Bad Blood - Basorexia

|Éjjeli démon

A Falu határain túl haladunk, de továbbra is elég távol maradunk a város mezsgyéjétől.

Idegesen pillantok a tankra, attól tartva, hogy az nem lesz elég ahhoz, hogy holnap visszatérjek Yoongiért, ki remélhetőleg még mindig a házban tartózkodik.

Mikor az élőhalottak fluoreszkáló fényei halványan kezdenek kialudni, Jungkook tompa hangon szólal meg közölve velem a tényt, hogy megérkeztünk.

Egy kavicsos ösvényre bök mutatóujjával, mely elég keskeny ahhoz, hogy egy terebélyesebb jármű ne tudjon elférni itt, miközben a Hold ezüst árnyéka láthatóvá teszi, hogy az út nem túl gyakran használt, mintha egy lélek se merné betenni ide a lábát.

Az alattunk lévő jármű, halkan nyekeregve adja tudtomra, hogy a kissé köves terep egyáltalán nem tartozik a kedvenc útjai közé, mit eddig valaha járt.

Mikor elérünk egy kis házhoz, Jungkook lenéző, durva hangon közli velem, hogy várjak a kocsiban, miközben ő ellenőrzi a terepet.

-Minek azt? - kérdem felé fordulva.

Kinyitva az ajtót, összeszűkített szemekkel pillant a hatalmas, sötét éjszakába.

-Azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy minden meg nem hívott vendég megfelelő módon visszakerüljön a Faluba.

Ismételten félelem kezdi mérgezni a gondolataimat, de visszaemlékezve Jungkook szavaira, megpróbálom kordában tartani légzésem, hogy szagom ne mérgezze az itt levő friss levegőt.

Kiszállva a kocsiból, fejét jobbra, aztán balra forgatja, miközben teste merevvé válik, s a vörös és fehér elmosódott árnyalatában eltűnik lelki szemeim elől.

Bezárom az ajtót.

Lehet, hogy még soha nem utaztam a Faluba korábban, de valami megfoghatatlan, zavaró légkör lengi be a helyszínt. Eddigi életem során sok olyan emberrel találkoztam, kik élő táplálkozást nyújtottak a vámpírjuk számára. Biztosítva voltak, hogy egyikük se kellett a Faluba tegye lábát, hiszen állandó élelmiszer ellátással rendelkeztek. A legtisztább és legmodernebb élhető körzetet kapták, jóval a megállapodás megkötése előtt.

Akkor miért tűntek ennyire vadnak, kiéhezettnek?

Hideg fut végig gerincem mentén, mikor elmém lelki szemeim elé vetíti vehemes tekintetüket és éhező kifejezésüket, arra várva, hogy oktalanul egész lényem felfalják.

Ha nem lett volna Jungkook, akkor valószínűleg engedtem volna nekik, hogy kinyissák az autóm ajtaját, s akadályok nélkül szedjenek ki a járműből. Nem arról van szó, hogy nincs akaraterőm a harchoz, a túléléshez, csak túlságosan hipnotizáltan elragadtatva éreztem volna magam jelenlétüktől.

Az autó kulcsa térdemnek ütközik, s a pillekönnyű, gyanútlan érintéstől hirtelen ugrom meg.

Mégis mi a fészkes fenét csinálok egy vámpír társaságában, kit alig ismerek?

Egy biztonságos éjszakát ígért nekem, ezt szintúgy megígérte Yoongi számára is.

De nem adott okot arra, hogy bizzam benne.

Szemei éppen olyan vörösek, mint a többieké volt, kik kecses, ragadozókat megszégyenítő lassúsággal bújtak ki lakásuk rejtekéből, óvatosan sétálva végig a járdán, felénk véve az irányt.

Ki állítja azt, hogy nem fogja ugyanazt tenni velem, amit a többiek kiterveltek?

Idegességem közepette számat kezdem harapdálni.

Az út alatt annyira arra koncentráltam, hogy Jungkook milyen közel ül mellettem, hogy nem voltam képes az ösvényre figyelni, hogy hogyan jutottunk el idáig.

Talán, ha követem a város lámpáit egészen a Falu határáig, akkor visszatérhetek az útra, ahol Yoongit hagytam.

Vállaim veszítve engedem le.

Még akkor is, ha sikerül megtalálnom a visszaútat barátomhoz, nem hiszem, hogy egy darabban érkeznénk meg haza, hol még több ember tartózkodik.

Ha nem lett volna Jungkook fenyegető pillantása és a mellettem lévő fölényes jelenléte, akkor nem hiszem, hogy biztonságban jutottam volna el idáig is.

Az összes stressz az alsó párnácskámra összpontosul, mely jelenleg fogaim ketrecébe van zárva, kínok közt cincálva. Egy apró darab bőrrétegre, olyan erősen harapok rá, hogy a fogam közé zárt hús felsértődik. Felszisszenve, nyelvemmel végigszántom a felületet, annak céljából, hogy enyhítsem a fájdalmat, s mikor ezt teszem vérem sós aromája réz ízűvé válik az ízlelőbimbóim hegyén.

Egy másodperc telik el, és Jungkook ismét az ablakom oldalánál foglalja el helyét. Szeme, mint egy szikrázó láng, úgy ragyog a koromfekete éjszakában.

Leengedve az ablakom, megpróbálok egy bátor jellemet varázsolni magamra.

-Az összes betolakodót elkergetted?

Nem válaszol.

Természete olyan mozdulatlanná válik, mint egy törhetetlen porcelán szobor, miközben tekintetével végigméri arcom halvány rezdüléseit, mígnem vörösen izzó szemei az alsó ajkamon pihennek meg.

Egy újabb vércsepp tör át a kis résen, s nyelvemmel gondolkodás nélkül simítok végig az érzékeny felületen.

Jungkook tekintete végigköveti a cselekedetet, s szemfogai egy körülírhatatlanul vonzó módon, mégis fenyegetően hosszabbodnak meg, veszélyesen villanva fel, mint egy hullócsillag kihunyhatatlan fénye a galaxis legeldugodtabb üregeiben.

Szívem szaporázhatatlan módon kezd dobogni, mikor megkerülve az utasszállítót, Jungkook lassú, ragadozó mozdulatokkal nyitja ki az ajtót.

Egy ketrecbe zárt állatnak érzem magam, kinek nincs menekülési lehetősége. Az idő lelassul, miközben a vámpír beül a járműbe, s felém fordulva, olyan erős kezekkel nyúl arcomhoz, mint a megtörhetetlen acél, mégis gyengédséggel fogva közre ujjaival állam, mint a frissen hullott hó.

Még ha szeretném is, semmit sem tehetek, hogy megállítsam.

Mintha egy másik világba kerültem volna.

Vérvörös szeme egy elbűvölően kecses táncba csalogat, míg illata egy ködfátyol által fedte univerzumba zár, nyugtalan gondolataim egy hamisan békés környezetbe terelve.

Mellkasom váratlanul húzódik össze, mikor maga felé kezd húzni.

Ő nem csak egy árnyék az éjszakában. Ő maga az éj, ki álruhát öltve, egy gyönyörű természetképet fest meg, olyan formában gyilkolva, csalogatva áldozatait, hogy azok ne tudjanak megálljt parancsolni, mikor karmai közé vannak zárva, harc nélkül nyújtva át magukat a vadság hírnökének.

Miközben én továbbra is tehetetlen maradok vele szembe.

Tehetetlen...egy álruhában lévő démon társaságában.