Bad Blood - Basorexia

|Éhező félelem

Az anyósülés mellől, Yoongi a jobb oldali utolsó kijárat felé bök mutatóujjával, miközben egy utolsó szempillantást vet a telefonján szereplő GPS-re, igenlően bólintva kobakjával.

-Ez az az utca.

A mutatott irány felé kormányzom a járművet, miközben a nyugtalanság a legjobbat hozva ki belőlem, egy hideg verejték formájában jelenik meg, s eközben egyre távolabb és távolabb kerülünk az élők földjétől.

Az új úticélunkon egy autó sem található. Még a gyalogút is bizonytalannak tűnik alattunk, ahogy azt sem tudja, hogy mit kezdjen velünk, miközben halkan egy robot női hangjának kíséretében átutazunk rajta.

-Nem kellett volna engednem, hogy elhozz. - suttogja a mellettem ülő.

-És én nem engedtem volna meg, hogy egyedül gyere.

Sosem hagynálak magadra.

Mellesleg, még ha meg is tettem volna, Hoseok biztos megette volna a mogyoróimat reggelire, s nem ily kínok közt szeretném eltávolítani a férfiasságomat.

Fények ragyogják be a sötét és piszkos éjszakát. A halhatatlan városból származó színek fluoreszkáló fehérről neonzöldre váltakoznak, egy egyedien hipnotizáló egyveleget képezve.

Yoongi idegesen toporzékol lábával, le-fel mozgatva azt. A női hang arra utasít minket, hogy a következő elágazódásnál balra térjünk el. Mindketten előrepillantunk, s miután áthaladunk egy kisebb alagút alatt, lélegzetem a torkomra fagy, ahogy tekintetem az éjszakáról valami hihetetlennel szembesül.

Az utca mindkét oldalán lévő épületek üvegből készültek, melynek falai annyira tiszták, hogy szinte vakítóan ragyognak a rideg éjben.

A járdán sétáló vámpírok közül, néhányan felénk fordulnak, kíváncsian vizslatva autómat, miközben folyamatosan előre haladunk, s vörösen izzó, lelkig hatoló tekintetük szinte égeti bőröm.

Bátorságom azonnal elillan. Bár a vámpírok úgy nézhetnek ki, mint mi, mégis erkölcsi iránytűjük nem képes szembeszállni az emberek tudatos érvelésével. Egészen más szabályrendszer szerint élnek. S szerencsétlenségünkre, mivel most a saját földjükön vagyunk, be kell tartsuk őket.

Jobbra fordulva az üveg házak, fémépületekké változnak. Többségük olyan alakú, mint egy széles kupola, míg a másik fele inkább hasonlít egy négyzetre, viszont egyikük sem egyezik meg azokkal a lakásokkal, melyekhez hozzá vagyok szokva.

"Kérem tegyen még további húsz lépést. Azután sikeresen el fogja érni a célállomást."

Szemöldökét ráncolva, Yoongi az előtte álló házat kezdi bámulni, miközben a járdára húzom fel az autót.

Elnémítva az aplikációt, s ki is kapcsolva mobilját, zsebébe helyezi azt. Megbökve könyököm, tőle egy szokatlanul ragyogó mosolyra húzza ajkait, s a ritka vigyor egy fiatalabb külsőt nyújt számára, mi ebben a pillanatban bátorítónak próbál hatni.

-Be akarsz menni helyettem? - huzogatja játékosan szemöldökét.

-Ha megtehetném, tudod, hogy bemennék. - erőltetek egy halvány mosolyt ajkaimra.

Válaszomra nemlegesen rázza meg fejét, valószínűleg azért, mert tudja, hogy szavaim az igazságot tükrözik. Minél tovább nem hallok Jungkook felől, annál jobban fog el az irigység azok iránt, kiknek van vámpírjuk. S Yoongi hiába emlékeztet arra, hogy ez egy hatalmas ajándék, amiért hálásnak kellene lennem, nem vagyok képes ezt az emóciót tisztán érzékelni, miközben tudom, hogy haszontalan vagyok, hisz a vámpírom a szó szoros értelmében otthagyott.

-Itt leszek, s türelmesen várni fogok rád. - bíztatom.

Felfújva az arcát, mint egy mérges béka, a kilincsért nyúl, s kivágja az ajtót.

-Azt kívánom, hogy a vénáid legyenek jó vastagak, s a vér szabadon, lédússan follyon az ereidben. - kiáltom utána, mielőtt még bezárná a nyílászárót.

Egy halvány mosoly bújik meg szája sarkában a morbid viccemre.

Felkocogva a ház felé vezető, fehér alapon fekete márvánnyal díszített lépcsőn, felemeli kezét, hogy bekopogtasson az ajtón, de az kinyílik, mielőtt erre sort tudna keríteni.

Kinyújtom nyakam, hogy egy jobb pillantást próbáljak szerezni az idős nőszemélyről, de túl gyorsan áll félre az útból, s kezdi befelé sürgetni a fekete hajút az épületbe, hogy minél hamarabb étkezni tudjon.

Amikor az ajtó bezáródik mögötte, a kétségbeeső érzés a duplájára növekszik mellkasomban. Nem sok vámpír jár az utcán, de azok, kik a késői órákban szeretnek friss levegőn tartózkodni, figyelemreméltóan észrevették a jelenlétem.

Számomra mégis a legszembetűnőbb személy, az az a nő, ki néhány házzal arrébb szégyen nélkül bámul. Vörösen tüzes szemei fényesen ragyognak. Sztoikusan mozdulatlan marad, de az orrán vett mély levegők valami szokatlanról árulkodnak, miközben szemérmetlenül ajkát nyalogatja.

Baszki.

Felsőtestem fájdalmasan szorul össze, mikor egy lépést tesz a jármű felé. Aztán még egyet, s még egyet, egy ravasz mosolyt húzva gyönyörű, porcelán arcára.

El szeretnék fordulni, de nem vagyok rá képes, hisz szemeinek fénye transzba ejtett.

A véremben pulzáló adrenalin, szinte ösztönzi őt, hogy felém tartson, s a bennem felbomló félelem elég erős ahhoz, hogy megfojtson.

Léptei felgyorsulnak, s hamarosan néhány méterre áll tőlem.

Nagyot nyelve zárom be az ajtót.

Ha nem lennék ebben a helyzetben, akkor a cselekedet valószínűleg nevetségesnek tűnne. Az ajtók bezárása ugyanolyan nagy hasznot tud szolgálni, mint mikor megkísérelnek kinyitni egy konzervdobozt.

Az a nő, az a lény, másodpercek alatt elpusztíthat, ha azt szeretné tenni. Pupillái fenyegetően, győzelmesen nagyra tágulnak, mikor egy karnyújtásnyira van tőlem.

Egy újabb személy csatlakozik a nőhöz, s egy gyors tett, és vörös szem elmosódása közben, a vámpír eltűnik előlem.

Értetlenül bámulok magam elé.

Szám kiszárad, miközben fejem össze-vissza kapom, megpróbálva megtalálni őket.

Hova a francba tűnt az a vámpír?

Arra készülve, hogy az autóban kezdjem el keresni a lényt, megbizonyosodva arról, hogy nem tört be a jármű belsejébe, hirtelen állok meg, hisz ebben egy új személy akadályoz meg.

Lassan hajol le, egy szintbe kerülve velem, s tekintete lázas haraggal izzik, mint a vadul táncoló tűz, minek lángja hajthatatlanul nyel el minden létező élet forrását. Egyik kezét az ablakomhoz emeli, s mutatóujjával, erőtlenül kopogtatja meg az üveget.

Jungkook az.