Bullett

16

Ryan

Szombat reggel már túl korán ébren voltam. A fejemben lévő zavaros gondolatoknak hála esélytelen volt a vissza alvás, így reggel hatkor kimásztam Jace mellől, óvatosan magamra vettem a melegítőm és a futó cipőm. Jól fog esni egy kora reggeli futás.

Öltözködés közben ismét megakadt a szemem egy a polcon lévő képen. Már tegnap kiszúrtam a fotót, amikor felhoztam a csomagokat. A képen Jess volt, egy fiúval, akin katonai egyenruha volt. Ő volt Tony. Jess arcán hatalmas mosollyal ölelte a fiú vállát, aki viccesen szamárfület mutatott a lány mögött. Elmosolyodtam. Annyira látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Már csak Jessica mosolyáról meg lehetett mondani.

A szobában lévő többi képen is fel tűnt Tony arca, hol egyenruhában, hol civilben. A kitüntetései is a falon voltak bekeretezve, rögtön mellettük egy születésnapi üdvözlőlap huszonegyes számmal. Az volt az utolsó születésnapja... Elképzelni sem tudtam, Jess és a családja mekkora fajdalmat élhetett át, amikor megtudták, hogy Tony soha többé nem tér haza. Mivel nekem nemhogy testvérem, igazán szüleim sem voltak, nem sok fogalmam volt a családi kötelékekről. Természetesen Luke edző apám helyett apám volt, July anyaként gondoskodott rólam, Jake, Hector és Andy pedig mintha a tesóm lennének, de valahol mélyen mégis hiányzott az a fajta szeretet, amit Jess kapott a szüleitől. Irigyeltem érte.

A szoba ajtajából vissza pillantottam a még alvó kisfiamra. Remélem Jace sosem tapasztalja meg azt, amit nekem kellett. Abban biztos voltam, hogy én mindig ott leszek neki, nem úgy, mint az én apám. Viszont Rosalie miatt kezdtem aggódni. Nem kereste Jace-t és szegény gyerek egyre többet kérdezett róla, én pedig egyre jobban kifogytam az ötletekből, hogy mit is mondhatnék neki. Felrémlett előttem egy arc. Hosszú, fakó szőke haja, beesett arca és kék szemei, amikből már rég eltűnt az élet. Már majdnem egy éve nem láttam az anyámat és lassan közelgett az idő, amikor meg kellett őt látogatom Philadelphiában.

Minden évben, karácsony előtt meglátogatom őt. Nem jópofizok, nem borulunk össze és sírunk, egyszerűen csak megnézem, hogy él e még. Természetesen minden évben pénzt könyörög ki tőlem, én pedig adok neki, remélve, hogy nem fog éhen halni. Igazából nem vagyok naiv, tudom jól, hogy anyagot vesz belőle, de mit tehetnék? Minden évben megfogadom, hogy nem adok neki, aztán csak azt veszem észre, hogy ott állok abban a patkányfészekben, amit ő a lakásának hív, ahol az életem első éveit töltöttem és undorodva pillanatok végig az előttem sírva könyörgő romhalmazon, aki elvileg az anyám. Mindig, amikor a kezébe nyomom a húsz dolcsit, abba hagyja a sírást és a pénzre nézve megkérdezi: "Csak ennyi?"
Nekem pedig mindig ugyan az a válaszom: Apámról is csak ennyit gomboltál le.

Még utoljára vissza néztem Jace-re, majd óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. A lépcső felé vezető úton megtorpantam az egyik ajtó előtt. Jess szobája. Lassan a kilincsre helyeztem a kezem, majd be néztem az ajtó nyílásán.

Jess ott aludt, oldalra fordulva, haja az arcába lógott. A lábaim önálló életre keltek és már csak arra eszméltem fel, hogy elmosolyodok amikor megállok az ágy mellett és végig pillantok rajta. Egy kinyúlt Rolling Stones pólót viselt, fekete rövidnadrággal. Takarója a lába közé tekeredett, egyik kezével magához ölelte.
Óvatosan oldalra simítottam a haját, majd megsimogattam az arcát. Elmosolyodott álmában, az én pulzusom pedig az egekbe szökött. Legszívesebben bemásztam volna mellé az ágyba és magamhoz húztam volna. Törődni akartam vele, vigyázni akartam rá és csodálni őt, a nap huszonnégy órájában.