Bad Blood - Basorexia

|Szenvedő igazság

Mindent elmondtam neki.

Vagyis...majdnem mindent.

Őszintén szólva kihagytam a szaftosan selymes, intimitással túlcsordult és barátságosan gyengéd pillanatokat, melyeket Jungkookkal töltöttem és oszthattam meg.

A többi információ gondolkodás nélkül csúszott ki a számon, részletesen hangoztatva az éjjel történteket.

Elmeséltem az éhező vámpírokat, kiknek tüzes tekintete még most is borzongásra késztet, azt a cseppnyi félelemmel palástolt érzetet, miután magamra terítve a szégyen paplanát otthagytam Yoongit a háznál. Elmondtam, hogy az emberek egy titokban szervezett felkelést indítottak el a vérszívók ellen, megtagadva a konzorciumi szolgálataikat, így éheztetve őket. Aztán elmagyaráztam, ahogy Jungkook és én fejvesztve alig tudtunk elmenekülni egy csapat szomjas vámpír elől, és hogy az éjszaka nagy részében egy szomorú fűz árnyékában bújtunk meg, hogy észrevétlenek tudjunk maradni.

A történetem végére, Hoseok arcát csúnyító, gyöngyszemű könnyek, mind elapadtak. Hitetlen arckifejezéssel ül velem szemben, míg erős markolatában az ezüst bevonatalú evőeszközét tartja, melyen az ínycsiklandó palacsinta magányraítélve van felszúrva, miközben az édes szirup sárosan piszkítja be a puha süteményt, mely átáztatva a piskótát, ragacsosan csöpög le az enyhén megégetett finomságról.

-Annyira sajnálom, Hoseok. Azt hittem, hogy biztonságban lesz és őszintén mondom, hogy inkább lennék a helyében. Tudom, hogy maradnom kellett volna, de abban a helyzetben nem tudtam, hogy mi a helyes, és mi nem.

Szavaim, mint a forrás, úgy csobognak számból, miközben sajnálkozó tekintettel meredek barátom sötétbarna szempárjába.

-A vámpírod. - kezd bele mondandójába az előttem ülő. -Ő hozott haza téged?

Bólintok válaszul.

-Szóval tudja, hogy hol élünk. - teszi le óvatosan a villát a kezéből.

Tényként közli mondanivalójának jelentését, nem pedig kérdés formájában téve fel azt.

Szólásra nyitom szám, hogy tiltakozásba kezdjek, de semmilyen elismerő hang nem hagyja el torkom.

Ez természetes, hogy Jungkook tudja, hol élünk, hiszen ő az, aki biztonságban hozott haza, nem de?

-Hát...igen.

Hoseok arca elvörösödik a mérhetetlen dühtől, s ettől a cselekedettől egy túlérett paradicsomra hasonlít, mi látszólag képes lenne felrobbani a benne áramló édes méregtől, s szemei csalódottan csillannak fel a délelőtti napfény sárga sugaraiban.

-Taehyung, egyáltalán van fogalmad arról, hogy milyen veszélyes egy vámpír társaságában egyedül lenni?

-Igen.

-És szerinted jó ötlet volt egy közülük valóval töltened az egész éjszakát?

Védekezésem a vámpírom iránt automatikusan kapcsol be, mikor Hoseok hanglejtése csöpögő utálattal ejti ki a szavakat, váddal pecsételt tüskével téve fel a kérdést, úgy állítva ki a mondatot, mintha a tegnap este lett volna életem legszebb pillanata. Emellett vádaskodásával szintén Jungkook alá is ás egy gödröt, ki félretéve büszkeségét védelmet nyújtott nekem.

Nem ő volt az, aki hetekkel ezelőtt megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, és kapcsolatba fog velem lépni?

Ő állt ki mellettem, és most...ő is utálja a vámpírokat?

-Megmentett, Hoseok! Ha nem segített volna, akkor szó szerint élve falnak fel. Az jobb lett volna?

Lesüti tekintetét, mély levegővel telítve meg tüdejét, miközben lehunyva pilláit, fújtatva engedi ki az elhasznált oxigént, néhány másodpercig megismételve a számára nyugtató metódust. Miután ezzel készen van, arca lágy vonásokkal ragyog rám, mintha semmi sem történt volna, miközben visszaveszi kezébe evőeszközét.