ᴏᴄᴇᴀɴ ʙʟᴜᴇ ᴇʏᴇs

#23

| 07. 14. |

Tökéletes reggelre ébredtem. A tegnap este történt pillanatok egyből feltörtek, ahogy szemeimet kinyitva, találkoztam Jisung kezével az arcomon. Egy pár percig semmit sem mondtunk a másiknak, csak a reggeli kócos hajkoronáink közül mosolyogtunk a másikra.

-Mindjárt megérkezüüünk! —ordította Felix és Seungmin, szinte egyszerre, aminek hatására úgy megijedtem, hogy legurultam az ágyról.

-Minho, minden rendben?! —kérdezte Jisung, majd mikor lenézett hozzám a földre, egy gyors puszit nyomtam orrára— Naaaa!

Nevetve keltem fel a földről, majd kértem meg Jisungot, hogy ágyazzon be, amíg én elmegyek a mosdóba. Mikor visszaértem, már javában pakolta össze a cuccaimat, amiket egyből rakhattam is be a táskámba. Persze, mint mindig, most is a naplómat fogom a táska legaljára tenni, hisz ott igazán nem hagyhatom el. Jisunggal ezt múlt este már megbeszéltük, ezért egy nagy mosollyal az arcán nyomta kezeim közé az említett tárgyat.

(...)

-Ideges vagy?

-Ne–nem igazán...

-Azért ropogtatod az ujjaidat, igaz? —kuncogtam, majd szabad kezemmel megfogtam Jisung egyik kezét és határozottan indultam el vele a stég felé.

Miközben a társaságunk többi tagja kollégákkal, illetve ismerősökkel beszélgettek, mi elindultunk a város felé. Mikor egyre messzebb kerültünk a békés kikötőtől, az emberek sokasodni és sugdolózni kezdtek.

-Az ott nem Han Jisung? Tudod, annak a híres bankvezetőnek a fia, aki pár hónapja eltűnt?

-Tényleg, hol van a családja? úgy hallottam velük együtt ment a csendes óceánra!

-De tudoood, az volt a hírekben, hogy–

A furcsa mondatok és az egyre több bámészkodó miatt, barátom remegni kezdett, ezért, hogy minél hamarabb elvigyem innen, itt kellett hagynom testvéreimet.

-Jisung, ne figyelj rájuk, gyere hívok egy taxit és hazaviszlek magamhoz.

Megragadva kézfejét kezdtem futni az út irányába, ahol hamar le is intettem egy taxit. Ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, Jisung eleinte nem akart beszállni, de miután aggódó szempáromra pillantott, szinte azonnal cselekedett: kivette a már kezemben lévő pénztárcát, majd magára csukta az ajtót és intett a sofőrnek.

-Hé, hé, hé! Jisung!

Egy darabig rohantam utána, de mikor az autó bekanyarodott egy házsarkon, térdeimre rogytam. Először nem sírni, hanem üvölteni kezdtem. Aztán ütni a combomat. Végül azon kaptam magam, hogy Chan suttogja megnyugtató szavait a fülemhez, én pedig vállán pihentetem kisírt szemeimet.

———————
Sziasztok~!
Nem tudom mennyien, vettétek észre, hogy ezzel a résszel késtem, viszont esküszöm van rá indokom, hehe.
Gondolom többségben, akik ezt a könyvet olvassák, nem követnek, ezért a figyelmükbe szeretném ajánlani, a legutolsó kiírásomat a profilomon, ugyanis abban okot adok a késedelmes részért. (Illetve majd a többiért.)