Bullett

15

Jess

Mindig is szerettem New Orleanst, kiváltképp a Francia Negyed nyüzsgő utcáit. Valahogy mindig elvarázsolt és megnyugtatott az emberek sokasága és a pezsgő élet, ami az utcákon folyt. A Bourbon Street és a Dauphine Street bárjaiból kiszűrődő jazz és a neon fények semmihez sem foghatók. Ez számomra az igazi otthon.

Most mégis furcsa hangulatban érkeztem meg hőn szeretett városomba, amiben nagy szerepet játszottak az elmúlt hét eseményei és az autóban velem szemben helyet foglaló férfi, aki már egy hete folytatta csendes szenvedését.

- Mikor érünk már oda, Apu? - Érkezett Jace hangja Ryan mellől.
Szegény talán fel sem fogott semmit abból, hogy körülötte minden darabokra hullott. Ebből a szempontból tiszteletem Ryant; nem engedte, hogy a fia sérüljön ebben az egész hajcihőben. Igyekezett kerülni a média felhajtást.

Rosalie az ominózus estét követő napon elhagyta a Miller házat, könnyek között, Ryannel üvöltve. Addig Jake, Hector és én elvittük Jacet a városba, hogy még véletlenül se legyen tanúja az egésznek.
Kapott egy csinos kis lakást Beverly Hillsben és természetesen akkor láthatta a fiát, amikor csak szerette volna, természetesen józan állapotban. Ezzel csak egy gond volt; Rosalie nem volt józan.

- Jess kérdezd, Ő a helyi! - Ryan hangja unottan csengett, de ez már nem okozott meglepetést. A történtek után valami eltört benne. Edzett, a fiával volt, élte az életet, de valami megváltozott benne. Nem szemétkedett, nem szidott le senkit, még engem is békén hagyott. Igazából meg sem szólalt, csak ha nagyon muszáj volt.

- Mindjárt ott vagyunk, Jace. - Mosolyogtam a kisfiúra. - Igazából ez az utca lesz az...

A kocsi balra fordult az ismerős kertvárosi utcán, majd pár méter megtétele után jobbra húzott egy vörös színű tégla épület felhajtójára.
Izgatottan szálltam ki a kocsiból, magamon érezve Ryan tekintetét.
Szememet végig futtattam a vörös épületen, amihez a sötétbarna nyílászárók és az ugyanilyen színű fából készült terasz remekül passzoltak. Semmi sem változott.

Begördült a mi kocsink mögé a másik kettő, a többiek is egymás után szállingóztak ki, ekkor nyílt a ház bejárata és az anyám szinte ki robbant otthonukból.

- Kincsem! - Kiáltott fel boldogan és azonnal a nyakamba vetette magát. A többi, számára idegen embert figyelmen kívül hagyva elsírta magát, majd pár pillanat múlva eltolt magától és végig nézett rajtam. - Remekül nézel ki!

- Jaj, Anya, ne már! - Mosolyodtam el kínosan, le törölve pár kósza sós cseppet az arcomról. Ilyenkor mindig rájövök, hogy milyen rossz tőlük távol élni.

- Szóval Ti vagytok a híres új családja. - Fordult a többiek felé egy kedves mosollyal. - Isten hozott benneteket náluk! Szólítsatok csak Judithnak!

A srácok sorra kezet ráztak anyámmal, végül úgy tűnt, hogy July-val két másodperc alatt egy hullámhosszra kerültek. Tyúkanyóként terelgetett mindenkit a ház irányába, amíg én megpróbáltam kiszedni a csomagomat az Escalade csomagtartójából.

- Hagyd csak, majd én... - A tetovált karok tulajdonosa egy határozott mozdulattal emelte ki a kis bőröndöt a kocsiból és megeresztett egy halvány mosolyt felém.

- Köszönöm... - Motyogtam halkan Ryan felé, aki már a házat nézte.

- Jó környéken nőttél fel. - Jegyezte meg. - Szép az otthonotok.