Are you strange like me? (Befejezett)

Vol.2

Másnap reggel az egyik nővérke közölte velem, hogy addig maradhatok a kórházban amíg meg gyógyulok és ezért át helyeznek egy másik szobába, ahol lesz egy szoba társam is (mármint ébren lévő). Szuper! Be ültettek egy kerekes székbe és már róttuk is a folyósokat a dolgaimmal az ölemben. Épp a kartonzónál jártunk, amikor egy ismerős alakot vagyis inkább két alakot vettem észre.

- Ez..nem ők? - tátotta el a száját a nővér.

És én ismerem őket! Húztam ki magam a székben egy büszke mosollyal izgatottan.

- Na mi az kicsi lány? Izgalmas? - nevetett rám a nővérke és ahogy szélesen el mosolyodott pár apró fekete göndör tincs ki szabadult afro kontyából. Milyen szép volt így! A mosoly annyira meg szépíti az embereket! Nem gondoltam ezt máshogy Natasha Romanoff láttán se amikor észre vett és el vigyorodott.  Bár be vallom őszintén meg állt a szívem egy pillanatra amikor el kezdtek felénk jönni.

- Nancy Dove? - nyújtotta felém jobbját és ha lehet még szélesebb lett a mosolya. Én csak aprót bólintottam nem szakítva meg a szemkontaktust és nyújtottam én is a kezem. - Beszélhetnénk veled hat szem közt? - majd a nővérre pillantott aki tudta is, hogy neki itt már nincs helye.

- Én még be se mutatkoztam. - lépett elő Natasha mögül egy szemüveges férfi aki éppen idegesen a kezeit tördelte. - Bruce Benner..öö Doktor Bruce Benner! - javította ki magát amit rögtön meg is mosolyogtam és vele is kezet fogtam.

- Szeretnénk kérdezni valamit tőled! - komolyodott el egy árnyalattal a vörös szépség arca. - Hogy voltál képes azokra? Mármint a vizet mozgatni és fagyasztani? Hihetetlen! Pedig hidd el láttam már pár durva és el képesztő dolgot! - én erre csak fel húzni tudtam a vállam a fül cimpámig egy kínos mosoly kíséretében. Próbáltam jelezni feléjük, hogy ennél bővebb magyarázatra ne számítsanak ha csak nem tudnak meg tanulni gondolatot olvasni. - Van egy férfi..kollégánk ha úgy jobban tetszik, ő szeretne meg vizsgálni téged! - le néztem a gipszemre és azon gondolkodtam, hogy mégis mi a jó istent akarnak rajtam nézni? Talán azt, hogy hány fele tört a síp csontom? 

- Óó, nem..nem úgy akar meg vizsgálni és nyugodj meg ott leszek én is. Csak azt szeretnénk meg tudni, hogy honnan ered a képességed, semmi több! Úgyhogy ne ijedj meg, kérlek. - válaszolta olyan szerényen a doki, hogy szinte hihetetlen volt a többi orvoshoz képest ez a fajta jámborság.

El gondolkoztam, majd rájuk nézve fel húztam az egyik szemöldököm jelezni, akartam valahogy, hogy ennél több infót szeretnék. Mert oké, ők a Bosszúállók, úgyhogy valószínűleg nem a vesémet akarják el lopni, de jó lett volna tudni, hogy mikor akarnak vinni ezért még rá dobtam a félig fel húzott szemöldök mellé egy tanácstalan kéz emelést és persze egy mosolyt. 

- Ó, most mennénk, ha nem gond. - vették a lapot. Bólintottam továbbra is a le vakarhatatlan mosolyommal, mire Natasha oda intett a hölgyeknek a pultban majd toltak is a lift felé és aztán nagy nehezen be segítettek az autóba lent a garázsban.

New York mindig el tudott varázsolni, pedig egész életemben itt éltem, Manhattan-en kívül mindegyik negyedben. Most is el varázsolva ültem hátul és nézelődtem el merülten. Aztán egyszer csak észre vettem valamit az egy sikátor elején. Ó ott a bringám! Még meg van, de jó! 

Majd oda értünk a toronyhoz, lent a garázsban újra szenvedtek velem egy kört, míg ki pakoltak a kocsiból. Lifteztük egy laza 40 emeletet durván és ki lyukadtunk egy olyan emeleten ami tele volt laboros cuccokkal. Mint valami sci-fi filmben úgy éreztem magam. Az egyik gépnél ott állt ő..Tony meg veszekedett Stark (bocsi nem akartam csúnyát írni..)!

- Ó már meg is hoztátok a kis bő beszédűt? - aucs..attól, hogy nem tudok beszélni még vannak érzéseim és hallásom!

- Igen, hamar el tudtuk intézni! Úgy nézz ki a kórház örült, hogy egy emberrel kevesebbet kell istápolni.. - szólalt meg halkan a doki.

- Én nem is zavarok tovább.. - indult volna Natasha, de meg ragadtam a dzseki ujját és elég riadtan nézhettem rá, mert a következőket mondta. - ..Vagy maradjak? - én csak bólintottam egy aprót nem szakítva meg a szemkontaktust. És maradt, végig fogva a kezem. Nem tudom egyszerűen szimpatikus nekem ez a nő. Egyik befogadó családnál se éreztem azt amit nála. Azt a kedves, gondoskodó jellemet és ki sugárzást, amit nem nézne ki az ember egy kémből. Pár óra le forgása alatt sok vizsgálattal a hátam mögött arra jutottak a zsenik, hogy nem mutáció..vagyis hogy születésemtől kezdve ez van úgyhogy mégis mutáció de mégse..ordítani tudnék, ha tudnék! 

Attól függetlenül, hogy géniuszok nem a legjobb fogalmazok az már fix! Miután itt már nem volt több dolgunk, Natasha el kezdett tolni a liftek irányába. 

- Gyere meg mutatom a szobád! - majd ezután jelezte egy hangos korgó hang, hogy most már igazán adhatnék neki enni valamit, mert egy napja nem ettem semmit. - Éhes vagy már igaz? Kínaihoz mit szólsz? - heves bólogatásba kezdtem vigyorogva, bár tartottam is kicsit a kajától, mert kínait még nem ettem soha az életbe. Még be sem szálltunk a liftbe, de már adta le a rendelést az étterembe. 

- Akkor előbb a szobád és utána kaja. Reméljük hamar meg jön! - simította végig a hajam miközben fel felé tartottunk. Fel érve a lakó szintre hihetetlen rumli tárult elénk. Úgy érzem itt is lehetett egy kisebb-nagyobb csata..

El gurultunk a ripityára tört taposó rész mellett és célba vettünk egy folyósot. Közben azon gondolkoztam, hogy mi történhetett ott, hogy így szét tört a járó lap. 

- Meg is jöttünk! Na hogy tetszik? - hogy hogy tetszett? Imádtam! Bár az egész fehér volt de mégis összképileg gyönyörű volt és ami a legfontosabb volt, hogy teljesen egyedül az enyém volt, egy lakótárs se! Yey! 

Fel húztam a  vállaim és össze fontam ki nyújtott kezeim úgy somolyogtam meg mentőmre. 

- Ha jól értem tetszik! - nevette el magát. Amíg körbe néztem vagyis gurultam a szobám, addig velem maradt ő is. Egyszer csak egy igen ismerős alak lépett a nyitott szoba ajtóhoz. 

- Natasha a portás van itt, azt mondja meg jött a rendelésed. Ó, szerbusz! - vett észre engem. - Steve Rogers vagyok! - nyújtott kezet a Kapitány.

- Ő pedig Nancy Dove! - segített ki Tasha, mire én csak szalutáltam egyet mosolyogva. 

- Irtó ügyes voltál tegnap előtt! Ugye tudod, hogy nem sokan tették volna meg ezt? - szégyenlősen legyintettem be húzott nyakkal a földet nézve. - Nagyon bátor voltál!

- Na, eszünk akkor? - nézett rám izgatottan Tasha. Vigyorogva bólintottam, megint.

Az este további részében mivel Tasha annyi kaját rendelt ami egy had seregnek is elég lett volna, így hármasban kezdtünk el enni majd egy fáradt doki is csatlakozott bár épphogy csak csipegetett inkább a szemét dörzsölte a fáradságtól.

- Jelelni tudsz amúgy? - meg ráztam a fejem és tömtem tovább magamba a tésztám. Nagyon be jött nekem ez a kínai konyha! De Tasha tovább faggatót. - És szeretnél meg tanulni? Mert meg tudnálak rá tanítani.. - hú ha! Elég nagy lépés lenne..tudnék kommunikálni és nem csak az arc mimikámmal és mutogatva. Heves bólogatással jeleztem, hogy felőlem mehet a menet! - Rendben akkor holnap el is kezdjük! 

Vacsora után vissza mentem vagyis gurultam a szobámba..Istenem de jó ez! A saját kis szobám! Sikeresen be kászálódtam az ágyba és még nagyon sokáig nem tudtam el aludni pedig hulla fáradt voltam. Lehet csak hiányoztak a megszokott hangok, az ahogy forgolódnak a "testvéreim" meg a kinti zajok nem léte is fura volt. Itt túl nagy volt a csend, pedig New York közepén vagyunk! Csak néztem a plafont és a jövőmön gondolkodtam amíg el nem nyomott az álom pár óra múlva.