A szívem csak az enyém... (Diabolik Lovers F.F.)//BEFEJEZETT//

12. fejezet

   A készülék csipogva mutatta a szívdobogását. Chie-jét. Haja a feje körül tekergett, szemei lecsukva, szájai résnyire nyitva, mintha csodálkozva ábrándozna. Fehér betegruhát viselt, ámde a takaró nemigen engedett látni belőle.

     - Ez... hogy történt?

  Bashira a fotelben ült, az ágy mellett, Chie szobájában. Ahogy meglátta, rosszul lett. Összeesett volna, ha Junko anyja el nem kapja és ülteti le.

     - Nem mondta el? - hitetlenkedett az anya.

  Bashira felráncolta a homlokát. Magában ráparancsolt a szívére, de az heccelésként vagy sem, egyre hevesebben vert. Talán most megtudhatja, miért mondta azt Chie. „Nincs már sok időm." Még mindig tisztán emlékezett ezekre a szavakra, mintha odaragasztották volna a memóriájának falához.

     - 2 hete még kómában feküdt a kórházban.

  Junko halkan csukta be maga után az ajtót, majd lerakta a dohányzóasztalra a tálcát, amin ott tornyosult a pohár víz és a szerénykedőn meghúzódó pinkes tálban lévő sütemények. A fémen össze-vissza gördült 2 gyógyszer, várva arra, hogy valaki megeméssze őket. Ezek után odalibbent anyjához, hátulról átölelte a nyakát és puszit nyomott a homlokára.

     - Minden rendben lesz.

    - Nem... - nyekeregte az anyja. - Semmi sem lesz minden... rendben. Az orvos is... megmondta - az utolsó szót a zsebkendőjébe rítta bele.

  Bashira fészkelődni kezdett a pihe-puha garnitúrán.

     - És... aztán? Mit mondott az orvos? Mi a baja? Gyógyítható, ugye? - Csak folyt belőle a szó.

  A nő a fejét rázta kínjában, miközben egyre törölgette a patakzó orrát és szempárját. Junko odalépett a műszerhez, behajlított térdére támaszkodva megkocogtatta azt, majd felírta egy ezüstös füzecskébe a számokat.

     - Aztán? - nyöszörögte az anya. - Hirtelen... feleszmélt. Beindult a hormontermelése, ennek hatására az agya is kapcsolt. Pedig az orvosok... hüm, azt mondták, hogy... örökre gondozásra szorul. Nem fog változni az állapota! - Megint csak sírt, beletemette a ruhába az arcát és hangosan felzokogott.

  Bashira kezdett képben lenni. Régen nézte a tudományos csatornát.

    - Erre nincs... orvosi magyarázat, ugye? Nem emlékszem a kifejezésre... Az, hogy... Úgy nevezik...

     - Terminal lucydity. - Junko a padlón volt törökülésben, üveges tekintettel tépkedve a szőnyeget a cipő orránál. A hangja is kissé másként festett, nyomasztó hatást keltett az emberekben.

  Bashira elhűlt. Végső ébredés - gondolta. Ezt jelentette. Felpattant és toporogva mondta, amit tudott róla és ami még nem hangzott el.

     - Az embernek nincs sok ideje, mivel egyszer végleg leáll a szervezete! Számos személy túlesett ezen, de még...

     - Egy ember se élte túl - fújta ki az orrát a nő.

     - Mennyi ideje maradt? - nézett ki Bashira az ablakon, hogy ne lássák a vörösödő szemét.

  A család nem beszélt egy ideig, kicsit feldolgozták az eseményeket. Bashira még egyszer megkérdezte, határozottabban. Junko adott neki választ.

     - Eddig több ideig bírta, de úgy... még egy hete lehet. Persze ő nem rettegett ettől, sőt. Sokkal boldogabbnak tűnt. Néha kicsit leállt a hormontermelése, ilyenkor elmélázott, de a belé rakott chip újra beindította ezeket a kisebb rohamokat. De múltkor...

     - Múltkor mi volt? - erőszakoskodott Bashira. Tudni akarta.

     - Egy ideje nem volt ez a mélázás. Azt hittük vége, ámde... Rosszabb lökéshullámot kapott és ettől összeesett. Már kiengedték a kórházból, de ezen a gépen kell lennie mesterséges kómában még egy ideig.

  Bashira bólintott, leguggolt, majd megsimogatta Chie kézfejét.

     - Holnap meglátogathatom? Ugyanekkor?

  A rívás közepette a nő bólintott, Bashira meg halkan elosont. Kínosnak érezte, hogy még egy pillanatig ott lebzseljen és feltépje a régi sebeiket. Halkan bezárta a lakásajtót, majd szaladni kezdett. Minél előbb elmegy, annál jobb. Legalább nem rontja a levegőt egy olyan erkölcstelen, ostoba, szennyes ribanc, mint ő.

  Egyszer nem emelte fel rendesen a bal lábát és ennek következményeképp előrelendült. Hangosan csattanva lett sötétség egyik pillanatról a másikra.

*********************************************************

  Bashira felriadt. Lihegett a besötétedett... szobájában? Megint... hogy kerül ide? Értetlenkedve felvette a szandálját és felállni készült, mikor ijedtében visszahuppant. Az a ruha volt rajta, amit a múltkor kihajított. De... teljesen üdének tűnt, mintha frissen próbálta volna fel, a csomagolás kibontása után.

  Megrázta a fejét és lekapta az székéről a kötött szürke köpenyt, majd elindult a bejárat felé, miközben csomózta magára a derekára a darabot. Kiment a folyosóra és ránehezedett a korlátra. A panoráma nem volt annyira fenséges. A szél csapkodta az arcába a haját. Tényleg, miért van egyáltalán kibontva?! Úgy olyan ronda! Hogy nyugodt legyen, egyik tincsét kezdte nem élni hagyni, csavargatni, feltekerni az ujjára.

  Miért történik mindez? Ez egy próba, amit valaki alá akar vetni? Mit tegyen? Nem akar sodródni az árral, az élettel, ezért kap a nyakába ilyeneket?! És... mire is riadt fel pontosan? Lehunyta a szemét és memorizált. Elesett a kövön. Egy villanásnyi időre látott képre a halántékához kapott. Vér... Mindenhol vér...? De nem talált sebet. Mintha azt a képet külső szemmel látta volna.

  Inkább hangos csattanással zárta magára az ajtót. Mikor megpördült, egy felé nyúló kezet látott. Most először tudott sikítani... 

  Ezt esetleg valaki érti? Yui-t kipaterolták, és kaptak a helyükbe 100.000 csajt?! Én össze-vissza kapkodtam a fejemet... De... Oké, nincs több kritika.

  Amúgy asszem ez a videó is hozzátartozik ehhez, de nem bizti:

  Az alkotónak van valami Wattpad sztorija, ha nem értettem félre: https://my.w.tt./GERP6To785 

  Ezt teljesen megértem, hogy többször játsza le, mert nehéz minden egyes képkockát megalkotni. És a videó készítője lengyel és Discord-os. Szóval elég furi, nem? *nevetve* Vagy csak én vagyok az!

  Remélem, tetszett a minimozi!