Bad Blood - Basorexia

|Félelem akkordjai

Ujjaim könnyelműen simítanak végig a kopott szőnyegen, keserű ízű sörömet keresve. Az üveg sokkalta messzebb foglal helyet, mint emlékszem, s szemöldököm ráncolva emelem annak száját ajkamhoz, csendesen húzva le a maradék alkoholt az üveg aljáról, miközben megpróbálom kinyaldosni a perem körül maradt fanyar habot is, elmenekülve a rút világ valóságai elől.

A néma csendben, ismételten Yoongi gitárjának pengetése hallatszik fel, miközben időnként, meg-meg állva, kiszedi a füle mögé rejtett ceruzáját, s a papírlapra jegyzi fel a mű vadságát, mely az őrülettel határos. Mindig irigy voltam a benne lakozó tehetség iránt, mely a zenét dicsőítette. Most csak egy titokzatos kincsnek tekintem az egész folyamatot, melyet szívélyesen élvezek hallgatni.

Ha őszinte akarok lenni, akkor sokkal több mindenért voltam féltékeny, mint Yoongi zenei képessége. Négy év körkülönbség volt köztünk a középiskolában, viszont már akkoriban jelentős eltérések voltak közöttünk. Ahol ő népszerű volt és mindenhol csodálták, addig én züllött és a háttérbe szoruló típus maradtam. Míg ő intelligens és sportos alkatú volt, addig én az út felén jártam, szégyenteljesen koordinátlanul keresve a kiutat. Míg ő jóképű és bájos természettel rendelkező volt, addig én egyszerű és unalmas voltam.

Miután befejeztem a középiskolát döntöttem úgy, hogy nem fog érdekelni más véleménye. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy mindenben meghalad engem, megkaptam azt a kiváltságot tőle, hogy egy olyan személyt, mint ő, a legjobb barátomnak hívhatok. S ez az egy tény a többi dolgot lényegtelenné tette.

-Az utolsó ütem úgy hangzott, mint a dal a Pán Péterben?

Elhúzva az üveget párnácskámtól, összeszűkített szemekkel meredek tekintetébe.

-Eljátszanád újra?

Yoongi néhány akkordot játszik el, cipőjével ütemesen dobolva, egy egyedi ritmust nyújtva a készülőben lévő szerzeménynek. Megpróbálva összehasonlítani a feltett kérdésben szerepelt zenéhez, nemlegesen rázom meg fejem, mikor a rövid kompozíció véget ér.

-Nem. - válaszolom. -Teljesen másképp hangzik. Mindkettő a három per négyes ütemben mozog, de ez az egyetlen hasonlóság, mit el tudok róluk mondani.

Elvigyorodva, ceruzájának végét felém böki.

-Tanulsz.

-Igen. - horkantok fel. -Csak hét évre volt szükségem, hogy egy-két dolgot sikeresen meg tudjak jegyezni a zenéről.

Hetykén von vállat, egy türelemmel megáldott jellemet testesítve meg, mikor a középszerűségemről van szó.

-Mindenki a saját ütemében képes csak tanulni.

Szemet forgatva, ülő helyzetbe kényszerítem magam.

-Ha már az ütemről van szó, akkor egy gyorsabb ritmust kéne felvennem, ha azt tervezem, hogy ne legyek józan, mikor Hoseok és az ő idegesítő, varjak károgásához hasonlító hanggal megáldott barátai megérkeznek. Túl józan az elmém, hogy a szarukkal tudjak foglalkozni.

Yoongi halkan horkant fel a kanapéról, miközben jegyzetét tanulmányozza. Havonta egyszer a vörös hajú átveszi az irányítást a közös lakásuk felett, és egy maroknyi barátját hívja el egy fiús estére. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mit takar ez a szó, de általában magas hangú sikoltozásokkal és bosszantó pletykákkal ér véget, melyek íze százszor rosszabb, mint a számat melegítő sör.

-Te is kérsz egy üveggel? - kérdem a fekete hajútól, megnyújtva elernyedt végtagjaim.

Nem válaszol azonnal. Elveszettnek tűnik a melódia birodalmában, s a kora esti órák alapján egy jó darabig nem is fog csatlakozni hozzám.

Átsétálva a nappalin, a konyhába veszem az irányt, s áttipegve a csempézet felületen, tekintetem azonnal a hívogató hűtőszekrényre vezetem, s kinyitva a fémdoboz ajtaját két üveg sört veszek ki belőle.

Mikor visszatérek a kicsiny fogadószobába, Yoongi nyugodt jellemét az összezavarodottság váltja fel, miközben szabad kezében telefonját fogja, összeráncolt szemöldökkel vizslatva annak képernyőjét.

-Mi történt? - kérdem.

-Riasztást kaptam a vámpíromtól. - motyogja orra alatt.

-Valamikor hamarosan táplálkoznia kell?

-Nem hamarosan. - válaszolja száraz hangon. -Most van rám szüksége.

Ha nem ismerném jobban, akkor azt mondanám, hogy hangja aggódóan cseng fel.

Viszont Yoongi nem az a fajta ember, ki hagyja, hogy a félelem szíve köré fonódjon, megpecsételve sorsát. Ő arról ismert, hogy mindig tiszta elmével és laza könnyedséggel foglalkozik a felkavaró helyzetekkel.

-De mi a baj?

-Azt akarja, hogy a Faluba menjek.

Szemeim kétszeresükre nőnek.

Ha egy vámpír és a számára kijelölt társ találkozik egy élő etetés céljából, az általában más emberek közelében szokott zajlani. Így, ha valami rosszul sül el, akkor az ember mindig közel van fajtájához, hogy időben segítséghez tudjon jutni. Vagy legalább egy olyan választott helyszínen, mely semleges mindkét fél számára.

De a Falu nem része a mi világunknak.

Az az ő területük.

-Miért akarja, hogy oda menj?

Felállva, telefonját zsebének mélyére süllyeszti, miközben fejét körkörösen kezdi forgatni.

-Nem tudom. De vöröskódnak bélyegezte az üzenetet. Etetésre van szüksége.

Amennyire fájdalom árasztja el lelkem, Yoongi gyötrelmről árulkodó tekintetétől, az a régi, ismerős irigység mégis újra felülkerekedni látszik. Tudom, hogy mennyire bosszantja őt, hogy egy vámpír társa kell legyen, de legalább neki van egy személy, kit etetnie kell.

A számomra kijelölt vérszívó elmenekült a helyszínről, s rá két napra küldött nekem egy elutasító e-mailt, miben az állt, hogy nincs szüksége szolgáltatásaimra, ráadásul azóta majdnem egy hét telt el, de nem volt hajlandó válaszolni a szarkasztikus megjegyzésemre se.

De miért panaszkodom?

A legtöbb ember fizetne, azért, hogy ne kelljen ezt tennie. Olyan lenne, mint megnyerni a lottót.

Valami komoly baj lehet velem, hogy másképp gondolkodom, mint a többi társam, mégis, ismeretlen okok miatt nem tudom leküzdeni a vágyat, hogy kiváló konzorciumként teljesítsem szerepem.

-Elviszlek. - ajánlom fel.

Yoongi felém kapja tekintetét.

-Tessék?

-Komolyan mondom. - folytatom. -Elviszlek a Faluba, megvárom, míg kész vagy az etetéssel, aztán épségben visszakocsikázunk a városba.

Legjobb barátom hevesen kezdi rázni fejét, miközben ujjai szorosan fonódnak körbe a gitár nyaka körül, s a vasból készült húrok biztos nyomot hagynak a puha hús felületén.

-Nem teheted meg, Taehyung. Mi van akkor, ha valami balul sül el? Ezt nem engedhetem. Én...

-Hát az biztos, hogy innen nem teszed ki egyedül a lábad. - szállok vele vitába. -És, ha megpróbálod, akkor elmondom Hoseoknak. Szerinted, hogy fog reagálni, tudva, hogy egy ilyen helyre egyedül mentél el?

Yoongi szemöldöke meglepett arckifejezést fest ábrázatára.

-Nem mernéd megtenni.

Megragadva kulcsom a dohányzóasztalról, a levegőben kezdem lógatni az ezüst tárgyat.

-Mibe fogadunk?