A ködben rejtőzködő idegenek(Átírás alatt)

XXIV. Fejezet

Amint ki értem a házból rá jöttem hogy nem rohanhatok fel csak úgy a szobámba mert az túl feltűnő lenne. Az ajtó előtt megáltam kipislogni a szememből a könyeket és halkan próbáltam be osonni. Ugyebár ami lehetetlen hat vérfarkas mellet. Brendonon kívül mindenki lent volt a nappaliban vagy a konyhában.

-Szia Em hogy hogy itt? - leplezett le Ray. Nem haragszom rá ezért mert tudtam hogy lebugok.
Már a lépcsőnél voltam és úgy fordultam vissza egy pillanatra.

-Ja hát csak úgy. - És mentem fel felé.

-Hej Emma várj! - kiabált utánam Louis de mentem tovább. Nem akarok senkivel se beszélni semmi féle témában. Csak egyedül akarok lenni és aludni mert olyankor nem ér semmi gond. Már csuktam volna be az ajtót mikor Louis besurant rajta.

-Na mi a baj? Tudom hogy baj van mert ha nem lenne nem itt lennél egyedül a sírás szélén. Mond el kérlek.- vázolta fel a nyilván valót. Köszönöm hogy újra emlékeztet mind arra amit elcsesztem Márkus sal.

-Nem nem akarok beszélni semmiről. - mondtam enyhén erélyesen hogy vegye a lapot de nem ment el. Sose megy el.

-Mond el. - nem tudom egyszer csak olyan dühös lettem hogy egyszerűen nem hagy békén pedig csak ennyit szeretnék.

-Azt mondtam NEM! - morogtamrá szószerint. Csak az enyhén ilyedt arcát láttam meg és egyből észbe kaptam. - Úristen én nem........ én nem úgy értettem. - tapasztottam a számra a kezem és sírva rogytam a földre.
Éreztem ahogy mellém ül és az ölébe vesz hogy megvígasztaljon.

-Semmi baj. Nem számít amúgy se vettem komolyan. - ezen muszáj voltam kuncogni egy kicsit. Nem tudom mindig megtudja csinálni hogy nevesek még akkor is amikor nagyon kilátástalan minden. - Mi a baj?

-Mindent elrontotam. - csak ennyit tudtam mondani. Újra és újra lejátszódot előttem hogy ott állt előttem és nem csinált semmit és nem szólalt meg.

-De mit rontotál el?

-Nem neki mondtam el elsőnek. - És eljött bennem az a pont hogy megnémulok. Nem tudom ez mindig is velem járt. Ha lelkileg ér valamilyen olyan "trauma" akkor valahogy úgy védekezik az agyam hogy leblokolok és nem szólok vagy reagálok semmire egy ideig. Ki bújtam az öleléséböl és meredtem magam elé miközben folyt a könnyem. Louis észre vette hogy magamba zuhantam majd nagyot sóhajtott.

-Figyelj mindjárt jövök de ne menj sehova. - ki ment a szobából és pár perc múlva hangos cifra káromkodás hallatszott a bátyám szájából. Majd mid a ketten jöttek vissza a szobámba. Már az ágynak voltam dőlve és félve de rá néztem a bátyámra. Nem volt ideges hanem aggódott. Tudom mi miat. Mert ugyan olyan érzelmi dolgok érnek mint apa halála után.

-Na jó valaki bisztos tudja mi a halál volt oda át. - gondolkozott Brendon. Majd hirtelen elő vette a telójat és megcsörgett valakit.

-Akkor a hős szerelmes baszik rá nézni a telójára. -  eljutottunk hogy az emberek ocsárolásával vezeti le a dühét. Hirtelen csörög a telefonja. Anyira bele éltem magam hogy Márkus hívja de mikor meg szólalt hát nem az ő nevét mondta.

-Csók Tessa......... Oké hát mi itthon vagyunk depresziósan..... Az van hogy Emma amikor haza jött konkrétan magába zuhant csak mered maga elé és annyit mondot hogy "mident elrontotam" meg "nem neki mondtam el először" és fogalmunk sincsen hogy mivan............. Rendben akkor öt perc múlva. Köszi. - majd lerakta a telefont. Mellém sétált és legugolt miközben nagyot sóhajtott.

-Nem tudom mi történt oda át de kérlek ne ismételjük meg a tavalyit. - bólintottam.

Az az öt perc hamar eltelt. Brendon lement kinyitni neki az ajtót és fel vezette hozzám. Éreztem hogy megdöbbent a látványon.

-Emma szívem. - rá néztem. Együtt érzően rám mosolygott és egy papírt nyújtott át nekem.

-Mi ez? - kérdeztem meg halkan.

-Nem tudom nem olvastam el mivel a te neved van rajta. - elvettem a papírt és remegő kézzel hajtottam ki.

Emma.

Sajnálom de el kell mennem. Tudom elrontotam de kikell szellőztetnem a fejem. Vissza jövök csak még nem tudom hogy mikor.

Márkus

Ez ez nem lehet igaz.
Mikor befelyeztem fel álltam és elkeztem járkálni. Tördeltem az ujjaimat és magamba mélyeztettem a karmaimat vagy ötször mikor a bátyám leálitott. Egyszerűen megölelt.

-NEM MEHETETT EL! NEM NEM TEHETE EZT! - hirtelen zokogva ütöttem erőből Brendon melkhasát. Nem fogtam vissza magam össze omlottam mindenki szemelátára. - Nem mehetett el! Nem mehetett el! Nem mehetett el. - sírtam egyre erősebben és erősebben.

-Menjetek majd én vigyázok rá. - szólt a többieknek hogy jobb ha menek.

-Rendben. - szólalt meg Louis. Miután ki mentek össze csuklott a lábam és nem bírtam tovább megtartani magam. Brendon épphogy elkapott és az ágyra tett.

Nem éreztem a bánaton a dühön és a csalódottságon kívül semmit. Fel nem tudom fogni hogy itt hagyott csak egy olyan dolog miat ami semmiben se befolyásolja az egymás iránti értelmeinket. Jó tudom hogy ez egy fontos dolog de valamit csak mondhatott volna. Hogy még bisztosan nem vagy hogy legyen. De az hogy lelép és kitudja mikor jön vissza az nem megoldás.