Csak még egy napot a paradicsomban

XIV.

Tsukishima

A padra pingált szavak az én tekintetemet is vonzották, de nem babonáztak meg. Shouyoura pillantottam aki még mindig mereven bámulta őket. 
- Hé! - szóltam hozzá mire abbahagyta a bámulást és végre rám nézett. A szemében egyszerre lehetett látni a félelmet, az értetlenséget és a kétségeket. Ahogy elsápadt arcára néztem engem is elfogott a félelem. 
- Hinata, beszélhetnénk? - kérdeztem meg.
- Menjetek szobára! - kiáltotta be egy srác, de nem tudom ki volt az. Az osztályban lévők harsányan felröhögtek. A leggonoszabb nézésemmel mértem végig őket.
- Hé skacok! Mindenki látta már a képet a hörcsögről és a banánról? Na ez ugyan az a szitu. - mondta most egy teljesen más személy. Erre megint felnevetett a tömeg. Hogy rohadnátok meg.
- Amúgy milyen jól választott Hinata-san nem?  - bökte oda egy srác a másiknak. - Nem koptatja a térdeit, mert állva leszopja a colost. 
A kijelentés hatására olyan röhögő görcs tört az osztályra, hogy zengett tőlük a terem. Úgy lemosnám a vigyort a képetekről mocskok! 
Meg is indultam, hogy beverek egyet a srácnak, de ahogy megközelítettem páran közénk álltak.
- Mi kéne ha volna buznyák? - kérdezte egy kopasz srác.
Végig néztem rajtok s felmértem az erejüket. Ugyan alacsonyabbak voltak nálam, de többen is. Arról a tényről meg nem is beszélve, hogy eddig nem nagyon kellett erőszakkal megoldanom a problémáim. Nem tudok verekedni és ezek a srácok ha egyszerre rám ugornak akkor vesztetem. Lehet vissza kéne most vonulni. Azt hiszem az arrogáns viselkedés lesz most a megoldás, a felemelt fejjel távozom, talán nem szégyenülök meg a kelleténél jobban.
Hátraléptem s lassan megfordultam, de a fél szememet rajtuk tartva visszaléptem Hinatához. A kis férgek száján még nagyobb lett a mosoly. A párom lehajtott fejjel várt, nem nézett rám.
- Tsukihsima, nekem most le kell mosnom a padom. Nem tudok most veled beszélni. - súgta oda nekem.
Bólintottam, jelezve, hogy értem. Legszívesebben megsimogattam volna, hogy erőt adjak neki. De ez csak olaj lett volna a tűzre azt meg nem akarom. Féltem őt. Tudom, hogy mennyire érzékeny tud lenni, s az önbizalmát a külvilágtól nyeri így ő ezt ami most ránk vár rosszabbul fogja viselni, mint én. Hogy mit gondolnak rólam mások nem nagyon érdekel, de Shouyout féltem. 
Kiléptem az osztályból s a sajátom felé indultam. Belépve rajta én is szembesültem a tegnapi hibám következményeivel. Hogy a fenének nem bírtam magammal. Ugyan az én padom nem volt telefirkálva, de az osztálytársaim egy része inkább elfordította a fejét a másik része meg gúnyosan vigyorgott rám. Yamaguchi a padjában ült s rémülten nézett rám. Miért ideges? Nem nekem kéne most rémültnek lennem? Ledobtam a táskám a székemre. Ki akartam rakodni, de akkor egy harsány kacaj ütötte meg a fülem. Az ajtó felé kaptam a fejem s az a nyomorult céda lépett be rajta a barátnőivel. Észrevett s egy győzelmi mosolyt küldött felém. Dühödten néztem rám, ha ölni lehetne szemmel most darabokra robbantanám az biztos. 
- Miért nézel rám ilyen gonoszul? - szólított meg tettetett meglepettséggel.
- Tudod te nagyon jól! - sziszegtem rá.
- Talán nem kellett volna mindenkivel ilyen tahónak lenned. Tudod, ezt hívják karmának. - kuncogott. 
- Azt meg k*r*a nagy pofonnak hívják amit te kapni fogsz! - morogtam rá miközben megindultam felé. Ha Yamaguchi nem ugrik fel hirtelen és kapja el a karomat biztos hogy felpofoztam volna a csajt. 
- Ne csináld Tsukki! Nem ér ennyit. - szólt rám. 
Ránéztem majd vissza az osztálytársnőmre. 
- Igazad van. - mondtam. - Nem jó megütni a szart, mert csak bűzleni fog tőle a kezem. 
Az osztálytársnőm összehúzta a szemeit, de én is s így néztünk farkasszemet. 
- Ha hozzáérsz Gou-sanhoz kicsinálunk! - állt fel a székből az egyik srác.
Rosszul állt a szénám. Nem elég, hogy Shouyout nem tudtam megvédeni, de még magamat sem, mert szinte mindenki arra vár, mikor lépek s ők azonnal rám vethetik magukat. Nem adom meg nektek ezt az örömöt. Egyenlőre tanácsosabb visszavonulni, meghúzni magunkat míg elül a vihar. Majd csak elfelejtik egy idő után.