc után meg is érkeztem. Meglepetésemre a kis szerelmem nem volt egyedül. A harmadéves feladónk is vele volt. Kérdően néztem rájuk, de az idősebb válaszolt ki nem mondott kérdésemre.
- Megkerestem Hinatát. Veled is akartam beszélni, de te magadtól jelentkeztél. Mondtam Hinatának, hogy hívjon ide ha már kerested. 
- Miről szeretnél velünk beszélni?  - kérdeztem.
- Hinatát már kikérdeztem a dolgaitokat illetően. És most jön az amit úgy hívnak szidás.
- Nem értem mi bajod van? - kérdeztem felvágósan -  Attól még, hogy csapat társak vagyunk, szerintem járhatunk.
- Itt nem arról van szó, hogy csapattagok vagytok vagy sem. Hanem arról, hogy kiderült. Mégis mi a szart képzeltetek, hogy pont  a suliban estek egymásnak?  
- Nem tudom, ... de megtettük. - mondta Shouyou, pont úgy, mint egy kisgyerek aki pont szembekerült az anyjával mert valami rosszat csinált.  
- Jézusom!  - sóhajtott hangosan a harmadéves. - Legalább neked lehetett volna annyi eszed Tsukishima, hogy visszafogd magad.
- Nos az igazat megvallva pont én másztam rá Hinatára.
Sugawara senpai homlokon csapta magát a kijelentésemre.
- Egek, hogy ezek a hormonok neked is elvették az eszed.  - válaszolt.
- Nem tudom mit csinálsz belőle ekkora ügyet. Majd elfelejtik. Meg amúgy is, te is bevallottad a csapatnak.
- A csapatnak, de nem az iskolának! Meg rólam nincs felvétel, rólatok meg van. És harmadszor én idén végzek ti meg itt maradtok még két évre. Azért ez nagy különbség. 
- Akkor mit tehetnénk?  - intézte kérdését Hinata a senapinak. - Tudnál segíteni. Szükségünk lenne rád.
-  Most már minek? Az egész iskola tudja és gondolom már többen is a városból, mert tuti körbement a fiatalok között. 
Hinata felnyikkant erre a kijelentésre. 
- Kit érdekelnek! - vágtam oda. - Ez a huszonegyedik század. Fogadjanak el és kész.
- Ez nem egy amerikai film Tsukishima. Meg nem is San Francisco vagy valami világváros. Japánban vagyunk és annak is egy kisebb városában. Ha Tokióban lennénk azt mondom oké nem lesz gond, de errefelé ez nem annyira gyakori. 
- És? Még mindig nem értem, mit vagy kiakadva. Nekünk kellene nem neked.
- Csak meg akarlak titeket óvni. Szerinted itt el fognak fogadni mert ez a modern világ. Miért tennének ilyet? Miért kellene valakinek is kedvelnie vagy elfogadnia úgy, hogy nem is ismer?
- Modern világban élünk!
- Az lehet Tsukishima - tette csípőjére a kezét a harmadéves. - de nem így lesz. Okos srác vagy, tudhatnád, hogy ami idegen az embereknek attól félnek és amitől félnek azt gyűlölik is.
- Akkor mégis mit tegyünk? - tettem fel a kérdést.
- Húzzátok meg magatokat. Ha tudnak rólatok és nem csináltok ebből nagy felhajtást akkor megszoknak és nem lesz bej. Ugyan lesz egy két beszólogatás, de nem több. És ez szerintem a legjobb megoldás egy olyan országban ami élen jár a fiatalkori öngyilkosságok listáján, mert nálunk elég gyakori az iskolai zaklatás és bántalmazás. És hidd el nekem, amikor valakit azért készítenek ki mert más mint a többi, csak azért mert rosszabbul tanul, vagy más akadályozottsága van például siket, azt ki fogják csinálni. És ebbe a melegek is beletartoznak. 
- Kedves hogy aggódsz értünk, de megoldjuk.
- Még mindig nem fogod fel a helyzet súlyát? Minek hiszed magad? Hogy minden felett állsz? - akadt ki a felsőbbéves.
- Kei kérlek! -  szólított meg Hinata. - Hallgassunk Sugawara senpaira. 
- Mindig csak a menekülés! -  morogtam - Így sose fog változni semmi.
- De fog! - vitázott velem Suga-san. - Csak idő kell az embereknek.
- Hát nekem nincs időm. Én most akarok boldog lenni. 
A szürke hajú nyitotta ki újra a száját, hogy megcáfoljon, de a csengő jelzett, hogy ideje menni.
- Hinata - szóltam rá a páromra. - Ráérsz ma edzés után?
- Igen.
- Akkor elmegyünk a helyünkre.
Csak hevesen bólogatott, míg Sugawara senpai kérdőn nézett hol rám hol a páromra. De nem fogom neki elmondani a mi kis búvóhelyünket.
- Viszlát senpai, majd az edzésen találkozunk. - azzal megragadtam Shouyou kezét és elindultam vele. Kapálódzott egy kicsit majd kirántotta a kezét az enyémből. Értetlenül néztem rá.
- Szerintem azt kellene tennünk amit a Suga-san mondott.
- Ne kezd te is!
- Csak meg akarom magunkat védeni!
- Ahogy én is! Látom ebben nem értünk egyet. 
Se szó se beszéd megfordultam és otthagytam. Vissza se néztem rá, mert felhúzott ezzel. Miért nem érti meg, hogy nem akarok rosszat. Azt akarom, hogy boldogok legyünk. Hogy ne kelljen félnünk. Hinata ezt miért nem érti meg? Neki kellene a legjobban támogatnia és mégsem áll ki mellettem. Ez pedig idegesít! Sőt, rohadtul fáj is!