F L A M E S O F S I N |✔ ÁTÍRÁS ALATT|

-0-

" I just love myself more when I'm with you"

Dorothéa

Klisés, de igaz. Mindent csak akkor kezdünk el értékelni, ha már nem természetes, hogy jelen van az életünkben. 

A temetésre csupa számomra ismeretlen alak jött el. Köpcös férfiak hatalmas órákkal és szivarral. Természetesen minden kopaszodó egérpofa mellett volt egy gyönyörű nő, aki tettetett szomorúsággal magasodott párja fölé. 
Az egyetlen ismerős arcot keresve pillantottam körbe. 
Felippe, a szemerkélő eső alkotta függöny mögül, halovány és szomorkás mosollyal nézett rám. Összezárta szemeit. Őszes fején fájdalom tükröződött.
Tudtam, hogy mostantól minden más lesz.

A szüleim haláláról nem sok ember tudott. Mondhatni csak a krém. 
Nem voltak jó emberek. Sőt, ha őszinte szeretnék lenni, kifejezetten rossz emberek voltak. 

Apám Olaszországból jött Amerikába még a hetvenes években. 
Alig volt pénze, így minden munkát elvállalt, ami akadt. Aztán egyszer rossz társaságba keveredett. Sajnos a szüleim ezt a részt soha nem fejtették ki nekem, de valahogy így került be apám a Maffiába. 
Anyám beleszületett. Így ismerték meg egymást apámmal. 

Most, hogy meghaltak furcsa mód nem tudtam mit gondoljak. Soha nem álltam közel hozzájuk. A számukra elérhető külvilág elől is eltitkoltak, nehogy célponttá válhassak. Ők pedig mindig el voltak foglalva a "munkával". Persze tudtam, hogy bármit megtennének értem, de a jelenlétüket nem tudta pótolni semmi. 



Két héttel a temetés után Felippe ajtaján kopogtatva álltam a házunk egyik folyosóján. 
Az irodába belépve hatalmas papírhalmokat és elnyomott csikkeket pillantottam meg az asztalon. Különös érzés fogott el, mivel Felippe mindig is rendszerető ember volt. 
Tényleg megviselte a dolog. Elgondolkodtam, hogy vajon jobban fáj e neki, mint nekem.
  
-Szia - eresztettem meg egy halovány mosolyt, az asztal mögött ülő ráncos arcú férfira. 
Karikás szemmel nézett rám, majd egy erőltetett mosollyal köszöntött. 
-Szia Virágszál - mondta rekedtes hangon.
-Csak meg akartam nézni, hogy vagy... De látom elfoglalt vagy, szóval nem szeretnék zavarni...
-Igazából jó is, hogy jössz. Irtó sokat gondolkoztam az elmúlt hétben. Most, hogy megtörtént a temetés, híre fog menni a szüleid halálának, így célpont lesz a biznisz is. Szerencsére a Te létezésedről elég kevesen tudnak, így ezt a kártyát még ki tudjuk játszani. 
Nem igazán értettem, hogy Felippe most mégis mit mondd, így csak értetlen tekintettel bámultam őt. 
-Szóval arra gondoltam, hogy el kéne menned egyetemre. Csinálunk egy alteregót. Egy nagy városba küldünk, ahol nem tűnsz majd fel senkinek. 
Szerintem még a szám is nyitva maradt. Nagyokat pislogva emésztettem Felippe szavait. 

A "biznisz" soha nem volt világos számomra. Soha nem beszéltem a szüleimmel olyasmiről, hogy ki viszi majd tovább az üzletet. És magamtól sem gondoltam bele soha. 
Valahol mélyen mindig szerettem volna azt gondolni, hogy normális felnőttkorom lesz. 
De így, hogy a normalitás valósággá válhatott, kezdtem kissé megijedni. 

Két hét múlva, a repülőn ülve, nagy lélegzeteket véve, próbáltam magamat szoktatni az új életem illatához - ami a repülő keskeny üléseinek és a mellettem ülő férfi idegességének köszönhetően, erősen izzadtságszagú volt -
Figyeltem az alattunk elhaladó apró négyzeteket, amik egy csomó átlagos ember életének színtere, majd a repülőgép utasait kezdtem kémlelni. Voltak akik családdal utaztak, de olyanok is, akik a laptopjukba merülve, a külvilágot teljesen kizárva pötyögtek valamit. Mind átlagos emberek voltak. Én is csak egy átlagos ember voltam. Egy, a repülő utasai közül. 

Philadelphiába első látásra beleszerettem. A fák, az emberek, minden annyira...normális. 
A taxi ablakán kinézve, úgy éreztem magam mint egy korai 2000-es évekbeli film női főhőse, aki a munkája miatt egy úgy városba költözik. 
Mikor a fuvarom célba ért, izgatottan bányásztam elő a táskám aljáról a lakáskulcsomat. 

Szinte remegő kézzel nyitottam ki az ajtót.